83

Topor Tünde

Címlapunkon alma, drapéria, kancsó és egy tájkép sarka: egyszerű csendélet-téma, leegyszerűsítésen alapuló technikával festve. Nyomdai raszterpontok felnagyítása, és szinte csak az alapszínek használata, a minimálisnál is kevesebb festőiség – mégis hat. Sőt pop.

    E számunk cikkeit olvasva be lehet járni olyan utakat, amiket a 20. században a hagyományos festőiség kiváltása miatt választottak művészek. Ellentétes utakat is, mert mondjuk a pop-artot, amelynek különleges és különös bemutatása zajlik épp a Ludwig Múzeumban, nyugodtan szembeállíthatjuk a bioromantikával, amelynek legklasszikusabb magyar megvalósulásával a Pécsen most látható Gyarmathy Tihamér-kiállításon találkozhatunk. Megtapasztalhatjuk azt is, milyen amikor a két ellentétes törekvés egyesül, például Braun András túl korán lezárult életművében, amelyben sokszor fogyasztási cikkek nyomtatott plakátokból kivágott részletei kavarognak magasabb összefüggések vagy épp a tudat szempontjából mélyebb állapotok ábrázolását megcélozva. Láthatjuk azt is, hogy a művészi munka hagyományos formációiként továbbélő művésztelepek egyikén, Gernyeszegen milyen munka zajlik, a természet közelsége milyen erős inspirációt jelent a művészi tevékenység eredetének, legkézenfekvőbb funkcióinak kutatásához. Persze ehhez nem is kell feltétlenül a vidék. A várost is lehet olyan rengetegként kezelni, ami mitikus elképzelések táptalaja, ahol ki lehet alakítani saját rítusokat és ami biztosítja az alapanyagot a túlélést mentálisan megkönnyítő civilizációs terméktörmelékek gyűjtögetéséhez.
   A Nemzeti Galéria-beli El Kazovszkij-kiállításon ezek labirintusában bolyonghatunk, és itt szembesülünk minden kérdések kérdésével is: elszáll-e a lélek? A kiállításokat nézve, a cikkeket olvasva pedig ezzel: valamennyire visszaidézhető-e? (tt)