Artmagazin: Nem az első eset az utóbbi évtizedek magyar művészettörténetében, hogy ha friss szemmel néz rá a kutató egy életműre, akkor nemcsak cizellálódik az addigi kép, hanem teljesen átalakul, felborítva az addigi szakmai konszenzust. Most épp egy művészházaspárral kapcsolatban történik meg ez az átértékelődés – amit eddig Galimberti Sándor Amszterdam című képének hittünk, és a szakirodalomban az egyetlen, a kubizmussal rokonítható főműként tartottunk számon, azt te Dénes Valéria Holland kikötőjeként állítod most ki, és szerinted egy textilterv olajfestmény-változata. Az Artmagazin olvasói jól követhették eddigi kutatásaidat, de az talán csak a szakmabeliek számára nyilvánvaló, hogy a módszereid eléggé eltérnek a nálunk általánosnak tekinthető gyakorlattól. Ami persze még abban az időszakban gyökerezik, amikor igazán fel sem merült, hogy az ember mindenhová elutazzon, élőben megnézzen mindent, amiről ír, bejárja azokat a helyeket, ahol valami történt, külföldön kutasson, stb., stb. Persze számos esetben történt ilyesmi, de nálad teljesen más a lépték. Tulajdonképpen állandóan nyomozol. Honnan ez az elszántság, illetve hogyan teremted meg ennek a lehetőségét? Induljunk a gyerekkorodtól.

Barki Gergely: A nagypapám bőrdíszműves volt, és közben igazi autodidakta polihisztor. Nem volt éltanuló, de elkezdett érdeklődni a zene iránt, megtanult több hangszeren is, hárfázott a Zeneakadémián, és nagyon szépen énekelt. A Magyar Rádió kórusába is fel akarták venni, csak nem engedték el a gyárból, ahol akkor dolgozott. Rendkívül olvasott volt; a nagymamámra és a nagypapámra úgy emlékszem, hogy ülnek a karosszékeikben a kezükben könyvvel. Nyugdíjasként ráértek foglalkozni velünk (van egy ikertestvérem, Márton, aki szintén művészettörténész, csak ő külföldön él), a szüleim pedig örültek, hogy csinálhatják a saját dolgukat, a gyerekek jó helyen vannak hétvégenként. Nagypapámmal állandóan kiállításokra jártunk, és ezekre úgy vitt el, hogy felkészült előre, tudtuk, miért megyünk egy-egy múzeumba, mi vár ott ránk. Sokszor odament előtte is, felkészülni, úgyhogy kvázi vezetéssel tudtuk megnézni a kiállításokat. Régen alig voltak a múzeumokban feliratok, de emlékszem, egyik alkalommal ahogy hazaértünk, újságolta a nagymamámnak, hogy ezek a gyerekek fantasztikusak: mindent elolvasnak a kiállításon. Persze, hogy elolvastam, mert tényleg érdekelt, de főleg a kutakodás érzését szerettem. A múzeumokban ezt kevésbé lehetett megélni, de amikor például kimentünk Aquincumba, és a Hercules-villa közelben lévő maradványainál megnéztük a tigrises mozaikot, az is nagyon tetszett, de ami még nagyobb hatással volt rám, hogy épp ásatás zajlott, és volt ott egy fiatal nő, aki csontokat illesztgetett össze. A tesómmal mi is nekiálltunk kézzel túrni a földet, egyszer csak találtunk egy csontot, aztán egy másikat, és ahogy összeraktuk őket, összeillettek. Ez elég testközeli élmény volt, és ilyenek végigkísérték az általános iskolai éveimet. Sajnos a nagypapánk nagyon korán meghalt, tizenkét évesek voltunk akkor, de annyi inspirációt adott, hogy utána már magunktól folytattuk, mi vittük a szüleinket múzeumba. Aztán gimiben…

Hova jártál gimnáziumba?

A Szerb Antal Gimnáziumba jártam, a 16. kerületbe. Kistarcsán nőttünk fel, az volt közel. Ott is minden érdekelt, fel akartam fedezni, ami Kistarcsa múltjával kapcsolatos, kis lokálpatriótaként. Egyébként magában a gimiben a szerelmen kívül nem sok minden érdekelt, akkor ismertem meg a mostani feleségemet, Kohonóczki Júliát. Közben csak azt tanultam, amit szerettem, nem készültem semmilyen órára, matekból és fizikából csak az számított, hogy görbüljön a jegyem. Ráadásul disszidálni akartam, nagyon erős vágy volt erre mindkettőnkben a tesómmal, el is mentünk, amikor tizenhét évesek voltunk. Ez még az átkosban volt, itthagytuk az országot, és elmentünk Svédországba. De engem visszahúzott a szerelem, nem volt mit tenni. Gimiben történelemfaktra jártam, a törit Inotai István tanította, aki később az intézmény igazgatója lett, és élgimnáziumot csinált belőle. Úgy tanított, hogy feladott egy témát, amit több szempontból is meg kellett vizsgálnunk, például Horthy megítélését, különböző szakirodalmak alapján. A Reform című újságot is behozta, ami szinte szamizdatnak számított. Akkor zajlott a bársonyos forradalom Prágában, azt mondta, ha a történelmet a bőrünkön akarjuk érezni, oda kell mennünk, ahol az események történnek. Felültünk a vonatra páran, és kimentünk Prágába megnézni, hogy milyen egy forradalom. Úgy lehet alaposan megvizsgálni valamit, ha teljesen közel mész hozzá. Ezek tudat alatt rögzülnek, ha most megpróbáljuk visszafejteni, hogy miért így csinálom, amit csinálok, akkor ilyen inspirációim lehettek. Először egyébként nem is művészettörténész akartam lenni, inkább a régészet foglalkoztatott, elsősorban a római kori. Minden, ami római, most is nagyon izgat, főleg a rekonstrukció: elképzelni, hogy milyen volt az egészet látni és láttatni, elképzelni, ahogy Pompeiben sétálsz, és nemcsak a nyüzsgő tömeg és a szép színes házak vannak ott, hanem a kosz meg a bűz is.

Filmet kellene csinálnod, csak mondom.

Igen, most a Galimberti-sztorit is filmes szempontból nézem. Szeretem a rendet, ha áttekinthetők a dolgok, és egyben láthatom őket. 

Gimi után a saját lábamra álltam, a szüleim elváltak, és nem is tudtak volna támogatni, egyikük sem. Egzisztenciát kellett teremtenem. Tizenkilenc éves voltam, amikor elmentem a McDonald’s-ba dolgozni. Nem felvételiztem sehová, már csak azért sem, mert még mindig ott volt a fejemben a disszidálás, rühelltem a rendszert. Az érettségin egyébként a Függetlenségi Nyilatkozatot húztam, gyönyörű szépen elmondtam az egészet, láttam, hogy már beírták az ötöst, amikor nem is a tanár, hanem a vizsgabiztos kérdezte meg – ‘89-ben vagyunk, de még a rendszerváltás előtt –, hogy szerintem demokrácia van-e az iskolán belül, illetve demokrácia van-e az országban. Mivel láttam az ötöst, tudtam, hogy már bármit mondhatok, így azt válaszoltam, hogy egyikben sincs: az iskolában az van, amit az igazgatónő mond, például a diáktanácsban megszavaztuk, hogy ne kelljen köpenyt hordani, mégis kellett. Az országban pedig hogy lenne demokrácia, ha csak egy pártra szavazhatunk. Az igazgatónő a pad alatt kékre-zöldre rúgta a lábamat, hogy ezt azonnal fejezzem be, de a töritanárom utána odajött és gratulált, tök ellenzéki volt akkor, és most is. Ebben is benne volt már mindennek a megkérdőjelezése, hogy igaz-e az információ, amit készpénznek kellene venni. Az esetek többségében kiderül, hogy féligazság vagy egyáltalán nem igaz. Itt válik izgalmassá a történet, mert te vagy az, aki kiderítheti az igazságot, és szerintem ez hulla jó dolog. De ez nincs meg mindenkiben, én azon csodálkozom, hogy sokszor nincs kíváncsiság az emberekben. Na de ott tartottunk, hogy gimi után jött a McDonald’s.

Melyik McDonald’sban dolgoztál?

Az elsőben, akkor még csak egy volt, a Régiposta utcában. Ráadásul oda nem lehetett csak úgy bekerülni, érettségi kellett és nyelvvizsga, ott angolul kellett beszélni, az volt akkor a Nyugat. Disszidálni akartam, ezért kellett, hogy legyen valami közöm a Nyugathoz. Amerikaiak tanítottak minket, látták, hogy tehetséges vagyok, pár hónap után oktató lettem, később menedzsert akartak csinálni belőlem, nagyon gyorsan lehetett lépkedni a ranglétrán. Megtanultam átlátni egy nagy rendszer működését, érdekes tapasztalat volt. Aztán elvittek katonának. Egy évre kellett volna, de nyolc hónap után leszereltek, mert volt egy komoly sérvműtétem. Csak később kezdtem el egyetemre járni, és az egyetem alatt is dolgoztam, csak akkor egy panzióban, huszonnégy órás szolgálatban, ahol minden munkanap után volt három nap szünet, akkor tudtam tanulni. A barátnőm is dolgozott, ő egy multinacionális cégnél.

Az ELTE-re jártál?

Igen, művészettörténet szakra.

Ki vett fel és mikor? 

Kelényi [György] professzor. ‘94-ben, tehát jó sokat vártam, mire egyetemre mentem.

Foglalkoztál közben olyannal, ami segített a felvételidben?

Nem volt bennem annyi ambíció, a fejemben végig az volt, hogy nem itt akarok élni (most is benne van...). Nehéz döntéseket kellett hoznom, ha elkezdek egyetemre járni, azt végig is kell csinálni, de a feleségem (akkor még a barátnőm, vele ‘95-ben házasodtunk össze) folyamatosan rágta a fülemet. Ő közben elvégzett egy egyetemet, és tényleg nem hagyott békén, miatta mentem el végül felvételizni. És aztán az első pillanattól kezdve baromira élveztem az egészet, tudod, milyen jó tanárok voltak.

Kinek az óráját szeretted?

Nem volt olyan, akiét nem. Mindenkire nagyon felnéztem, mert minden tanárnak őrületes tudása volt a saját szakterületén, de voltak polihisztorok is, Széphelyi [F. György] például mindenhez értett. Nekünk barokkot tanított, de ha külön beszélgettél vele, a kortárstól vissza egészen az ősemberig mindent tudott. Kevés hozzá fogható, sziporkázó elmével találkoztam. Ilyen volt egyébként Rényi András is, akihez áthallgattam, az esztétikán. Elképesztő Rembrandt- és Caravaggio-kurzusokat tartott, és még akkor is jártam az előadásaira, amikor már rég végeztem az egyetemen. Talán tőle tanultam a legtöbbet, leginkább azt, hogy miként kell alaposan körbejárni egyetlen festményt. Rendkívüli módon inspirált a komplex módszertana, s bár ő sokkal inkább elméleti szakember, a kutatói attitűdünk rokon. Én gyakorlatiasabb metódust, ha úgy tetszik, egyfajta pozitivista módszertant követek, az alapokat mégis leginkább tőle lestem el. Ma is nagyon hálás vagyok neki. Ágoston Juliannának is volt például egy remek reneszánsz szemináriuma, kiosztotta a feladatokat, nekem a Camera degli Sposi jutott.¹ Kevés szakirodalom volt elérhető, szerettem volna élőben látni az egészet, mert fotók alapján nem lehetett jól érzékelni. A tavaszi szünetben beültünk a feleségem céges kocsijába (mondjuk ezt csak így tehettük meg), és elmentünk Mantovába. Kértem engedélyt, hogy filmezhessek, és minden részletet felvettem, lenyűgöző volt. Mondtam Ágoston Julinak, hogy szeretném levetíteni – teljesen el volt hűlve, hogy valaki kiment, és a helyszínen is megnézte a kiadott témát. Én már akkor is bíztam benne, hogy olyan részletet fedezek fel, ami nincs benne a szakirodalomban. Mondjuk akkor semmi ilyesmi nem történt, egyszerűen csak lenyűgözött a térélmény, hogy a helyszínen látod, ahogy egy freskó meg van festve, egy több száz éves festmény még most is üvöltő színeit (legutóbb Benozzo Gozzolival voltam így Firenzében).

Eleinte egyébként a trecentóval akartam foglalkozni, el is kezdtem olaszul tanulni, és nemcsak a nagy neveket, Ducciót és Simone Martinit ismertem, de az olyanokat is, mint például Barna da Siena. Kívülről fújtam és azonosítani is tudtam őket, pedig nüansznyi különbségek vannak, de ráállt a szemem. A Szépművészeti Múzeumban van egy predellarészlet, Keresztelő Szent János-jelenetet ábrázol, aminek kapcsán, azt hiszem, Boskovits Miklós egyszer már felvetette, hogy Duccio Maestàjának részlete lehet. Nem tudom, hogy ő ezt valaha is bebizonyította-e, meg kéne nézni, hogy a Szépművészeti Múzeumban milyen néven szerepel most (ma kérdőjelesen Ugolino di Nerio műveként tartják nyilván – a szerk.). Elmentem Sienába, annyira beszippantott a város, hogy oda akartam költözni, az összes képtárat és templomot végigjártam, mindent fotóztam és filmeztem. Duccio Maestájának tanulmányozásához kértem engedélyt, hogy mellé tehessem a Budapesten őrzött predella méretarányos reprodukcióját. Nem volt semmi a nyakamban, a látogatók csak néztek, amikor átléptem a kordont, de volt engedélyem rá.

Hogyan kaptál ilyesmire engedélyt?

Passuth Krisztina volt akkoriban a tanszékvezető, mondtam neki, hogy végigjárnám az összes múzeumot Firenzében, Sienában stb., és jó lenne, ha pár sorban leírná, hogy az egyetem küldött, mert akkor nem kéne mindenhol belépőt fizetnem. Azt válaszolta, Gergő, én ezt megírom magának, de zéró esélye van, hogy engedélyt kap, mert óriási a bürokrácia Olaszországban, és millió ilyen kérvény érkezik hozzájuk. De én kiderítettem, hová kell menni Sienában és Firenzében, hogy pecsétet kapjak. Ha szemben állsz az Uffizi főépületével, és balra kanyarodsz, ott van a Soprintendenza (főfelügyelőség – a szerk.) az igazgatósággal. Kértem időpontot az igazgatóhoz, bementünk a feleségemmel, lobogtattam a papírom, a portás feltelefonált, lejött az igazgató, felkísért, megkínált kávéval, és megkérdezte, mit kutatok. Én pedig soroltam, hogy mi minden érdekel, hogy minden múzeumot meg szeretnék nézni, a magánkézben lévőket is. Megkaptuk a pecsétet. Elmentünk a városi és az állami múzeumhoz is, szintén igazgatói engedélyt kaptunk. Mindent végig tudtunk látogatni, a feleségem nagyon jó szervező, rendszerező. Megnézte, hogy melyik múzeum mikor van nyitva, milyen távolságra van, mik a legjobb útvonalak. Annyira komolyan érdekelt a trecento, hogy azt hittem, soha nem fogok kijönni belőle.

De tényleg milyen tanáraink voltak! Tóth Sándor is mindenhová elvitt minket, és teljesen más, amikor in situ látod a dolgokat. Engem az izgatott, amikor olyan helyre mehettem be, ahová más nem, és ott kutakodhattam. A Palazzo Pubblico Eleonora-kápolnájába például csak bekukucskálni lehetett, én viszont bemehettem a kordon mögé, mert engedélyem volt rá. Ezek hihetetlen módon inspiráltak. Legutóbb a Matisse-archívumban volt ilyen élményem. Felfedeztem egy olyan adatot, amiről a Matisse-kutatók nem tudtak, viszont pont készültek egy nagyszabású kiállításra New York, Koppenhága és Párizs érintésével.²  A vörös műterem című kép köré építettek egy kiállítást, a létrejöttének körülményeit, filozófiai hátterét akarták rekonstruálni. Közölt tőlem egy tanulmányt a RIHA Journal,³  amiben publikáltam egy magyar újságírónő 1912-es cikkéről szóló adatot, aki meglátogatta Matisse-t Issy-les-Moulineaux-ban, a műtermében, éppen amikor A vörös műtermet festette.⁴  Megkérdezte, hogy miért festette vörösre (hiszen az életben nem volt az), és Matisse azt válaszolta, maga sem tudja, nem érti még a saját képét. Jack Flam, Matisse egyik elsőrangú monográfusa, a cikkem kontrollolvasójaként, elküldte ezt Matisse dédunokájának – én erről nem tudtam semmit. A dédunokának ott, ahol a Vörös műterem kép is készült, Issy-ben van a saját magánarchívuma, és nemrég írtak innen, hogy nagyon szeretnék, ha meglátogatnám őket, így kerültem arra a helyre, ahol Matisse a főművein dolgozott. Ahogy belépsz a házba, minden sarokról tudod, micsoda, mert ismered a képekről.

Kanyarodjunk vissza oda, hogy Firenzét és Sienát kivégeztétek.

Megvolt az első szigorlat, az egyik évfolyamtársam, Molnos Péter (azóta barátom) ekkor már nagyon modernista volt, magyar építészettel foglalkozott, és mondta, hogy ő már baromira unja ezt a sok régi cuccot, hallgassunk valami modernebbet, mondjuk Passuthnál. Felvettünk egy tanegységet, ami csak jóval később jött volna. Teljesen új világ tárult fel előttem, mert modernizmussal korábban egyáltalán nem foglalkoztam, régészetben és festészetben is a klasszikus érdekelt. Passuth nagyon jól magyarázta el, hogy mi az avantgárd, megértettem műveket, amiket azelőtt nem. Beszippantott, és mire kronologikusan is odaértünk, érzékeltem, hogy a 20. századról egy csomó minden nincs kikutatva, nincs megírva. Az utolsó szigorlatnál Passuth megkérdezte, hogy miről fog szólni a diplomamunkám. Elsősorban a Nyolcak érdekeltek, nagyon jó témának tartottam, a műkereskedelemben is akkor kezdtek előkerülni ebbe a körbe tartozó műtárgyak, Berény Róbert pedig gyerekkorom óta izgatott, mert a nagyapám könyvtárában megvolt a Corvina zsebkönyvtársorozat, és Berény Csellózó nője már gyerekként is hatással volt rám. Berényről hiába volt monográfia, és gondolhattuk, hogy lerágott csont, kiderült, hogy mégsem, a mai napig van mit kutatni, most készül a nagy Berény-monográfia. A szakdolgozatomban elég vaskos fejezetet kapott a fauve Berény. Ez a korszaka korábban nem volt kidomborítva, mert nem voltak meg a képek. Viszont miközben írtam, megismerkedtem Berény lányával, aki akkor költözött haza Amerikából. Elmentem hozzá látogatóba, és mindent megmutogatott a lakásban, lefényképeztem és lemértem a képeket, adatoltam, de ezek főleg a kései művek voltak, a harmincas évek végéről, a negyvenes és ötvenes évekből. Én a korai periódusról akartam írni, Annának, Berény lányának viszont az nem tűnt érdekesnek. Hazamentem tőle, de nem hagyott nyugodni a dolog, felhívtam telefonon, hogy vannak-e a családban korábbi művek is, Párizsból. Igen, tizenhét-tizennyolc éves korából. Az ágyneműtartóban vannak, de nem bírja felemelni – mondta, akkor már betegeskedett. Én nyolc évig birkóztam, gondoltam, hogy egy matracot csak fel tudok emelni, újra odamentem, kivettük például az Olasz lány aktja című képet, de több száz rajz is így bukkant elő, köztük fauve rajzok is. Aztán a családtól előkerült még egy fauve festmény, és azóta jöttek elő párizsi, sőt berlini képek is.

Ekkor még mindig egyetemista vagy?

Igen, épp Passuth-hoz írtam a szakdolgozatomat, aki egyszer csak felhívott telefonon, hogy ahogy én Berénnyel foglalkozom, úgy Rockenbauer Zoltán Márffyval, Pápai Emese pedig Bornemisza Gézával – alkossunk kutatócsoportot, és csináljunk kiállítást arról, hogy milyen hatása volt a fauvizmusnak Magyarországon. Javasoltam, hogy vonjuk be Molnos Pétert is (Rockenbauer is ajánlott valakit, Rum Attilát). Egyik alkalommal, amikor bekopogtattam Passuth-hoz, ott ült nála Rockenbauer. Elkezdtük megbeszélni a kutatásainkat, és szinte azonnal jó barátok lettünk. Pár héttel az első találkozás után már tudtuk, hogy a magyar Vadakból tényleg kiállítást kell csinálni.

Ez az a része a történetnek, amit az Artmagazin-olvasók is jól ismernek.⁵ Csomó remek kutató van, az viszont, hogy valaki itthon és külföldön is mindenhová elmegy, megnézi nemcsak a műtárgyakat, hanem a helyszíneket is, dokumentumok után kutatva, valljuk be őszintén, nem volt általános. Azt most elmondtad, hogy a feleséged mennyit segített, de mégis, hogyan tudtatok bárhová elutazni, amikor valamilyen nyomot követtél?

A pénznek, amit ketten megkerestünk, elég nagy része ezekre a kutatásokra és utazásokra ment el, de jól választottam, mert dacára annak, hogy a feleségem nem szakmabeli – ő a kereskedelemben dolgozott –, hihetetlen módon élvezi ezeket az utakat ma is, és hogy láthatja, hogyan zajlik a nyomozás. A cylás történetben például ő is ugyanúgy kérdezett, belefolyt, mintha a társam lenne.⁶

Nézzük a legújabb kutatásodat, ami kapcsán ez az interjú is születik, és ami Galimberti Sándort, az ő első feleségét, Lanov Máriát, és a másodikat, Dénes Valériát érinti.⁷  Ők hogyan kerültek a képbe?

Az utóbbi években a magyar kubizmussal foglalkozom, és dacára annak, hogy a Galimberti házaspárt nem tartom par excellence kubista festőnek, a törekvéseik párhuzamosak voltak a kubizmussal. Meg hát a szakirodalom az Amszterdam című festményt kiáltotta ki az egyetlen magyar kubista képnek, bár én kezdettől fogva úgy gondoltam, hogy egyáltalán nem az. De a tervezett, a magyar kubistákat bemutató kiállításban mindenképp szerepelniük kell majd Galimbertiéknek mint pszeudokubistáknak. Nagyon sok elveszett képük volt: Párizs mellett, ahol a Wanted kiállítást csináltam az ottani Liszt Intézetben, illetve Kaposváron volt még érdemes keresni ezeket, ahol Galimberti családja élt. Tartottam ott egy előadást, direkt azzal a szándékkal, hogy az ottani közeg is megmozgatódjon.

A múzeumban?

Nem a múzeum szervezte, hanem ez is a feleségemtől indult. Megkérdezte egy kaposvári ismerősét, aki benne van a városi tanácsban, hogy kit érdekelhet ott ez a téma, illetve ki tudhatna segíteni a kutatásban. A helyi ismerős az ottani polgári kört ajánlotta, akik rendszeresen tartanak irodalmi esteket és nagy a bázisuk, az ottani szellemi elit látogatja ezeket. Az estek egyik szervezője Gáspár Ferenc helyi műgyűjtő, vele vettem fel a kapcsolatot.⁸ Rippl-Rónai és Gulácsy is van a gyűjteményében, amatőr Rippl-Rónai-kutató is. Meghívtak, elmentem, és főleg arra hegyeztem ki a dolgot, hogy mennyi minden elveszett, ami egy részének a városban kell lennie. 2003-ban Géger Melinda rendezett már egy kiállítást Kaposváron az elérhető összes műből, egy teremben, kis füzetnyi katalógussal. Ez volt az alap, ami mellé az elmúlt húsz évben fontos művek bukkantak fel a műkereskedelemben, főként ez dobta meg a számot, illetve egy pesti előadásomnak köszönhetően is került elő festmény. Galimberti első, szintén festő feleségétől, Lanov Máriától eredetileg kevesebb művet akartam kiállítani, csak jelzésszerűen megmutatni, hogy volt egy első feleség is. Róla végképp keveset lehetett tudni, viszont szerencsémre pár évvel ezelőtt volt egy nagy kiállítása Madame Gali címmel. Sajnos csak csehül jelent meg a katalógus,⁹ úgyhogy a telefonom fordítóprogramjával olvastam végig, ami vicces volt, mert sokszor nagyon félrefordított, de egy csomó minden kiderült, sok kép reprodukciója és dokumentumok is szerepeltek benne. Erre egy cseh kolléganőm hívta fel a figyelmem Prágában, meg is vettem a katalógust, és elhatároztam, hogy megnézem a képeket élőben is. Döntő többségük Lanov szülővárosában, Jindřichův Hradecben van, a helyi múzeumban. Felvettem velük a kapcsolatot, készséggel fogadtak, bevittek a raktárba, elölről és hátulról is meg lehetett nézni a képeket, majdnem mindnek a hátoldalán is van valami, valamint rengeteg archív anyag is előkerült. Teljesen új kép alakult ki bennem a házasságukról, odáig azt gondoltam, hosszú szerelmi házasság lehetett ez is, de nem, rövid, inkább névházasság lehetett. A házassági anyakönyvi kivonatból kiderült, hogy Bécsben esküdtek, amit nem értettem: Nagybánya, Párizs, Budapest és Kaposvár is szóba jöhetett volna, de Bécs?! Kiderült, hogy Lanov Mária szülei két perc sétára laktak attól a plébániatemplomtól, ahol összeadták őket. Inkább szülői nyomásra létrejött frigy lehetett. Tényleg rövid ideig tartott, a cseh kutatók pedig kiderítették, hogy Lanov Mária a saját neméhez vonzódott. Közben Dénes Valéria leveleit is végigolvastam, amiket Tóth Bernadett kutatott, amikor együtt jártunk doktorira (de hiába rágtam a fülét, nem publikálta őket). Ezek a levelek 1975 óta ott vannak az MTA Adattárában. A levelek között ott volt a kisfiuk későbbi özvegyének a levele is, amiben utóiratként szerepel, hogy talált egy doboznyi levelet, amiket nem tud elolvasni.

Kinek küldte el ezeket?

Mezei Ottónak, az ő ajándékaként kerültek az MTA Művészettörténeti Intézetébe.¹⁰ Mezei Ottó néhányat publikált közülük, de csak franciául. Ezekkel a levelekkel az a baj, hogy a zömükön nincs dátum, nem tudjuk, mikor és hol íródtak, csak a szövegből lehet következtetni, hogy melyik melyik után jön. Begépeltem az összes levelet, a német nyelvűeket odaadtam Hessky Orsolyának, hogy fordítsa le őket, a franciákban a lányom segített. Amikor már mind be volt gépelve és hetvenhétmilliószor elolvastam, akkor már a kis részletekből következtethettem, hogy ááá, ez nem ekkor volt, ez előtte volt, akkor az a levél idekerül… és elkezdtem így olvasni az egészet, amíg összeállt a kép, és gördült a történet. Ha pedig volt valami bicsaklás, akkor újra elgondolkodtam. Így állt össze a kronológiánk. Korábban semmit nem tudtunk pontosan, azt sem, hogy mikor házasodtak, mikor született a kisfiuk, mikor merrefelé jártak, stb. Ahhoz, hogy egy életművet alaposan fel lehessen dolgozni és értékelni, ezeket az életrajzi adatokat tudni kell. A levelekből egyébként a személyiségük is kirajzolódik.

Milyen személyiség volt Dénes Valéria?

Én nagyon csípem, nagyon emancipált, önálló nő volt, ugyanakkor mégis csak támaszkodott a szüleire, akik végig küldözgették a pénzt, élelmiszert és ruhákat. 

A szüleiről mit tudunk?

A papa, a Dénes család budapesti, az anyuka bécsi zsidó. Ez is érdekes, hogy hogyan találkozik a bécsi zsidó, a budapesti asszimilált zsidó és Galimberti-ágon egy full katolikus, olasz gyökerű család. Ezek tűz és víz, eleve ez is érdekelt, ha már csak ezt az egy szálat meghúzod… A vége pedig majdnem Rómeó és Júlia-történet, de itt a Montague-k és Capuletek nem harcoltak, a levelekből kiderül, hogy a két család jóban volt egymással. Dénes Valéria kedves leveleket írt Galimberti testvéreinek, Galimberti pedig tegeződött az anyósával. Egy darabig emiatt azt hittem, a saját anyjának írt, de a levél végi búcsúzkodásban a felesége családtagjait említette meg. Persze ahhoz, hogy ez egyértelművé váljon, a családfákat is kutatni kellett.

Példaértékű történet, egészen a halálukig, amikor Galimberti besoroztatja magát, mert nem bírja elviselni, hogy nyugodtan üljön Hollandiában, miközben a hazája hadban áll. Innen indul az események tragikusra fordulása, aminek Dénes Valéria halála, rá két napra pedig Galimberti Sándor öngyilkossága a vége. 

Hollandiában úgy éltek, mint Marci Hevesen, cselédeket is tartottak. Dénes Valéria hat évvel idősebb volt Galimbertinél…

Lehet tudni, hogy hol és hogyan ismerkedtek meg egymással? 

Nagy valószínűséggel Nagybányán.

Hány éves volt, amikor összekerültek, és amikor szült?

Amikor szült, 1912-ben, harminchat éves volt. Az akkori felfogás szerint már nem fiatal, harminchat évesen szinte nagymamakorban volt. Egyébként esze ágában sem volt férjhez menni, de amikor jön a szerelem…

És a szerelem mellett is lehetett azt csinálni, amit szeretett...

Ez a legszebb az egészben, ez derült ki a kutatásból, és igen, ez a példaértékű, hogy Galimberti teljes mértékben támogatta Dénes Valériát. Nem csinált önálló kiállítást, hanem csak vele együtt, és mindig feleannyi vagy még kevesebb képet állított ki, mint a felesége. Nemcsak amiatt, mert Dénes Valéria volt a termékenyebb alkotó, hanem mert őt akarta előtérbe tolni, szerintem fel is nézett rá, és tanult tőle, főleg a lazúrozós technikát.

Hogy derítetted ki, hogy az Amszterdam nem Amszterdam, és mégsem Galimberti Sándor festette, hanem Dénes Valéria?

Ezt megelőzte már pár kép, ahol az attribúció kibicsaklott, így egy idő után rájöttem, hogy az a kép, amin nincs szignó, már eleve gyanús, mert Dénes Valéria Galimbertivel szemben jóval ritkábban szignálta a képeit.

Ha ennyire nem szignálta a képeit, nem lehet, hogy itt sem szignó a neve, hanem mégis Galimberti a festő, és ő írta rá a nevét egy, a képen látható hajóra?

Akkor azt írta volna rá, hogy Valy. E helyett az olvasható, hogy G. DÉNES V. Ez tutira szignó! Amikor a katalógust írtam, a fejemben volt már sok fordulat a levelekből, és egy-kettőben Dénes Valéria arról ír a barátnőjének, Lenkének, hogy Saint-Raphaëlben vannak, és Belgium óta semmi máson nem jár az eszük, csak hímzéseken, gobelinterveken, mindenféle iparművészeti dolgon, és amúgy is, Lenke, nincs magának kedve mesekönyvet írni? Szerintem ez a motívumsűrűség a képen, ami miatt a szignóra is csak módszeres pásztázással lehetett rábukkanni, azt erősíti, hogy ez igazából olyan, mint egy textilterv. Ez a KÉVE-gondolat, ő a KÉVE-ből jön, akik szerint nemcsak festészet, hanem Gesamtkunstwerk is van a világon.¹¹

Én azt akartam megírni, hogy azért ugrik ki ez a kép Galimberti életművéből, mert nem a piktoriális törekvés fő vonulatába illik, hanem egy mellékszál, kísérletezés. Elolvastam mindent, amit írtak róla, tíz-tizenöt oldalas tanulmányok jelentek meg csak erről a képről, kötetre való. Csomó mindent nem értettem, eleve borúsnak, depresszívnek látták, így is írják le, a háború elősugallataként, ágyúval lőnek, puskaporos hordók, a Nap eltakarva, minden szürke és szomorú… Hozzá kell tenni, hogy nem volt megtisztítva a kép, persze, hogy minden szürke és szomorú, ha nyolcvan év kosza ott van rajta. Darabos György lefotózta a képet, még Kieselbach Tamás megbízásából, elkértem tőle. Már írtam a katalógust, és mindig úgy írok, hogy a képernyő másik oldalára kiteszem a képet, hogy lássam magam előtt. Láttam, hogy egy kavalkád ez a kép, de csomó mindent nem értettem. Felnagyítottam, és elkezdtem tényleg módszeresen átfésülni, hogy kiderítsem, tulajdonképpen mi van rajta. Először az 1915-öt fedeztem fel, hogy jé, van rajta egy dátum, idáig ‘14-esnek gondoltuk. Kicsit odébb pedig ott volt a szignó is. Az a furcsa, hogy a kép alján a két szélső hajó feliratát, a Scheweningent és a Havenkadét már Mezei Ottó is észrevette, de gondolom, úgy értelmezte, hogy ezeket a neveket adták hajóknak Amszterdamban. A középsőt nem tudta kiolvasni: a Klazina görög eredetű női név, Hollandiában nagyon népszerű, máig adnak ilyen nevet a hajóknak. A levelekből viszont kiderült, hogy Scheveningenben a Havenkade 35-ből is írt Dénes Valy. Láttam, hogy Scheveningen városrész egyébként Hága egyik tengerparti kerülete. Utánakerestem, hogy 1915 körül hogy nézett ki, és a térképen lehetett látni, hogy akkoriban csatorna volt itt, amit azóta feltöltöttek. A Havenkade egyébként kikötői rakpartot jelent (ma azonos nevű utca ugyanitt – a szerk.). A korabeli képeslapokon ugyanolyan hajók vannak, ott sorakoznak a hordók, ugyanúgy, mint a képen, és a festményen feltűnő kupolás épület is rajta volt minden lapon, az a Kurhaus, ami akkor szanatórium volt, most szálloda. Ha képzeletben kijössz a házukból, és jobbra fordulsz, ott van a kupola, szóval a háza előttről festette a képet. Tehát nyilvánvalóvá vált, hogy eddig sem a dátum, sem a helyszín, sem a festő, és így persze az értelmezés sem stimmelt.

Fontos, hogy egy-egy kép értelmezésekor az alapkérdésekre válaszoljunk először. Szintén a Janus Pannonius Múzeum tulajdonában Párizsi háztetők címmel van beleltározva egy kép, miközben ott van rajta a budapesti Parlament. Ugyanezzel a címmel leltároztak be egy csendéletet, krizantémkék vázában, a háttérben nagybányai házakkal.¹² Az lenne az első, hogy alaposan vizsgáljuk meg a kezünkbe kerülő képeket, és még a múzeumi kartonoknak se higgyünk, főleg ne nagyon merjünk leírni mindenféle hipotéziseket.

Mára egyre világosabb, hogy a képek történetében a múzeumba vagy épp a nyilvánosság elé kerülésük története is fontos. Lehet, hogy olyan valaki leltározta be őket, akinek fogalma sem volt az előtörténetükről, illetve itt van még egy probléma, hogy Dénes Valéria esetében az unokatestvére, Dénes Zsófia néha kicsit hozzáköltött az eseményekhez.

Igen, Zsuka asszony igazi konfabulátor volt. Korábban készpénznek vettük például, hogy amíg ő Párizsban Dénes Valéria Vaugirard utcai műtermében lakott, addig unokatestvére Galimbertivel egy teljes esztendőt Marokkóban töltött Valy mesterével, Henri Matisse-szal. Hát, sajnos ebből csupán annyi igaz, hogy egy időben valóban Dénes Valéria párizsi műtermében lakott az írónő, de ekkor még maga Matisse sem járt Marokkóban, Galimbertiék pedig ezen idő alatt nem beduinokat festettek Afrikában, hanem cigányokat Nagybányán.

A tanulság az, hogy mindig, újra és újra meg kell kérdőjelezni minden forrást és adatot, valamint újra és újra alaposan meg kell nézni a képeket is. A saját állításaim között is biztos van olyan, amire öt év múlva azt fogom mondani: mégsem így van, hanem úgy.

_{[1] A mantovai Palazzo Ducale nászszobája, melynek freskóit Andrea Mantegna festette.}

_{[2] Matisse: The Red Studio, Statens Museum for Kunst, Koppenhága, 2022. október 13. – 2023. február 26.}

_{[3] Gergely Barki: The Steins and the Hungarians. RIHA Journal 0090 (2014. május 22.), https://journals.ub.uni-heidel...}

_{[4] Balogh Vilma [B. V.]: Henri Matisse műtermében. Világ, 1912. március 31., 34–35.}

_{[5] Barki Gergely nálunk megjelent cikkei kutatásairól: Lost and found – A kutatás és a véletlenek. Személyes hangvételű „megtalálás-élmény” – beszámoló. Artmagazin, 2009/3., 52–59.; Lost and found – Az elveszett magyar kubizmus. Artmagazin, 2015/6., 12–21.; Berlini kirakós. A Berény-életmű szilánkjai egy walesi kis faluból és a lengyel regényirodalomból. Artmagazin, 2017/8., 44–51.; Attribúció, attrakció, absztrakció. Egy Huszár Vilmos-üvegablakterv esete Czóbel Bélával. Artmagazin, 2020/2., 14–23.; Ülő nő különleges mázzal. Huszár Vilmos De Stijl szobra. Artmagazin, 2020/7., 36–49.; Elveszett kubista művek felbukkanása I. Artmagazin, 2023/1., 60–73.}

_{[6] Barki Gergely: „Anyád, Cyla, ez tényleg egy kubista Csáky!” Avagy egy pszeudoceleb adalékai a művészettörténet-írás számára. Artmagazin, 2020/2., 16–31.}

_{[7] A festő házaspár történetéről Nyári Krisztián szövegét közöltük korábbi, szintén karácsonyi számunkban: „Minden korláttól menten teljes szabadsággal” Dénes Valéria és Galimberti Sándor. Artmagazin, 2016/8., 26–30.}

_{[8] A. Kovács Ágnes – Topor Tünde: Nem műgyűjtőnek, hanem műbarátnak tartom magam. Egy „céhen kívüli” kutató portréja: dr. Gáspár Ferenc. Artmagazin, 2013/2., 24–27.}

_{[9] Martina Pachmanová (ed.): MADAME GALI. Expresionistické dílo Marie Galimberti-Provázkové (1880–1951). Plzeň, Arbor vitae a Západočeská galerie, 2011}

_{[10] Mezei Ottó (Békés, 1941 – Budapest, 2004) művészettörténész, művészeti író, a modern magyar művészet kutatója, aki a szakmai fősodortól el-elszakadva, az éppen általános szemlélettől eltérő szempontokat is behozva választott kutatási témákat, folytonosságot teremtve ezzel a második világháború előtt intenzíven ható, később azonban tiltottnak számító, nem marxista szellemi irányzatokkal (például teozófia). Első könyvét Duchamp-ról jelentette meg 1970-ben.}

_{[11] A KÉVE egy 1907 és 1947 között működő, képző- és iparművészeket egyaránt tömörítő egyesület, amelynek tagjait – eleinte legalábbis – a Gesamtkunstwerk, az összművészet eszméje kötötte össze.}

_{[12] Lásd Nyári 2016.}