Újabb képein mindenütt hálók, ezek domináltak október–novemberi, Ráday Galéria-beli kiállításán és a róla szóló új könyvben. Meg merjem-e kérdezni, hogy fél évszázad elteltével is még mindig a börtönrácsok emlékei a képeit behálózó alakzatok?

Nem, nem 56-os börtönbüntetésem emlékei ezek, hanem kilencvenes évekbeli témámból, a labirintusból mint életút-szimbólumból erednek. A labirintusnak némi kitartással és szerencsével a végére lehet jutni, a hálózat azonban az akadályok újabb dimenzióját jelenti, és ebből nemigen van kiút.

Érdemes volt-e a kiúttalanság felé fejlődnöd?

Aki őszinte magához, rájön, hogy örökös bolyongásunkban eljuthatunk ugyan a nehézségek felismeréséig, de a megoldásokig szinte soha.

Ez maga az abszurd filozófiája, amely nevezetes Übü király sorozatodat éltette még a nyolcvanas években.

Az a sorozat inkább a politikai berendezkedés és napi gyakorlat abszurditásának tükröződése volt. Úgy érzem, a labirintus- és hálózat-sorozattal túlléptem a politizáláson. Most az általános világhelyzet nyomaszt nagyobb súllyal, ez hatja át a munkámat.

Übü király sorozatod tele volt humorral, iróniával, ami mostani képeidből feltűnően hiányzik. Nyereségnek tartod-e ezt?

A színtiszta borzadály is telítődhet tragikomikummal.

Azt szeretnéd, hogy derüljenek az újabb, meglehetősen borús képeiden?

Nem, azt szeretném, hogy értsék-megértsék őket.

Jó hallani, hogy belső kielégüléssel alkotsz, de mi a helyzet a külső elismerésekkel: a díjosztók, a múzeumok, a gyűjtők részéről?

A díjak, vásárlások hiányáért kárpótolhatnak a művészi-szellemi közösségek, a művésztársaságok megnyitói, kiállításai, ahol egymás műveit folyamatosan egymás mellett láthatjuk, és megítélhetjük, fel tudjuk mérni, hol tartunk – ha már megszűntek a rendszeres műcsarnoki szemlék. Állami, múzeumi vásárlásokra nemigen lehet számítani a pénzügyi válság idején. Az egyesületi kiállításokat egyébként is, függetlenül szakmai színvonaluktól, régóta a hivatalosság közönye kíséri. A művészettörténészek érdektelenségének pedig az lehet az egyetlen oka, hogy csak kollégáik, a hivatásos kurátorok koncepcióit hajlandók komolyan venni. E téren csak kivételes, fiatal művészettörténészekre számíthatunk.

Rendben, jó dolog közösséghez tartozni, de azért az egyéni boldogulás is fontos…

Nem végeztem képzőművészeti főiskolát, a rendszerváltozásig fogalmam sem volt a kollégák véleményéről. Munkácsy-díjas vagyok, de még többet jelent számomra a szintén 1999-ben kapott Simsay Ildikó-díj, amelyet a művésztársaságok közösségétől kaptam „a művészet érdekében kifejtett tevékenységemért”. A Magyar Festők Társaságának 2002-től elnöke vagyok, megalakulásától, 1995-től szervezője voltam. Ez a tevékenység részben papírmunka, viszont kiállításokat kitalálni, megrendezni nagyon szeretek. És értékelni tudom kollégáim munkáit.

Amikor egy festő átvedlik szervezővé, mintha a hangszeres szólista dobná el a hangszert, s venné fel a karmesteri pálcát.  

Nem azért szervezek, mert a festészet nem megy. Úgy érzem, festői nyelvem, formavilágom által egyre közelebb jutok ahhoz, amit kifejezni szeretnék. Régebbi kiállításaim után rendre nagy űr fogott körül, most pedig töretlen bennem a festői folyamat. Azt hiszem, mostani kiállításom is bizonyság erről. (Az különös öröm, ha magam rendezhetem a kiállításaimat.) Sokat köszönhetek a művésztárs Kelemen Katának, feleségemnek, éppen abban, hogy szervezőmunkám közepette is festő maradhatok.

Régi tapasztalat, hogy a művészeti csapatok egyhamar felbomlanak, mert haragok, féltékenységek lobbannak fel.

Ahol 280-300 a tagok száma, eleve nincs teljes összefogás, amely szétpattanhatna. Művészbarátságok természetesen köttetnek. Évről évre morzsolódnak le tagok, de mindig jönnek újak. Szemléleti kényszerzubbonyokat sem húzunk magunkra. Egyaránt preferálunk minden törekvést, a minőség, a szakmai korrektség a legfontosabb.

És mi történik, ha jön a nagy mágus, a Vevő, és a közös kiállítás anyagából nem N. N.-től, hanem valaki mástól választ megvennivalót? Mit érez ilyenkor N. N.?

Mint egyesület, üzletet nem kötünk, minden tagunk maga intézi az üzleti ügyeit. Társasági kiállításainkon megesik, hogy egy vevő beleszeret valamelyik kiállított műbe, és később azt meg is veszi, de arról a Magyar Festők Társasága mint „nonprofit társadalmi egyesület” nem tud. A mi presztízsünk tisztán szakmai jellegű.

Hogy lehet ebből megélni? Te hogyan élsz meg a festészetedből?

A nyugdíjam mellett rendszeres havi jövedelmem nincs, szórványos eladásaim vannak. Egy-két gyűjtő vissza-visszatér hozzám, de ez ritka, nem rendszeres. Mostani Ráday Galéria-beli kiállításommal kötődöm első ízben profi galériához, némi átjárással a műcsarnoki Art Fairhez. A rég meghalt Patkó Imre állhatatos gyűjtőm volt, ez a kétlelkű ember, egyrészt remek kvalitásérzékkel megáldott műértő polgár, másrészt hithű kommunista, külpolitikai újságíró, Rákosi unokahúgának a férje. Amíg élt, ambicionálta, hogy minden korszakomból vásároljon – az anyag Győrött, a Patkó-gyűjteményben látható. 1967-ben, első, Fényes Adolf-termi kiállításomon mutatkozott be nekem. 1956. novemberi röpcédulázásomat gyerekes csínynek tekintette, egyébként amit kaptam érte, azt leültem – gondolhatta. Nem politizáltunk tehát, de érdekelték a kiállításbetiltások, a Fiatal Művészek Stúdiója, az Iparterv-kiállítások kultúrpolitikai retorziói – láthatólag tőlem értesült ezekről. És jelenleg különösen becsülöm Völgyi Miklóst, mert érzékelem, hogy munkáim megkedvelése sajátságos ízlést kíván. Ő néhány éve visszatérő vásárlója képeimnek.

Említetted, hogy a rendszerváltozásig szakmailag kívülálló voltál. Mit számított a demokratikus ellenzék megjelenése a rendszerváltozás előtti évtizedben?

Én csak kívülről szimpatizáltam a demokratikus ellenzékkel, nem találtam meg hozzájuk az utat. De azt láttam, hogy a SZETA keresi a kapcsolatot a háttérbe szorított képzőművészeti avantgárddal. Ez az avantgárd azonban nem szívesen politizált. A politika érdekes módon a rendszerváltozás után jelent meg művészeti téren, amikor a kilencvenes években a művészeti egyesületek megalakulása politikai harcot is kívánt. A régi Képzőművész Szövetség elnöke a rendszerváltozás pillanatában még Németh Lajos volt, aki felismerte az átalakulás szükségességét, ő azonban sajnos meghalt. Gerzson Pál lett az új elnök, aki tűzzel-vassal harcolt a művészeti ágak, a szakosztályok önállósodása, egyesületté alakulása ellen. Csak 1995-től, öt év veszteséggel kezdtek megalakulni a független szakmai szervezetek.

Azért én belekötnék a rendszerváltozásig tartó kívülálló voltodba…

Gimnazista fejjel szabadiskolába jártam, rajz szakos főiskolai hallgatóként ért az 1956-os forradalom Szegeden. Csak a börtön után folytathattam a szabadiskolát. Barátaim, Passuth Krisztina és Kemény István ismertettek össze Bálint Endrével, akinél többször jártam, Hankiss Elemér pedig Vajda Lajosra hívta fel a figyelmemet. (Tanár édesapám könyvtárából már kiskamaszként előástam egy, az Európai Iskoláról szóló tanulmányt, könyvtárból meg Hamvas–Kemény Forradalom a művészetben c. könyvét.) Megismertem Vajda Júliát is, szerettem, nagyra becsültem, írtam is róla. A Fiatal Művészek Stúdiójába felvettek ugyan, de nemigen barátkoztam senkivel, inkább csak a vitákra jártam el. Emlékszem, egyszer Keserü Ilona hívott el a társaságába, nem mondtam azonnal igent, talán meg is bántottam ezzel. Mint más festőket, engem is rendszeresen kizsűriztek az FMS-kiállításokról, nem annyira politikai, mint inkább stílusbeli okokból, pl. Übü apó c. 1967-es munkámat is ez a sors érte.

Elnézve ezt a képedet, egy szinten voltál az akkori élcsapattal, akik a Zuglói körbe, az Iparterv-körbe, a Szürenonba tartoztak. Miért szorultál ki közülük?

Egyszerűen nem hívtak, mert nem ismertek, hiszen nekik már az FMS is túl vaskalapos szervezet volt, és fütyültek rá. Az FMS-t én a nevezetes 1967-es cenzúrázott, kimazsolázott kiállítás után hagytam el mint reménytelen terepet. Az általam igen nagyra becsült Paizs László mondta el utolsó interjújában, hogy a följelentés részben Melocco Miklósnak, a realista stílus megveszekedett hívének volt köszönhető, aki nem fogta fel, hogy a figuralitáshoz való ragaszkodása, a nonfiguratív művészet kizárása egyúttal politikai állásfoglalást is jelent.

Mostanában inkább a piac hajlítgatja a festőt, ugye?

Ha valaki könnyen eladhatót akar festeni, és nem a szíve szerint valót, könnyen elveszhet. Az idősebb korosztályt ez a veszély kevésbé érinti, mert szemlélete, törekvései már aligha változnak, egyébként általában tanárságból él vagy a felesége, a nyugdíja tartja el. A fiatalok viszont már vagy tíz éve az egyetemről is úgy jönnek ki, hogy elő vannak készítve az üzleti életre: hogyan kell portfóliót csinálni, pályázatot írni, hogyan kell szponzorpénzt szerezni, külföldi karriert építeni és így tovább. Gyakran a saját festői arcélüket is eleve úgy alakítják ki, hogy az kelendő legyen. Ábrázoló, figurális, ám mindenképpen színes legyen az a kép, valami feltűnő eredeti ötlet sem árt, és minden percben nagy festményanyag álljon rendelkezésre: ezek a meggondolások ma a festészeti PR szerves részei. A művészeti élet ma roppant élénk és változatos, amiben a szabaddá vált magánkezdeményezéseké a főszerep: a művészeti egyesületeké, a galériáké, kisebb részben az önkormányzatoké. A kínálat bőségét azonban egyelőre nem indokolja a kereslet igen gyér mivolta.