„Ami a ma kortárs művészete, az lesz a jövő műtárgya” - Fertőszögi Béláné, a BÁV Kortárs Galériájának, majd Aukciós Irodájának volt vezetője

Martos Gábor

A rendszerváltás után közvetlenül korábbi megyei művészeti referensként került a műkereskedelembe, ahol – két év képcsarnoki „tanulás” után – majdnem tíz évig vezette a Bizományi Áruház akkor megnyílt Kortárs Galériáját. Annak megszűnése után a cég Aukciós Irodájának élére került, ám három év után elváltak útjaik, s Fertőszögi Béláné visszatért – ahogyan ő mondja – „a humánusabb művészeti életbe”.

Mit tudott arról, hogy hogyan működik a műkereskedelem, és egyáltalán milyen a műkereskedelmi élet Magyarországon, mielőtt a Képcsarnok Vállalatnál belekerült volna ebbe a világba?
Tulajdonképpen nagyon keveset, csak amennyit a korábbi egyéni érdeklődésem látni engedett. A szép tárgyak, a képek mindig vonzottak, így gyakran jártam a BÁV boltjaiba. A Képcsarnok működésébe viszont annyival jobban beleláttam, hogy 1970-től 1990-ig a Tolna megyei Művelődési osztály munkatársaként igen szoros kapcsolatom alakult ki a szekszárdi Képcsarnokkal. A bolt bekapcsolódott a megye képzőművészeti életébe, mi bekapcsoltuk a mi képzőművészeti életünket a Képcsarnokéba; a húsz év alatt biztos, hogy kétezer kiállítást rendeztünk a megye településein. Így közelebbről megismerhettem a Képcsarnokot; de az persze túlzás, hogy tudtam volna, milyen módon működik a vállalat. Viszont minden egyes kiállítás előtt legalább három művésszel találkoztam, hiszen akkoriban minden kiállítás előtt zsűri volt: a kiállítóval és még két kijelölt művésszel végig kellett nézni az anyagot. Így tehát viszonylag rendszeresen találkoztam a műkereskedelemben dolgozó emberekkel, és művészekkel is, akik szintén elmondták, hogy ők milyen kapcsolatban vannak a műkereskedelemmel.

Mindez nyilván jól jött akkor, amikor 1991-ben a Képcsarnokhoz került. Két év után azonban átlépett innen a BÁV-hoz. Róluk mennyit tudott?
A BÁV-ot sokkal kevésbé ismertem. Mindenesetre úgy láttam, hogy ők leragadtak a régi képeknél, nem ismerték fel, hogy ami a ma kortárs művészete, az lesz a jövő műtárgya. Amikor odakerültem, azt mondtam: ha nem kapcsolódnak be a kortárs művészet vérkeringésébe, ha nem tudják, hogy merrefelé megy a világ, nem tudják, hogy mi az, amire oda kell figyelni, akkor nem tudják megalapozni a maguk értékrendjével a jövő műtárgyait. Ezen a területen a BÁV-nál egy nagy vákuum volt, és ebbe a vákuumba léptem bele 1993-ban, amikor felkértek egy galéria létesítésére.

Ez volt a BÁV Kortárs Galériája…
Az első tervekben még csak az szerepelt, hogy amit az emberek negyven év alatt a Képcsarnoktól összevásároltak, azoknak a műtárgyaknak legyen egy visszavásárlási helye; hogy ebben a galériában ezek a művek újra áruvá válhassanak. Amikor megkérdezték, hogy vállalnám-e ennek a galériának a vezetését, akkor én – az előéletem és az alapján, ami az értékrendem és a hitem a művészettel kapcsolatban – azt mondtam, hogy ehhez nem kell olyan ember, amilyen én vagyok, ehhez elég, ha odamegy bárki, aki beveszi a képeket és aztán újra eladja. Én ennél komolyabban veszem a művészet és az ember kapcsolatát. Ha én ezt elvállalom, mondtam, akkor egy olyan galériát szeretnék, ami megtiszteli a beadót, a vásárlót és a művészt azzal, hogy színvonalas közvetítést végez. És ehhez bizony sok minden hozzátartozik: nemcsak a bemutatás, az eladás, hanem az odafigyelés, a kiállítások, a műterem-látogatás és minden egyéb, ami az emberek előtt megnyitja ezeket a kapcsolatokat. Másfelől azt sem szabad elfelejteni, hogy a kilencvenes években megszűnt a zsűrizés; a művészeknek ez a „mankója” kiesett. Volt, aki ezt a szabadságot nagyon jól tudta megélni, de volt, akinek a számára ezzel szintén egy vákuum keletkezett, hogy most hogyan tovább. Addig mindig tudta, hogy mire van szüksége a Képcsarnoknak. (Egyszer érdemes lenne arról is beszélni, hogy a Képcsarnok megrendelőként milyen erősen irányította a művészetet, társadalmi szinten hogyan hajtotta végre a rábízott feladatokat.) Persze az is igaz, hogy a képcsarnoki eladások lehetősége a valóban kvalitásos, nagy szellemi erővel bíró művészek esetében legfeljebb csak megélhetésnek bizonyult, akik közben otthon, maguknak megalkották a nem „képcsarnokos” műveiket is. Ebbe a helyzetbe érkeztem én: számomra az volt a fontos, hogy a kevésbé ismert művészek és az ismertebbek kevésbé ismert műveit tárjam a közönség elé.

Amikor odakerült, addigra a BÁV műkereskedelmi monopolhelyzete, ami még a nyolcvanas évek közepéig, második feléig megvolt, megszűnt. Akkor már sorra nyíltak a galériák, mások is tartottak árveréseket, egy teljesen más, nyitott piacon kellett valamilyen módon megjelenniük az új bolttal. Volt valamilyen koncepciójuk, hogy mi lehet az, ami megkülönbözteti magukat mondjuk a Qualitastól vagy a Műkereskedők Galériájától?
Számunkra az volt a legfontosabb, hogy a kortárs művészetet és a kortárs művészeket bevezessük az aukciókra. Ott ugyanis a kortársak nem voltak igazán jelen, inkább a régebbi képek, hiszen azokban volt a pénz. A kortárs művészetet nem tudták pénzre lefordítva belehelyezni ebbe a struktúrába. A mi célunk az volt, hogy fokozatosan bevezessük a kortárs műveket is a BÁV-aukciókra, amivel lassan meg lehet változtatni ezt az állapotot, és a kortárs is be tud törni a piacra, meg tud méretődni. Ez aztán annyira felgyorsult, hogy a következő évben már csináltunk egy kimondottan kortárs műveket felvonultató aukciót.


Mi számított maguknál „kortársnak”?
Amikor a galéria megnyílt, és az emberek láttak benne mondjuk egy Szőnyit, vagy láttak egy Aba-Novák-rajzot, vagy később egy Csernust, akkor azt mondták, hogy jó, a Csernus az rendben van, de hát a Szőnyi hogy jön ide? Vagy hogy jön ide egy Czencz János-kép? És akkor én mindig elmondtam, hogy én a kortársat csak úgy tudom elképzelni – egyáltalán: a művészetet csak úgy tudom elképzelni –, hogy kézfogásban van a múlt a jelennel. És azt is elmondtam: nem attól függ, hogy valaki kortárs vagy nem, hogy él vagy nem él. Losonczy Tamás vagy Gyarmathy Tihamér kortársak voltak a megélt éveik alapján – és akkor Török Richárd? És Borbás Tibor? És a többiek – Kondor? –, akik korán mentek el? Török Richárd, ha élne, még most is csak ötvenöt éves lenne… Ők igenis beleszóltak a kortárs művészet alakulásába; annyival, amennyit megéltek, de azt nekünk kötelességünk felmutatni, és nem hagyni elfelejtődni őket.

Mondja, amikor először bevitték a klasszikusok közé a kortársakat, azt hogyan fogadta a közönség? Volt arra nyitott szemű vásárló, gyűjtő, aki tudta, hogy nemcsak mondjuk Szőnyit meg Egrit érdemes vásárolni, hanem kortársat is?
Azt nehezen lehetne mondani, hogy egyből fölfedezték, milyen csodálatos kortárs művek vannak. Nem. De elkezdtek gondolkodni az emberek. Hiszen sokuknak otthon, a lakásukban is – éppen a Képcsarnok révén – kortárs művek lógtak a falon. Ezek az emberek itt felmérhették, hogy az esetleg évek óta náluk lévő alkotásoknak mi ma az értéke. A gyűjtők meg, látva az árakat, elkezdtek abban gondolkodni, hogy hoppá, el kellene kezdeni gyűjteni a kortárs művészek munkáit is. Egyelőre csak körbenéztek; rendszeresen bejártak a galériába. Annyi cédulás embert, mint az elején nálunk, azóta se láttam galériában: mindenki jegyzetelt. Hatalmas volt a galéria, 120–140 művész alkotásai voltak a falakon, és minden kép előtt emberek írtak. Én a technikákat is mindig kiírtam, hogy ismerjék meg, hogy amikor azt hiszik, hogy egy rajz van a kezükben, akkor az egy nyomat, és amikor azt hiszik, hogy egy nyomat van a kezükben, akkor arról hogyan ismerhető fel, hogy az bizony egy rajz. Merthogy bevezettük a rajzokat, a grafikákat meg a szobrokat, a textileket, a gobelineket is. Olyan műfajokat mutattunk meg, ami máshol nem volt. Teljesebb képet próbáltunk adni a kortárs művészetről, és egyben arra is kiterjeszteni az érték fogalmát, hogy igenis kezdjenek el az emberek ezen gondolkodni. El is kezdtek…

A BÁV-nak a kereskedésben nyilván voltak hagyományai, de vajon a kollégái mi tudtak kezdeni a hirtelen eléjük került kortársakkal?
Ne szépítsük a dolgot: a BÁV-nak volt egy tősgyökeres becsüsi gárdája; tulajdonképpen nagyrészt a mai napig is ők vannak ott. Ezeknek az embereknek a tudását, amit a képzés révén, a vizsgatételek alapján, esetleg valamikor évtizedekkel előbb megszereztek, nem a kortárs anyag ismerete adta. (Megjegyzem: egy becsüsnek a mai napig sem kell időről időre megvédenie a diplomáját vagy a becsüsi besorolását, nincs rászorítva arra, hogy bármit új anyagként megtanuljon, megismerjen.) Így aztán ők nem szívesen fogadták, hogy lett egy kortárs galéria is a cégen belül, hiszen ez a helyzet azt is magával hozta, hogy ha hozzájuk bevittek egy kortársat, akkor azt nekik is ismerniük kellett. Számtalan esetben fordult elő – hiszen a galéria mellett volt az egyik legnagyobb BÁV-üzlet a Bécsi utcában –, hogy ott is megjelentek a kortársak, mert amikor látták, hogy nálunk jól ment a kereskedelem, az aukciós felvétel, akkor ők is vettek fel. Csakhogy egészen más árakon. Számtalanszor előfordult, hogy egy vevő pendlizett a két bolt között: átjött hozzánk, és azt mondta mondjuk egy Bolgár József-képre, hogy neki ez a kép nagyon tetszik, de a szomszédban fele áron kap Bolgár-képet. Azt kérdeztem tőle: ezt? Nem, de Bolgár-képet. Hát ha csak Bolgár-képet akar venni, vegye meg ott; ennek a képnek ez az ára. Hadd ne mondjam, hogy az esetek legnagyobb százalékában az illető előbb-utóbb visszajött, és megvette a miénket.

Térjünk vissza még a becsüsökre. Sokszor lehetett olyasmit hallani, hogy ezek az emberek ismerték a beadókat, ismerték a gyűjtőket, tudták, hogy mire ki vevő, tehát sokszor be se került az üzletbe egy-egy kép, mert a becsüs ügyesen – és esetleg némi saját haszonnal – „elközvetítette” azt a két fél között. Abban, amit az előbb mondott, benne lehetett az is, hogy azért nem szerették a kortársat, mert az ebben való „magánközvetítés” lehetőségeit még nem ismerték?
Sok mindent mondanak az emberek, és valóban sok minden alakulhat ki egy kereskedőház mindennapi működésében. Egy biztos: nagyon alacsony fizetéssel rendelkeztek – és rendelkeznek ma is – a becsüsök, és mégis ott vannak. Hogy ez hogyan működött náluk, én ezzel nem foglalkoztam; én a saját értékrendem és a saját hitelem alapján dolgoztam. Nekem is volt olyan munkatársam, akitől megváltam. De nálunk nem ez volt a legnagyobb probléma. Nálunk sokkal inkább az volt veszélyes az üzletre, hogy élő művészek műveivel kereskedtünk. Megnézte a művet valaki nálunk, kiszámolta, hogy körülbelül mennyi lehet rajta a közvetítési díj, elment a művészhez és azt mondta, inkább tőle veszi meg olcsóbban és nem tőlünk drágábban. Itt kezdődött a hiteles kapcsolat kérdése a művészek és a galéria között. Hogy valaki visszaveszi tőlünk a képét, hazaviszi, és otthon olcsóbban eladja – ennek egyszer kell, hogy híre menjen, és nekünk végünk. Ez tehát megszabta azt is, hogy én csak azokkal a művészekkel tudtam együtt dolgozni, akik ehhez kellő erkölcsi alapon álltak. Persze nagyon jó helyzetben voltam, mert számukra ez egy jó galéria volt, kiállításokat rendeztünk nekik, jó arányban mentek el a műveik. Úgyhogy ők is ráálltak arra, hogy ha beadtak egy képet hozzám százezerért, és mondjuk akkor nyolcvan százalékot kellett rátenni, tehát 180 ezerért volt kitéve, akkor a hasonló képet a művész otthon is 180 ezerért adta. Ez íratlan törvény volt, ami nélkül nem lehetett hitelességet elérni. Vagy mondok egy másik példát: amikor egy idős néni bejött egy képpel, és nem tudta, hogy kinek a művét hozza – neki csak a villanyszámla kiegyenlítéséhez lett volna szüksége pénzre –, és én felismertem, hogy az egy olyan mű, amiért nem tízezer forintot kell fizetni, hanem többet, akkor a néni kapott tízezer forint előleget, de a kép mondjuk nyolcvanezer forinttal lett bevéve, és ha eladtuk, megkapta a különbözetet. Ennek szájról szájra ment a híre, hogy itt a művet nézzük, és nem azt, hogy micsoda fogás; hogy itt nem a galéria vezetése vagy nem a becsüs veszi meg a képet és utána saját maga kereskedik vele, hanem az a cél, hogy a legkorrektebben közvetítsünk a művész, az alkotás és a vevő között.

Ez, gondolom, nem volt teljesen független attól sem, ahogy már ezt említettük, hogy pont ezekben az években egyre több magángaléria nyílt, tehát az egyre erősödő konkurenciaharcban kellett megállni a helyüket.
Igen, és megmondom őszintén, hogy ezt én örömmel vettem. Engem egyáltalán nem zavart, hogy a Mednyánszky Terem, a Csók Galéria vagy a többi galéria is ugyanattól mutat be műveket, mint mi. Sőt, ha nálam éppen nem volt attól a művésztől, akit a vevő keresett, ajánlottam, hogy menjen át a Csók Galériába, mert tudom, hogy ott van. Én ugyanis minden héten végignéztem a galériákat, és tudtam, hogy hol kitől mi van. És adott esetben, amikor a vevő keresett valamit, azt mondtam: nézze, ha most szeretne venni, most nálunk nincs, holnaputánra megpróbálom megszerezni, de ha most kell, akkor menjen át oda és nézze meg ott. És sokszor az illető visszajött, és vagy azt mondta, hogy köszöni szépen, meg is vette ott, vagy azt mondta, hogy tudja mit, várok magánál két napot.

Mondja, a kortárs árverések egy pár év után miért maradtak abba? És egyáltalán: maga a Kortárs Galéria miért szűnt meg? Mégsem volt elég jó üzlet?
Egy kereskedőházban nincs türelem; ott azonnal eredményt akarnak. Ha megnyitnak egy boltot, a következő hónapban már százalékokban mérik, hogy hogyan teljesít. Márpedig a kortárs nem hozta rögtön azt a profitot, mint a többi árverés. De abban, hogy a kortárs művészet bevonulhatott a mai nagy aukciósházakba, úgy érzem, egy picit benne van az a munka is, amivel mi 1993-tól felépítettük a kortárs művészet rangját, és hogy bevezettük a piacra. Nagyon rosszul esett, amikor megszüntették a Kortárs Galériát, de annak örülök, hogy addig is engedték, mert legalább volt egy időszak, amikor, úgy érzem, a mai napig hatóan sikerült valamit létrehozni.

Utána került az Aukciós Iroda élére: onnantól gyakorlatilag minden, ami a BÁV aukcióival kapcsolatos, a maga asztala lett, hogy így mondjam. Viszont ez már a 2000-es évek eleje; akkor már nagyon sok galéria, aukciósház működött, rengeteg aukció volt. Hogyan lehetett akkor a BÁV-ot pozicionálni ezen a nagyon kinyílt piacon? Mi volt az, amivel mégis versenyben lehetett maradni?
Egyrészt akik addig is a Kortárs Galériába adták be a műveket, akiktől korábban is mi vettük fel azokat aukcióra, azok továbbra is a BÁV-hoz hozták a dolgaikat. Volt tehát egy kör, amit én továbbra is vittem magammal. Másrészt nagyon szembetűnően próbáltam változtatni az addigiakhoz képest; például az esztétikai külsőn. Az egész árverési termet megváltoztattuk: más színű lett, technikailag modernebb volt a közvetítés, a kivetítés, minden. Felvettem új szakembereket, művészettörténészeket (ez a fogalom korábban ismeretlen volt a BÁV-nál). Bevezettük minden reggel a nyelvtanulást, hogy igenis, egy becsüsnek kelljen tudni egy idegen nyelvet. Másfajta emberi hozzáállást vártunk el: hogy felejtsük el az elutasítást, a flegmaságot, hogy a bevétel és az eladás történjen kulturáltan, hogy ne semmisítsük meg a vevő vagy a beadó előtt azt a szeretetet, amivel ő azt a képet körülveszi. Ez mind új volt. Nem mondom, hogy nem volt nagy az ellenállás, éreztem is, de mentem. Mentem, egészen addig, amíg mehettem. Aztán változás történt a BÁV-nál, és gyakorlatilag én ezzel ki is vonultam a cégből. De mindent, amit tettem, jót és kevésbé jót, a mai napig vállalom. Most is azt mondom: a vidéki nagyvárosokat nem lett volna szabad feladni. Sőt, amit én szerettem volna, hogy a határon túli magyar részeken, ahol magyar kultúra van, ott is legyenek felvevőhelyeink, vonuljunk ki oda is. Volt elképzelésem arra is, hogy hol kellene – máshol – meghúzni a határt, hogy mit veszek be és mit nem. Hogy az érdekeltség ne személyes érdekeltség legyen, hanem közös érdekeltség, ami meghatározza a BÁV arculatát.

Amikor abbahagyta, és az ország már tele volt galériákkal, senki nem kereste meg, hogy a tudására igényt tartana?
Én már közben elhatároztam, hogy ha ennek egyszer vége lesz, akkor ez után a szép kirándulás után visszatérek a csendesebb világba, a humánusabb művészeti életbe. Mert azért ez engem egy kicsit meg is viselt: az embert érték csalódások is, amiket én is, mint minden ember, nehezen viseltem. Úgy gondoltam, megérdemlem, hogy olyan területet válasszak, ahol jól érzem magam. 1996-ban felkérést kaptam Borsos Miklósnétól, hogy legyek az alapítvány tagja, majd amikor ő 2001-ben meghalt, az alapítvány vezetője lettem. Azóta megismertettem Nagyszebennel Borsos Miklóst, ott van már az emléktáblánk, és emlékszobánk is lesz, meg Gyergyócsomafalvára járok, ahol szintén van egy emlékhely a Borsos család ősi otthonában. Létrehoztunk egy könyvet a mester születésének százéves évfordulójára. Figyelem, hogy mi történik Győrben és másutt az országban, ahol Borsos-kiállítást kívánnak rendezni. A volt Borsos-lakásban, a Várban, az Úri utca 6. szám alatt múzeumot létesítettünk, ahol a kiállításban rendszeresen a művészt és szellemi körét is megidézzük egy-egy est keretében, neves művészek közreműködésével. Mindez engem tökéletesen kielégít.

Az eszébe sem jutott, hogy saját galériát nyisson, amikor eljött a BÁV-tól? Hogy tud annyit, van annyi kapcsolata, hogy belevágjon egy saját galériába?
Eszembe jutott, de ehhez tőke kellett volna. Engem egész életemben, pedagógusként, majd amíg a megyénél voltam, meg galeristaként sem, soha nem az anyagiak foglalkoztattak. Ezt a szüleimtől örököltem, és hálásan köszönöm nekik, hogy így neveltek, mert így mindig egyensúlyban voltam a lelkemmel. Úgyhogy amikor eljöttem a BÁV-tól, azt mondtam: itt kell abbahagyni, nem szabad leépíteni azt, ahová az ember egyszer már eljutott, más területet kell választani, ahol ugyanez a szép élmény megmarad nekem. És megmarad az is szép élménynek, ami a kereskedelem területére vonzott engem.

Full 001137 Png
Full 001138 Png
Full 001139 Png
Full 001140 Png
Full 001141 Png