A Napkirály újra Versailles-ba költözött

Radványi Orsolya

Vajon milyen ember lehetett az a király, aki halálos ágyán a következő szavakat intézte unokájához, a dauphine-hez:„Önből nagy király lesz, gyermekem. Ne kövessen azépítkezések meg a háborúzás iránti hajlamomban, éppellenkezőleg: igyekezzék békében élni szomszédaival.Adja meg Istennek, amivel neki tartozik, ne feledkezzékmeg iránta való kötelességéről, és cselekedjék úgy,hogy alattvalói is tiszteljék az Urat. Kövesse mindig a jótanácsokat, iparkodjék könnyíteni népének terhein, én
igen nagyon fájlalom, hogy nem ezt tettem.”1

 


Adam Frans van der Meulen: XIV. Lajos megérkezik a régi versailles-i kastélyhoz, 1669, olaj, vászon, Versailles, Musée National des Chateaux de Versailles et de Trianon

A Nagy Apartmanokban lépten-nyomon festményen megörökített, szoborba faragott, kárpitra szőtt alakját látjuk. A nemrégiben eredeti szépségét visszanyert Tükörgaléria mennyezetéről a háború és béke királyaként is ő köszönti leghíresebb kastélyának és élete főművének mai csodálóit. A kert szemkápráztató változatossággal megtervezett szökőkútjainak barokk zenére komponált tánca, csónakázásra csábító kanálisai és tavai, labirintussá alakított sétaútjai, pompás virágágyásainak szín- és illatkavalkádja, a Trianon-palota fenséges márványoszlopai és a felújított Márványudvar egyaránt XIV. Lajos korát idézik elénk és a francia történelem egyik leghatalmasabb uralkodójának dicsőségét hirdetik.

A néhány hete megnyílt nagyszabású tárlat a Napkirály csodálatos, de voltaképpen ismeretlen alakját szándékozik bemutatni a közönségnek. A kiállítás két kurátora, Nicolas Milovanovic és Alexandre Maral tizenöt évnyi munkát szentelt XIV. Lajos, az uralkodó és a történelmi személyiség emberi karakterének megismerésére. Kutatásaik során megpróbáltak a legendás király, a fél Európával egyszerre hadban álló győztes hadvezér, a nagyszerű diplomata, a művészetek lelkes pártfogója álarca mögé tekinteni, kikutatni jellemének rejtett motívumait, felfedni a büszkeség és gőg mögött megbúvó lelket. Ezért választották vizsgálódásaik tárgyává a király ízlését, amit a tárlaton és az azt kísérő tudományos katalógusban meglehetős szakmai alapossággal meg is tettek. A kastély emeleti szárnyának teremsorát pedig több mint háromszáz, XIV. Lajos kora óta együtt nem látott műtárggyal rendezték be, melyek más-más módon, de az uralkodó valóságos képmását rajzolják ki a kíváncsi látogató előtt, miközben Jean-Baptiste Lully diadalmas zenéjét hallgatva sétál a recsegő parkettákon, melyeken egykor maga a Napkirály is lépkedett.
    
Az első terembe lépve XIV. Lajos ábrázolásain keresztül követjük nyomon életét: az ötéves gyermek büsztjét apja, XIII. Lajos halálakor készítette Jacques Sarazin. A fiatal, saját erejéből uralkodó, tetterős, nagyratörő király arcmását Giovanni Bernini 1665-ben faragta márványba, aki nem mozdulatlanul, hanem tevékenyen akarta megjeleníteni XIV. Lajost. A hagyomány megőrzött egy történetet, mely szerint egy alkalommal a király elfogta a szobrász fürkésző pillantását. Bernini épp „meglopni” készült modellje lelkét, amire a király kérte, adja vissza hűségesen, amit látott. A római mester engedelmeskedett, így a legélőbb, erőtől, akarattól duzzadó képmást alkotta modelljéről, és hagyományozta az utókorra. Hyacinthe Rigaud a győzelmes hadvezért, a dicsősége tetőpontjára érkezett, az európai politikát meghatározó módon alakító szuverént állítja elénk, míg egy 1700-ban készített viaszportré az öregedő király betegségtől barázdált vonásait örökítette meg. Bernini és Rigaud ikonná vált ábrázolásai mellett számos portrét vonultat fel a két kurátor, az uralkodó hivatalos és hiteles megjelenítéseitől az allegorikus és idealizált képmásokig. Hiszen Augustus és Nagy Sándor óta nem volt még egy olyan történelmi személyiség, akinek ilyen hatalmas, tudományosan felépített ikonográfiája lett volna, mint a Napkirálynak – vallják. A király képmásának megteremtésében a legfőbb szerepet Colbert miniszter játszotta, aki a Királyi Akadémia és a Királyi Építkezések hivatalának vezetőjeként a művészet minden területét és technikáját sokoldalúan állította e cél szolgálatába.
    
XIV. Lajos reprezentációjában az antik modellek domináltak, uralkodásának elején a fiatal Nagy Sándor, majd a hatalom és a derűs nyugalom isteni megtestesítője, Apolló szerepében jelenítették meg. A Nap-szimbolika az 1660-as évek második felétől vált egyértelműen hivatalossá, amikor a spanyol örökösödési háború, majd a Hollandia elleni hadjáratok idején hangsúlyozni kellett költséges és véres politikájának heroikus jellegét: az uralkodó a Naphoz hasonló, hiszen ugyanúgy képes egyszerre több birodalmat kormányozni és gazdaggá tenni, ahogyan a Nap világosságot és termékenységet ad a Föld minden részének. La Fontaine egy 1669-ben írt versében, a Psyché és Cupido szerelmeiben egyértelműen azonosította XIV. Lajost Apollóval és új tulajdonságokkal, a szenvedélyei fölött uralkodni képes, az érzékiség iránt közömbösen viselkedő bölcs erényeivel ruházta fel. És mivel a Napkirály nemcsak a háború és a béke ura, de igen keresztényi uralkodó is volt, az idősödő király ikonográfiája Szent Lajos vonásaival is gazdagodott.
    
A háborúkban dicsőséget arató király képmása is bőséges illusztrációt nyer a következő teremben, ahol Adam Frans van der Meulen csataképein vezeti harcba a francia seregeket. A budapesti Szépművészeti Múzeum őrzi azt a Charles Le Bruntől, a király első festőjétől származó festményt, amely XIV. Lajos Háború tézislapjának előtanulmányaként az ellenségei felett diadalmaskodó, az Előrelátás (Providencia) istennője által megkoronázott királyt ábrázolja. A budapesti kép most visszakerült Versailles-ba, hogy a Háború Királyának tetteit hirdesse, két másik, a hollandiai hadjárat jeleneteit ábrázoló festménnyel együtt. Szomszédságukban Joseph Werner páncélba öltöztetve ábrázolta az ifjú XIV. Lajost, akinek egy finom kidolgozású, az örökösödési háború jeleneteivel díszített vértjét is kiállították. A királyi manufaktúrák foglalkoztak a Napkirály dicsőségét halhatatlanná tevő remekművek készítésével és terjesztésével. Sajnálatos módon a márvány- és féldrágakő-berakással díszített, ezüsttel borított kabinetszekrények, asztalok, komódok közül nagyon kevés maradt fenn a világ különböző főúri gyűjteményeiben szétszóródva. XIV. Lajos falikárpitokból és hímzett szőnyegekből is több ezer darabot birtokolt, ezeket a párizsi Gobelin-műhelyekben, Beauvais-ban és Brüsszelben készítették. Ma is megcsodálhatjuk az együttes épségben megőrzött darabjait, amelyek antik és vallásos témák párhuzamain keresztül a király nagyságát és hősi tetteit hirdették.
    
A kiállítás második része kísérletet tesz a király ízlésének bemutatására. A legutóbbi művészettörténeti kutatások fedték fel, mennyire lelkes műgyűjtő volt XIV. Lajos. A gemmák, ritka kövek iránti rajongását nevelőjétől és későbbi első miniszteréről, Jules Mazarintől örökölte, ahogyan nagyszerűen megmunkált és befoglalt köveinek egy részét is. Rengeteg volt a birtokában, és szerette őket tükrök elé állított konzolokra helyezni. A kiállításon – korabeli rajzok nyomán – első ízben sikerült ezt a fajta bemutatást rekonstruálni: a kastély termeiből származó, 17. századi eredeti tükrök sokszorozzák meg a drágakövek felületén megtörő fény ragyogását és a melléjük állított, kisméretű bronzcsoportok, Nessus és Pluto lányrablásának mozgalmas kavargását.
    
Bár a festészet terrénumán XIV. Lajos nem mozgott olyan magabiztossággal, mint a zene vagy a tánc terén, mégis az 1660-as évektől egyre nagyobb érdeklődést mutatott a műfaj és művelői iránt. Udvarának első festőivel, Charles Le Brunnel és Pierre Mignard-ral személyes viszonyt alakított ki, gyakran meglátogatta őket műtermükben, figyelte munkájukat és mindenekelőtt elhalmozta őket megrendelésekkel. A tárlat rendezői arra vállalkozhattak, hogy rendkívüli gyűjteményéből kiválasszák azokat a darabokat, amelyek különösen kedvesek voltak az uralkodó előtt. Ezek között volt egy Mignard által festett Keresztvitel, amely mellé párdarabként Le Bruntől rendelt egy Keresztre feszítést a Biliárdszoba számára. Louis II de Boullogne, Nicolas Tournier és Valentin de Boulogne, Nicolas Poussin festményei egykor a királyi lakosztályokban, ajtók felett és az attikafalakon függtek. Források utalnak rá, hogy kedvenc vadászkutyáit ábrázoló, Alexandre Desportes által festett képeit Leonardo da Vinci La Giocondája (vagyis a Mona Lisa) mellett helyeztette el. Ugyancsak a világhíres itáliai remekmű mellett kaptak helyet a XIV. Lajos által nagyra becsült, de a kor ízlése szerint sokkal kevesebbre tartott flamand Van der Meulen nagyszabású csataképei. Itáliai reneszánsz gyűjteménye is rendkívüli volt, Raffaello, Tiziano, Tintoretto, Correggio, a Carraccik, Guido Reni, Domenichino és Bassano festményei korábban a Gonzagák mantovai udvarának, I. Károly angol királynak és a Ludovisiak római gyűjteményének díszei voltak.
    
„A nyilvános szórakozás nem annyira értünk van, mint Udvarunkért és az egész népért” – vallotta Visszaemlékezéseiben a király. XIV. Lajoshoz a zene és a táncművészet állt a legközelebb, már kora gyerekkorától gyakorolta magát mindkettőben. Tizenkét éves korától rendszeresen fellépett különféle táncelőadások szereplőjeként, szenvedélyes és tehetséges előadó volt, ahogy lanton és gitáron is remekül játszott. A tánc lett saját reprezentációjának par excellence eszköze, gyakran jelent meg a fényes és mindenható Nap vagy Apolló szerepében. A több napig tartó, hatalmát ünneplő rendezvényeknek, melyek az Udvar és a párizsi nép nyilvánossága előtt a párizsi Carroussel des Tuileries-ben (1662) és Versailles-ban (1664, 1668, 1674) zajlottak, nem csupán központi figurája volt, hanem főszereplője és rendezője is egyben. A leghíresebb kosztümös előadások kavargó forgatagáról, éjszakai kivilágításáról, a tűzijátékok villódzó fényeiről életteli metszetsorozatok vallanak. Udvari zeneszerzője, Jean-Baptiste Lully a firenzei művészetet honosította meg Versailles-ban, az olasz divat szerint alakította át a hagyományos francia zenekultúrát, amikor Jean-Baptiste Molière-rel közösen megalkotta az opera műfaját.
    
Akárcsak a tánc és a zene a királyi reprezentáció személyes része volt az építészet is. A nagyszerű paloták, kastélyok, városi középületek, pompázatos kertek mind az ő dicsőségét visszhangozták. A király maga is nagy érdeklődést mutatott a tervezés iránt, a kor legtehetségesebb építészeinek világosan kidolgozott programot adott, az építészet nyelvén is kifejtve politikai akaratát. Versailles-i első építkezései is bizonyítják ezt: a Márványudvart a kert felé kiegészítő szárnyak kőhomlokzatának horizontális hangsúlyai a stabilitást szimbolizálják, ahogy az épületeket sugárszerűen körülvevő utak és fasorok a középpontra, a király személyére hívják fel a figyelmet. Bár a római Giovanni Bernini több tervet készített a Louvre átépítéséhez (ezek nem valósultak meg), mégis a franciák, Jules Hardouin-Mansart, Louis Le Vau, André Le Nôtre tették Saint-Germaint, Marlyt a király tündöklő birodalmának emlékeivé. És mindenekelőtt Versailles-t, a természet, az emberi hatalom és képzelőerő csodálatos harmóniában egyesülő, a francia birodalom és a Napkirály dicsőségét hirdető és szerencsére máig látogatható bizonyságává.

1 Saint-Simon herceg emlékiratai. Európa Könyvkiadó Budapest, 1987. 468. oldal, Réz Pál fordítása


Louis XIV, l’homme et le roi.
Château de Versailles, 2009. október 20 – 2010. február 7.

Artmagazin 2009/ 6. 44-51.o.