Légvárak

Előző számunkban Földes András járta körül a Budavári Palota építészeti átalakításáról szóló pletykákat. Most két építészeti szaklap főszerkesztője osztja meg gondolatait olvasóinkkal. Szégyellt és vallott örökség a funkcióját vesztett hatalmi központban: meddig lehet küzdeni a múlt kísértő szellemével
a repedező várfalak és a szocialista díszletek között?

Integrált belváros-gondolata: Bojár Iván András

Budai Vár-fejlesztés meggyőződésem szerint nincs. Integrált pesti és budai Belváros-fejlesztés van. A Budai Vár funkcionális megközelítésű tervezése is ennek részeként, az integrált Belváros-gondolat meghatározó elemeként jöhet szóba csupán. Át kell lépnünk végre a Dunát, ha versenyképes Budapestet
kívánunk elképzelni magunknak a jövőben. Ebből az alapvetésből pedig sok
minden következik. Funkcionális és eszmei értelemben egyaránt. Nézzük tehát e két megközelítésből.

Eszmei megközelítés

A Budai Vár a magyar nemzet spirituális centruma. Persze tudjuk, hogy nem az,
de azzá kell válnia. Olyan hellyé, ahová a magyarok – határon belülről és
túlról – magától értetődő kötelességérzettel időről időre ellátogatnak. Ehhez
pedig a helynek, sőt inkább: a Helynek ennek a szellemi, spirituális igénynek
meg kell felelnie. A mai Budai Vár azonban triviális, nincs semmiféle spirituális tartalma. Benne a nemzetet megjelenítő és összetartó múlt csak nyomokban, számtalan bornírt részlet lehántása után mutatkozik meg. A Mátyástemplom és a Sacré Coeur stílusában épült Halászbástya alig százéves épületegyüttesében, sosemvolt színű festékekkel lefestett barokk épületek homlokzataiban, a középkortól örökölt zegzugos utcaszerkezetben, a várpalota épületében, amely egészen addig ígér történelmi atmoszférát, amíg be nem lépünk bármelyik kapuján. Odabent ugyanis már a hatvanas évek fogad.

Holott a Várban majd’ minden adott ahhoz, hogy a Hely ennek a spirituális
funkciónak eleget tegyen. Jelentős kulturális intézmények, akadémiai intézetek,
vallási emlékhelyek, múzeumok, kiállító-, koncert- és színjátszóhelyek sorakoznak itt, rendszerint elzárva, egymásra nem reflektálva. A nemzeti centrum
tematikájú fejlesztéshez elegendő lenne olyan innováció, amely ezeket
a létező pontokat egymással összekapcsolt aktív helyszínekké alakítja. Ehhez
sok pénz sem kell, csak koncepció, akarat, döntés, végrehajtás és egységes vagy összehangolt üzemeltetés.

Mielőtt továbbmennék, néhány szóval megmagyarázom, hogy miért írom nagy
kezdőbetűvel a Hely szót a Budai Várral kapcsolatban. A marketing világában az
elmúlt húsz év egy igen jelentős irányzat kifejlődését hozta magával: a település-, illetve hely-marketingét. Ez a módszertan, leegyszerűsítve, abból indul ki, hogy ma már a helyek, miként az egyes termékek is, versenyben vannak egymással. Ahhoz, hogy az egyes helyek versenypozícióba kerülhessenek, fejlesztésre van szükségük. Minden ilyen fejlesztés az idők során megváltozott igényeknek igyekszik megfelelni, ezért a legtöbb esetben a hely eredeti státuszához képest átpozicionálásra szorul. A fejlesztés módszerességet és innovációt követel. Mindkét komponens arra utal, hogy egy városrész jövőjének meghatározása messze túlmutat az építész tervezői hivatástól elvárható tudás alkalmazásán, és azt egy sokszereplős munkafolyamat meghatározott állomásán alkalmazza. A local branding módszertana ezért úgynevezett posztmérnöki metódus, amely az egyes terület hard elemeinek megtervezése mellett, pontosabban azokat megelőzően a terület soft elemeinek fejlesztésére teszi a hangsúlyt.

Ha már tudjuk, hogy mi a Hely – állítja a branding típusú hely-fejlesztő
módszer –, akkor fogjuk tudni definiálni azt is, hogy mit, miért, hová és hogyan
kell terveznie az építésznek. Természetesen ma már léteznek olyan építész és
urbanista műhelyek a világban, amelyek rendelkeznek a hagyományos építész
tervezői gondolkodás határain túlnyúló branding szemléletű hely-fejlesztéshez
szükséges tudással is, de ezek képzése a Kárpát-medencétől távol zajlik.
Aktív, ilyes léptékű feladatra kapacitással bíró hazai tervezőink zöme a Műegyetem erősen műszaki, ipari szemléletű posztszovjet építészmérnök-képzésében részesült, kulturálisan igen messzire tehát az idézett módszertantól. A local brandingfejlesztés olyan komplex munkacsoport működtetését jelenti, amelyben a kreatív ágazat számos szereplője válik egyenértékű és aktív szereplővé. Közgazdász, turisztikai és marketing szakember, közlekedésszervező, dizájner és képzőművész, de akár gasztronómiai innovációra alkalmas ihletett szakértő is szóba jöhet.

Ebből a szempontból a Budai Vár pokoli hátrányban van. Hatékony hely-marketing
munkát ott lehet könnyen végezni, ahol van miből dolgozni. San Gimignano,
Oxford vagy Granada nem szűkölködik történelmi folyamatosságban megmaradt
értékelemekben. Budán a folyamatosság, majd akár a mai napig is a fals
történelemértelmezésű beavatkozások következtében a könnyen, kézenfekvő
módon aktivizálásra alkalmas elemek hiánya vagy az azok helyét betöltő nem
Hely-azonos elemek sűrűsége komoly szemléleti, gazdasági, sőt adminisztrációs
akadályt képez. A 17. század utolsó éveiben, s zömmel a 18. század első két évtizedében felépült szegényes német városka szinte minden érdekességet, ami az 1686-os ostrom után még megmaradt, eltüntetett.

Mindent, ami ma egyedinek, ritkaságszámba menőnek tűnne. Eltüntette a törököktől itt hagyott minaretek tornyait, az 1686-os ostrom során rettenetesen
lepusztult két-három emeletes, keskeny és magas középkori lakóépületeket,
és egy mediterrános karakterisztikájú településszerkezetet immáron új, nagyobb
kiterjedésű házakra szabott telekkiosztásra formált át. Ennek a felszíni látványából nem, de a falak, udvarok, pincék révén a mélyszerkezetben még fellelhető nyomaiból tudunk dolgozni.

A 19. század vége sem kímélte a Várat. Nem elég, hogy nagyvonalú történelemhamisítással díszpompás katedrálist formált a szerény, ám autentikus középkori Nagyboldogasszony Plébániatemplomból, jó néhány nagyvárosi méretű historizáló házat is elhelyezett a negyedben, amelyek új léptékükkel szétfeszítették a még meghittnek maradt, falak közé zárt városrészt. Ilyen az Országos Levéltár máig fájón túlzó tömbje, a hajdani kollégium, ma Kulturinnov épülete a Szentháromság téren, a Tárnok utcai CBA bolt vagy a Korona cukrászda háza, és ilyen volt a Honvéd Főparancsnokság 64 évvel ezelőtt, hál’istennek még idejekorán szétlőtt buta tömege. Mindezeknél még komolyabb örökséget hagyott a II. világháború. Nem maradt jószerivel egyetlen intakt házsor sem. Az újjáépítést végző építész korosztály éppen a 19. század végének léptéktelenségéből tanulva rendkívüli érzékenységgel, ugyanakkor nagyon modern szemlélettel dolgozott. Ott, ahol a tradicionális anyaghasználat modern tér- és tömegalkotással találkozott, ez a habitus alkotó módon járult hozzá a Vár legújabb kori kialakításához. Ott, ahol a „korszerű” anyaghasználat is megjelent, azok a házak mostanra súlyos erkölcsi amortizáción mentek keresztül: akár az MVM Peterman bíró utcai hightech üvegépületére, akár a Tárnok utcai iskola tömbjére, akár a Dísz téren álló, ma a Sissy étteremnek helyet adó lakóház szürke betontömegére gondolunk, mindegyik erős redizájnra szorul.

A méltatlanná romlott, avult épületek redizájnja ugyanakkor kitűnő és hasznos
alkalmat is teremthet ahhoz, hogy a Hely spirituális fölértékelésének anyagi
jellemzőin töprengjünk. Mi kerüljön oda? Milyen anyag, milyen látvány uralkodjon
ott a későbbiekben? S mindez miért? A local branding típusú, integráló
szemléletű hely-, illetve településfejlesztési módszertan minden egyes lépésénél
erre a kezdeteknél meghatározott „miért”- re kérdez vissza, abból következtetve
ad válaszokat az egyes fejlesztési részproblémákra. A Budai Vár eszmei alapú fejlesztése során tehát néhány alapvetést kell kimondanunk.

1. A Budai Vár a nemzet spirituális centruma.
2. Ebbéli funkcióját a helyi kulturális értékeire alapozva tölti be.

Nem kormányzati negyed tehát, ugyanis a kormányzati funkció az államiság évszázadokban mérhető folyamatosságához mérve efemer jelenség. Ki gondol arra ma már, hogy itt az utcák kövét pár évtizede még körbepaszomántolt tigrisprém kacagányos, majd masszív szürke zakós, vörös nyakkendős, fekete volgás percemberkék koptatták. E jelenségek minden aktuális törekvés ellenére sem teremtenek spirituális keretet. Azt kizárólag a kultúra, lehetőség szerint a múltból merítkező, ugyanakkor a legkevésbé sem a nemzeti reprezentáció funkciójában megmerevedő, élő kultúra töltheti be.

Funkcionális megközelítés

A Budai Vár ma halott hely. Aki nem hiszi, kérdezze meg az éttermeseket, az árusokat. Én megtettem. Szimbóluma a fennállása során hosszabb ideig romként, mint ép házként fungáló Honvéd Főparancsnokság Szent György téri tömbje. A bénaság, a kisléptékűség, a szűkkeblű és szűkagyú rosszakarat emlékműve. Évente 2,2 millió külföldi látogató számára meséli el, hogy a magyarok töketlenek, és 65 évvel a világháború után egy ennyire reprezentatív helyszínen sem voltak képesek lezárni az újjáépítés munkáját. És négyszázezer belföldi turistának is üzen: ha itt, a nemzet tetején is magunk alá gyűr bennünket a tehetségtelenség, akkor ne csodálkozz, hogy ott, ahonnan jössz sem könnyű. De legalább ne is reméld, hogy könnyebb lehet.

Sok aprónak tűnő lépésre lesz szükség a Várban, s ezekhez bizony számos ponton
képessé kellene válnunk átlépni önmagunk árnyékát. A Budai Vár palotáját ki
kell üríteni. A Nemzeti Galériát és a Budapesti Történeti Múzeumot el kell hozni
onnan. A kommunista dizájn maradékait ki kell hajítani az ablakon, és a palotából, láss csodát, egy palotát kell csinálni. A Széchényi Könyvtárat – hasonlóan a párizsi Grand Bibliothèque urbanisztikai pozíciójához – le kell vinni Lágymányosra, az Infopark mellé, ahol még hatalmas fejleszthető területek vannak közel az egyetemekhez. Az iPod-forradalom első éveiben is látszik, hogy az egész nyomtatott kultúra és annak archiválási módszertana erős átalakulás előtt áll a következő évtizedekben. Az oda építendő új nemzeti könyvtár már ennek az új módszertannak a szellemében valósulhatna meg. A könyvtár helyét pedig foglalja el egy 5+ csillagos luxushotel, konferenciaés bálterem, ahol tobzódhat a glamour, amire a világban rendszerint a fejedelmi palotákat kitalálni szokták. A kiürülő palota pedig váljon palotává, sok csillogó mihaszna teremmel, aminek elegáns intarziaparkettáját turisták milliói koptathatják elégedetten. Ugyanis ez hiányzik legtöbbjüknek, amikor a Szép Ilonakút magasságában rájönnek, hogy a palota nem palota, hanem egy kommunista múzeum csupa olyan képpel, amely vagy jó, vagy nem jó, de az alkotó neve semmiképpen sem mond semmit a számukra. Tegyük szívünkre a kezünket: száz magyarból hány nézne végig egy norvég nemzeti képtárat?

Kerüljön vissza a pompás barokk lépcsősor Savoyai Jenő szobra mögé,
épüljön lift, mozgólépcső vagy föld alatti sikló a Várkert Bazár és az oroszlános udvar közé, hogy valaki eljuthasson végre a harminc éve fekete lyukként működő Várkert Bazáron át a Dunához. Épüljön nagy kapacitású buszparkoló a Váralja utcába. Oda, ahol hajdan hatalmas bérházak álltak, s ma csak a titkosszolgálat működtet valami kis kócerájt, s a hektárnyi telek az alagút belső oldala mellett immár 65 éve csupán gazzal és vadon nőtt fákkal felvert törmelékhalom. A Szent György tér nyugati térfalát már csak a történelmi településszerkezet miatt is vissza kellene állítani. Három intézmény, a körültekintés nélkül innen eltelepített Ludwig Múzeummal fuzionáló, s részben a mai Nemzeti Galéria anyagából gyúrt Modern Múzeum, a Fővárosi Képtár és a Budapesti Történeti Múzeum kerülhetne oda. Turisztikai értelemben ez utóbbi játszaná ugyanakkor talán a legjelentősebb szerepet. Itt található meg ugyanis a legtöbb olyan kulturális emlék, amelyhez az Európa országaiból idetévedő turista rendelkezik kulturális referenciával. Római, kelta, avar kori, középkori, török, zsidó, német emlékek sokasága, önmagukban is gyönyörű, és egy koncepciózusan felépítendő Hely-azonos ajándéktárgyi kínálat számára is hatalmas ihlető és legitimáló forrást biztosító tárgyegyüttes áll rendelkezésre itt. És nyilván a nevét is meg kell változtatni. Budapest Múzeummá kell válnia ahhoz, hogy a kimondhatatlan, de lefordítva is poros, unalmas elnevezés helyett valami megismerésre méltó tartalmat ígérjen.

A nyugati térfal építészetét nem tenném kísérlet tárgyává. Magam David
Chipperfield, Alvaro Siza, Rafael Moneo, Peter Zumthor vagy (bár amerikai) Steven Holl építészetét kívánnám oda. Olyan szellemi léptéket, nagyvonalú, elegáns és sokrétű építészetet, amelyben nem az egódominál, ugyanakkor mégis, óhatatlanul hordoz személyes (nem stíluselemeket, hanem) térkezelési, formálásbéli és anyaghasználati tartalmakat. S amely révén a Budai Vár a világ nemzetközi kultúrájában egy csapásra, a program első lépésétől kezdve pozíciót szerez. Nem pusztán azért, mert ismert tapasztalat hiányában nincs ilyen honi referencia, de ez utóbbi szempont miatt is ragaszkodnék a nagy tapasztalatú és megbecsült külföldi tervezőkhöz. Meg hát azért is, mert a mai Budai Várban, a hatvanas évek újjáépítési munkáin kívül magyar építész nemigen tevékenykedett
az eltelt nyolcszáz év alatt. Egy efféle programmal olyan EU-konform
kultúrpolitikai tartalom keletkezhetnék, amely Budát kulturálisan
offenzív, élő és kezdeményező helyszínné, nem pedig az édesbús, ezeréves
el nem álmodott magyar álom méltatlanná züllesztett helyszínévé tenné.
Van honnan fölfejlődnünk. Csak kezdjük végre el!



Palota a jövőnek – a hogyan kérdése : Kovács Dániel

Bár kormányzati szándéknak nem látni nyomát, az mind nyilvánvalóbb, hogy
a budai, volt királyi palota felújítását nem sokáig lehet halogatni. A mai formáját nagyjából hétszáz év alatt elnyert épületegyüttes a török hódítás előtt, majd rövid közjátékokkal a 18. századtól a második világháborúig javarészt az ország irányításának (a Habsburg-időszakban egyértelműen szimbolikus) központjaként szolgált, azóta pedig nemzeti kultúránk és történelmünk néhány fontos intézményének adott helyet. (Ma még megnevezése is nehézkes; az egyszerűség kedvéért a Palota szót használom majd.) Funkcióváltásáról e kevés helyen talán nem érdemes vitát indítani. Annak hogyanjáról a gondolatébresztés szintjén tán igen – várhatóan ugyanis ez a kérdés kapja majd a legkevesebb figyelmet a jövőben.

A Palota jelenlegi képét a második világháború után megkezdődött régészeti
feltárások, helyreállítások és átépítések eredményeként a nyolcvanas évekre
nyerte el. Mint az közismert, a háború előtt nagyjából fél évszázadig fennálló
állapot az Ybl és Hauszmann munkája nyomán megszületett, részben a barokk
maradványait is őrző homlokzatokkal, valamint a századfordulós magyar iparművészet remekeit tartalmazó belsőkkel szinte teljesen megsemmisült. Ma az egykori enteriőrök csekély maradványai, töredékei lelhetők fel itt-ott – nem is feltétlenül az eredeti helyszínen. A Palota állapotát viszont gazdagította a háború után feltárt, dokumentált és látogathatóvá tett számos középkori maradvány, valamint a rekonstruált középkori erődítés, amelynek bemutatásához felszámolták a hauszmanni palotakertet. Eltűnt számos csatlakozó épület, tereket és udvarokat szüntettek meg, teljes homlokzatok épültek újjá, a szecessziósnak érzett és hiányzó belső tere miatt kárhoztatott régi helyébe új kupola került. Az enteriőrök a hetvenes-nyolcvanas évek esztétikai nívóját tükrözik.

A korízlés változásával mind többen szorgalmazzák (a szakmából is), hogy
minél többet állítsunk helyre a Palota elpusztított hauszmanni díszeiből, az úgymond „eredeti” állapotból. Ha azonban belemerülünk ebbe a kellemes (és
az anyagi tényezőket többnyire teljesen figyelmen kívül hagyó) diskurzusba, tudnunk kell: a Palota építészeti összképét illetően nem használhatók az „eredeti” és „hamis” fogalmai. Történelmi korszakok és állapotok vannak: a körülbelül ötven évig létező hauszmanni állapot harmincéves rom-létének felszámolásával jött létre, és áll fenn szintén nagyjából három évtizede.

Bár a műemlékvédelemre jellemző, hogy disztingvál (középkori freskók bemutatásáért elbont barokk karzatot), azt az elmúlt fél évszázadban, a manapság
gyakran kárhoztatott Velencei Charta szellemében mindig az értékek és a valósághoz való hűség mérlegelésével tette. Ez a szigorú, de őszinte elv sajnos lazulni látszik az elmúlt évtizedben, olyan eredményekkel, mint a négy csupasz téglafalból „helyreállított”, csillogó palatetővel, árkádos loggiával és reneszánsz ablakokkal megspékelt nyírbátori „várkastély”. A történelmi folytonosság hamis illúzióját teremti meg az épülő újbarokk kulissza napjainkban a második világháború egyik legszörnyűbb tömegtragédiájának helyszínén, a teljesen elpusztított drezdai belvárosban is. Nem állja meg a helyét a Palota átépítését pártolók gyakran hangoztatott analógiája, a háború után a térdig érő romfalakból felépített varsói királyi palota – Budán ugyanis most is létezik egy épület, amelynek jelenlegi, a funkcióknak megfelelő, ép állapota jelentős történeti értéket képvisel. És nem csak történeti értéket: a Palota mai épülete létező landmark, sziluettje milliók számára azonos Budapesttel.

A Hauszmann munkájára való nosztalgikus visszamerengés elsősorban a kortárs iránti bizalmatlanságot, és átvitten az ezen írás keretein túlmutató, általános
értékválságot is tükrözi. Szerepet játszik benne továbbá a közelmúlt történelmének feldolgozatlansága, az oly gyakran nélkülözött objektív szempontok és kommentárok, ami leginkább jelenkori történettudományunk határozatlanságából és persze a politikai akarat hiányából fakad. Pedig Rákosi Mátyás és Kádár János kora éppoly szerves része a Palota történelmének, mint Zsigmondé, Mátyásé, Mária Teréziáé vagy Ferenc Józsefé. A vitának e részéhez használható ana- lógiaként kínálkozik a hitleri Németország építészetének mai sorsa, illetve azok a megoldások, amelyekkel a demokratikus keretek között működő NSZK-ban éltek (az NDK-ban többnyire egyszerűen elbontották a Harmadik Birodalom építészeti emlékeit). Noha a ma Németországa nyilvánvalóan nem igazán tud mit kezdeni egy rémkorszak gigantomán, használhatatlan épületeivel, a maga módján és nyelvén azért próbálkozik: jó példa erre a múzeummá és koncertteremmé alakított nürnbergi Kongresshalle.

A reális helyzetértékeléshez annak felismerése is hozzátartozik, hogy a Palotát
nem Zolnay László és vérszomjas régészcsapata vagy a helyreállítást irányító
építészek (egyébként saját koruk kiemelkedő szakemberei: Janáky István, Hidasi
Lajos, Jánossy György) pusztították el, hanem a nácik által megszállt Budapestet
bombázó szövetséges repülők. Azaz: az épület elsősorban a második világháború
a tengelyhatalmak oldalán elköteleződő, fővárosát a háború végnapjaiban
a nácik kezébe adó magyar politika vétlen áldozata, és csak másodrészt a háború
után meghatározott műemléki elveké, amelyeket egyébként inkább hajtott a budai
várdomb eltűnt, betemetett középkora utáni kíváncsiság, mint a politikai ideológia. Persze nem véletlenül nincs központi emlékműve sem a második világháborúnak – a történelemmel való objektív szembenézés helyett mindmáig egyszerűbb hallgatni, vagy a sajátunktól eltérő álláspontokat figyelmen kívül
hagyva kardoskodni valamelyik politikai oldal mellett.

Elég nyilvánvalóan meghúzhatók azok a határok, amelyeket nem szabad túllépnünk a Palota esetleges újabb rekonstrukciójára készülve. Az újjáépített várfalakon található, állítólag Rákosi személyes utasítására kiképzett lőrések mai
kifigurázása ugyanannak a folyamatnak az első jele, amely Hauszmann belső tér
nélküli kupolájának pusztulásához vezetett. Az előző kor azon volt, hogy minél
többet megszüntessen a múlt jelei és hibásnak gondolt megoldásai közül. Bármily
nyilvánvalónak is tűnik, nekünk vétek lenne ugyanezt az utat követni; elődeink
munkájának tisztelete, valamint műemlékvédelmünk elmélete ezt nem teszik
lehetővé.

Ez nem azt jelenti, hogy a hetvenesnyolcvanas évek megoldásai közül ne bírálhatnánk felül a legtöbbet, sőt. Jelenti ellenben azt, hogy a történelem újrakreálása közben tudnunk kell: magunk is történelmet alkotunk. Amit elpusztítunk, az egyszer s mindenkorra elpusztul; amit felépítünk, úgy kell felépítenünk, hogy utódaink is maradásra méltónak ítéljék. Ez a szemlélet nemcsak az újjáépítés elméletében, de gyakorlatában is újszerű megoldásokra sarkallhat, helyet adva a kiemelkedő egyéni megoldásoknak és a közösségi együttműködésen alapuló kezdeményezéseknek egyaránt. Egy, a tervezési folyamat kezdetén e célból összeálló tanulmánykötetet nemcsak a munkálatokban résztvevő
szakemberek forgathatnák haszonnal, de segíthetne számos, a Palotával kapcsolatos és téves indítványokra ösztönző városi legenda tisztázásában is, a társadalom szélesebb köreit bevonva a diskurzusba.

A jelenlegi állapot ellen nőttön-növekvő indulatoknak ugyanis van még egy fontos
eredője. Az újjáépítés mára sokat bírált hogyanjait a háború után egy szűk szakmai kör és a politikai vezetés határozta meg, a nyilvánosságot teljesen kizárva (ezt figurázza ki Örkény István is egy zseniális egypercesében). A mai projekt beágyazottságát, társadalmi elfogadottságát egyféleképp lehet biztosítani: egy, az elejétől a szalagvágásig teljesen nyilvános folyamattal.
Kezdve a funkciókról, az itt elhelyezendő és az esetleg kiköltöztetendő
intézményekről szóló párbeszéddel, az átépítések lehetséges variációinak bemutatásával, a szűkebb és tágabb környezet bevonásával, folytatva a nyilvános tervpályázatokkal, a vezetővel látogathatóvá tett építkezésekkel, az egyes építési korokat közérthetően feltáró épületrészekkel és természetesen a nyilvánosság állandó anyagi és erkölcsi kontrolljával. Ez az egyetlen lehetséges útja a Palota rekonstrukciójának. Egy ilyen folyamat eredményeképp a Palota nemcsak a múlt iránti nosztalgiázás és a fizetős turistaprogramok kulisszájaként működne tovább, hanem a jelenkori magyar történelem fontos helyszínévé válna; szimbolikus központjává egy olyan országnak, amely képes szembenézni a múlt tévedéseivel, a saját maga és mások által elkövetett hibákkal – és elég bátor ahhoz, hogy megoldásokat keressen rájuk. Egy funkcióját vesztett hatalmi központnak nehezen lehetne ennél megfelelőbb szerepet találni.

 

Full 001430 Png
Full 001431 Png
Full 001432 Png
Full 001434 Png
Full 001435 Png
Full 001436 Png
Full 001437 Png
Full 001438 Png
Full 001439 Png
Full 001440 Png