Képekre márpedig szükség van. Szent Bonaventura szavaival élve, többek között már csak „az egyszerű emberek műveletlensége, az érzelmek tunyasága és az emlékezet ingatagsága miatt”[1] is. A képek esetenként régi korok egyetlen túlélőiként olyan információkat közvetítenek az utókor számára, amelyek az évszázadok során a feledés homályába vesztek. Letűnt idők néma tanúi ők, ám hozzáértő kézben, némi szerencsével olykor szóra bírhatók. Hazai magángyűjteményeinkből az utóbbi években egyre-másra kerülnek elő olyan ismeretlen régi műtárgyak, amelyek művészettörténeti, történeti, kultúrhistóriai, topográfiai vagy más egyéb szempontból megkülönböztetett figyelmet érdemelnek. A teljes ismeretlenségből felbukkant rejtélyes művek művészettörténeti meghatározása mindig kihívást és egyben kalandos időutazást is jelent a régi korokkal foglalkozó kutatóknak. Különösen izgalmas a feladat, ha csupán a mű kvalitása vitathatatlan, azonban nem ismerjük az alkotót, a készülés idejét, sőt azt sem tudjuk, mit ábrázol. Nyomozás ez a javából, amelynek során azonban nem csupán az „elkövetőt” keressük. Az alábbiakban egy ilyen szellemi kalandra invitálom az olvasót egy festmény kapcsán, melynek „némaságát” a közelmúltban sikerült megtörni.

 

A történet 1999-ben kezdődött, amikor egy fővárosi árverésen felbukkant a kérdéses festmény.[2] A jobb híján Tengerparti kikötő címet kapott mű holland festő 1700 körüli műveként került kalapács alá. Remek festői kvalitásai az aukciósház számára is nyilvánvalóak voltak, így a kép a katalógus címlapját birtokolhatta. A szóban forgó festmény központi motívuma egy csatorna partján álló városkapu díszes, barokk architektúrája. A kapu felé ló vontatta kétkerekű kocsi közeledik, az épülettől távolabb, a kép jobb oldalán állatait terelő pásztor figurája tűnik fel. A városkaput keskeny híd köti össze a csatorna túlsó partján álló épületekkel, amelyen néhány bámészkodó alak álldogál. A csatorna jobb partján két rövid lépcső vezet egy apró csónakkikötőhöz. A vízen csónakos halad a város irányába, a parton kecskéket legeltető pásztorok láthatók. A kép bal szélén kiszáradt fa motívuma zárja a kompozíciót (1. kép). A mű bal alsó sarkában egy töredékes jelzés nyomai voltak láthatók, amely azonban szabad szemmel értelmezhetetlennek tűnt. Sajnos részletes technikai vizsgálatokra akkor nem volt lehetőség, így a szignatúra olvashatatlan maradt. A kép a 17. századi holland városlátkép-festészet hagyományait ismerő és követő mester alkotásának tűnt, s a műfaj késői, 1700 körüli képviselőjeként került meghatározásra.

Miután a mű az árverésen új gazdára talált, továbbra is ismeretlenül rejtőzött egy budapesti magángyűjteményben. Tulajdonosa a festmény művészi kvalitásában bízva remélte, hogy egyszer majd talán sikerül megfejteni alkotójának kilétét és az ábrázolás témáját. Az események 2006-ban gyorsultak fel, amikor a Szépművészeti Múzeumban a tárgyat alapos technikai és művészettörténeti vizsgálatnak vetettük alá.

Az első lépésként elvégzett ultraviolet vizsgálat elsősorban a mű állapotára és a felület utólagos javításaira vonatkozóan szolgáltatott értékes információkat, azonban nem vitt közelebb a szabad szemmel alig látható jelzet megfejtéséhez. Lényegesen jobb eredménnyel kecsegtetett azonban a kép infrakamerás pásztázása. Az emberi szem számára már láthatatlan tartományban dolgozó készülék segítségével végre értelmezhetővé vált a kopott szignatúra: P.G.P. Colin. A „tettes” nevét tehát ismerjük, de a kérdés most már az volt, vajon mit tud róla a művészettörténet.

 

A szakirodalomban ismert Colin nevű festők közül, úgy tűnik, leginkább a 18. század második felében Antwerpenben működött Pierre Gerard Philipp Colin jöhet szóba, már csak keresztnevének kezdőbetűi miatt is. A festőt 1766-ban avatták mesterré az antwerpeni Szt. Lukács-céhben. Minden valószínűség szerint azonos az írott forrásokban Gerard Colin néven szereplő festővel, akit ugyanebben az évben bizonyos Pierlaer tanítványaként, majd 1771-ben Francis Lossaert tanítványaként említenek.[3] Colin Antwerpenben a Szt. Mihály apátság melletti Kolostor utcában (Kloosterstraat) lakott. A szinte kizárólag németalföldi városlátképeket festő művész a műfaj nagy 17. századi mestereinek, elsősorban Jan van der Heydennek és a Berckheyde-fivéreknek a nyomdokain haladt. Viszonylag kevés műve maradt fenn, s ezek is kivétel nélkül magán- és egyházi gyűjteményekbe kerültek. A nemzetközi műkereskedelemben is csupán elvétve bukkantak fel festményei. Az Averbode-i apátság látképe című jelzett munkáját a brüsszeli Galerie Finck bocsátotta árverésre 1970-ben,[4] a Mecheleni városkapu látképe című kompozícióját pedig a londoni Christie’s aukcionálta több alkalommal is.[5] Újabban a berni Dobyaschofsky árverésén tűnt fel Colin egy szintén jelzett műve.[6] A Lófürdetés a Schelde-nél jó összehasonlítási alapot kínál a budapesti kompozícióhoz. A berni képen a lovakat itató figurák mögötti téglaépület nagyon hasonló módon van megfestve, mint a budapesti képen a városkapu architektúrájához kapcsolódó építmény. Mindkét kompozíció bal alsó sarkában felfedezhetjük a földön heverő törött deszkát, amely a művész szignatúráját hordozza. A figurák megformálása szintén mutat azonosságokat, és a fák lombjainak, valamint a felhők fodrozta égboltnak a megfestése is azonos kézre vall.

A Dobyaschofsky-féle kompozíció 1920-ban egyszer már szerepelt egy bécsi árverésen, akkor együtt aukcionálták a Holland csatorna címet viselő, azonos méretű párdarabjával.[7] A bécsi Schidlof néhány hónappal korábban Colin további jelzett munkáját bocsátotta árverésre.[8] Az egyelőre még nem azonosított németalföldi város látképét ábrázoló festmény kompozíciója hasonló módon épül fel, mint a budapesti képé. Mindkét képen csatorna osztja ketté a városkát, amelynek partján apró, nagy gondossággal kidolgozott figurák tűnnek fel. Az épületek pontos, részletgazdag megfestése Colin művészetének fontos jellemvonása, csakúgy, mint a finoman megformált alakok képzett festőt sejtető, jó érzékre valló térbe helyezése.

A művészettörténeti szakirodalom a szignált munkák alapján további négy, P. Collin-jelzést viselő festményt tulajdonít a festőnek.[9] E művek eredetileg az antwerpeni Szt. Mihály apátságból származnak, és jelenleg az averbode-i premontrei kolosortorban őrzik őket. Az antwerpeni Szt. Mihály-apátság látképe az épület déli homlokzatát ábrázolja az előtte fekvő tér felől nézve, melyet sétáló alakok és madarak népesítenek be.[10] Az antwerpeni Szt. András-templom látképe[11] hasonló nézőpontból örökítette meg az apátság közelében állt épületet, amely ugyanannak a városrésznek a plébániatemploma volt, amelyben Colin is lakott. A beerschot-i prelátusi udvarház látképének[12] megfestéséhez Colin minden bizonnyal felhasználta Coenraad Lauwers (1632–1685) metszetét, amelyet 1652–61 között az akkori apát, Norbert Couweren megrendelésére készített.[13] Végül a negyedik festmény egy kastélyábrázolás, amelyen feltehetően a Nederokkerzee melletti Hof ter List kastély látható.[14]

Az ismertetett analóg művek alapján immár biztonsággal állítható, hogy a budapesti kép alkotójában az antwerpeni vedutafestőt, Pierre Gerard Philipp Colint kell látnunk. Továbbra is kérdés azonban, vajon mit ábrázol a festmény.

 

A képen megjelenő architektúra azonosítását jelen esetben éppen egy másik festmény, nevezetesen Jan van der Heydennek a zürichi Kunsthaus gyűjteményében őrzött műve tette lehetővé, amelyen ugyanezt a jellegzetes városkaput látjuk.[15] A közel egy évszázaddal korábban, 1672–74 között készült műről csak néhány évtizeddel ezelőtt sikerült kideríteni, hogy nem Leiden egykori részletét, miként azt korábban gondolták, hanem Brüsszel egyik régi, ma már nem létező városkapuját, a Porte du Rivage-t, más néven Porte du Canalt ábrázolja.[16] A spanyol uralom alatt, 1561-ben épült városkapu a Willebroek-csatorna mellett helyezkedett el, és fontos szerepet játszott a város felé irányuló folyami kereskedelem ellenőrzésében. A spanyol katonák támadásai miatt az építményt 1576-ban egy masszívabb konstrukcióval váltották fel. A viszonylag egyszerű, 16. századi épületet 1643–67 között barokk stílusban átépítették, a hagyomány szerint Rubens tervei alapján. Az architektúrát Jean Hulbosch oroszlánszobrai díszítették. Az olasz utazó, Remigio Contagallina 1612-ben készített rajzán, még a kapu barokk átépítés előtti állapotát láthatjuk.[17] A 18. században az architektúrát tovább díszítették, oromzatot építettek a homlokzat felső részére, valamint megoldották a bástyák közti közlekedést. Ebből az időszakból az építmény város felőli képét és külső homlokzatát metszetekről ismerjük.[18] A Porte du Rivage lebontását 1812-ben a Willebroek–Charleroi-csatorna kiépítése, bővítése tette szükségessé. A munkálatok során gyakorlatilag nyomtalanul eltűnt a föld színéről az építmény. Ma a helyén elterülő tér, a Place Sainctelette már egyáltalán nem emlékeztet a város életében egykor oly fontos szerepet betöltő városkapu létére, melyet szerencsére a képek valamilyen módon mégiscsak megőriztek az utókor számára.

Úgy tűnik tehát, sikerült felfedni az ismeretlenség homályában rejtőző kép „titkait”, minden kérdésünkre megnyugtató választ kaptunk. A nyomozás véget ért, az ügyet lezárhatjuk. A budapesti festmény elfoglalhatja végre megérdemelt helyét e kevéssé ismert festő életművében, s némiképp talán hozzájárul ahhoz is, hogy a művészettörténet Pierre Gerard Philipp Colinról alkotott képe valamelyest árnyaltabbá váljon.

^{[1] „…propter simplicium ruditatem, propter affectuum tarditatem, propter memoriae labilitatem.” Libri Sentantiarum III., 9:1:2
[2] Olaj-fa, 36,5x56,5 cm, Nagyházi Galéria 36. aukciója, 1999, 50. tétel.
[3] Thieme-Becker VII, 205.; Le dictionnaire des peintres Belges du XIVe siècle à nos jours, Bruxelles 1995, 200.
[4] Brüsszel, Galerie R. Finck, 1970. november, 42. tétel. A mű néhány évvel később a brüsszeli Palais des Beaux-Arts árverésén is megjelent, 1975. május 27., 224. tétel
[5] Olaj-fa, 52,7x71,7 cm. Jelezve jobbra lent: P.G.P. Colin. 1985. május 24., 122. tétel; 1991. november 1., 130. tétel; 1998. október 30., 5. tétel. A műre vonatkozó adatokat a hágai RKD (Rijksbureau voor Kunsthistorische Documentatie) adatbázisában sikerült megtalálnom (Photo Nr. 0000043287.).
[6] Bern, Dobyaschofsky, 2002. november 8., 414. tétel. Olaj-fa, 42,5x49 cm, jelezve balra lent: P.G.P. Colin. A mű fotóját a berni aukciósház nagyvonalúan rendelkezésemre bocsátotta, amelyért Jan O. T. Scharfnak tartozom köszönettel.
[7] Bécs, Schidlof, 1920. április 13–15, 158. tétel, valamint 157. tétel (Olaj-fa, 43x49,5 cm, jelezve: P.G.P. Colin).
[8] Bécs, Schidlof, 1920. február 4–6., 8. tétel. Olaj-fa, 50x65 cm, jelezve lent középen: S.(!)G.P.Colin. A jelzésben feltehetően hibásan olvasták az első betűt (P helyett S). Vö. The Witt Library, Micro Fiche Nr. 11.342., Box. No. 537–538.
[9] Saur Allgemeines Künstlerlexikon, Bd. 20., München–Leipzig, 1998, 254. Vö. K. J. vander Eyken, Vier schilderijen i.v.m. de Antwerpse Sint-Michielisabdij van P. Col(l)lin, Analecta praemonstratensia 66 (1990/1/2), 79–82.
[10] Olaj-fa, 40,5x53,5 cm. A mű fotóját a brüsszeli Koninklijk Instituut voor het Kunstpatrimonium (KIK) adattárában őrzött felvétel alapján közlöm (No. B60581).
[11] Olaj-fa, 41x54 cm. Fotó: KIK Brüsszel (No. B34818).
[12] Olaj-fa, 43x56,5 cm. Fotó: KIK Brüsszel (No. B34819).
[13] Vander Eyken i. m. 79.
[14] Olaj-fa, 42,5x56 cm. Fotó: KIK Brüsszel (No. B34814).
[15] Inv. No. R.13. (Ruzicka Stiftung) Vö. Im Lichte Hollands. Holländische Malerei des 17. Jahrhunderts aus den Sammlungen des Fürsten von Liechtenstein und aus schweizerischem Besitz, Kunstmuseum Basel, kiáll. kat., Zürich 1987, 134.; P. C. Sutton: Dutch and Flemish Seventeenth-century paintings. The Harold Samuel Collection, Cambridge, 1992, 85. 3. kép.
[16] Vö. H. Wagner: Jan van der Heyden 1637–1712, Amsterdam–Haarlem, 1971, 71., No. 22. A Ruzicka-alapítvány festményeit bemutató 1949–50-es kiállítási katalógusában a festmény még A leideni városkapunál címen szerepelt. Vö. Gemälde der Ruzicka-Stiftung, Zürcher Kunsthaus, kiáll. kat., Zürich 1950, 16, No. 13.
[17] Papír-tinta, szépia, 160x217 mm. Brüsszel, Koninklijke Musea voor Schone Kunsten. Fotó: KIK Brüsszel (No. B188551).
[18] Vö. L. Hymans: Bruxelles a travers les ages, Bruxelles, é. n., 63–64.}

Artmagazin 2008/1. 86-91. o.