Mostantól fogva ez volt a jövő

Kilencvenes évek a Magyar Nemzeti Galériában

Mélyi József

TechnoCool. Új irányok a kilencvenes évek magyar képzőművészetében (1989-2001), Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2023. október 27. – 2024. február 11.


A Magyar Nemzeti Galériában 1991-ben ugyanazokban a termekben rendezték meg a Hatvanas évek című tárlatot, amelyekben most sűrűn sorakoznak a kilencvenes évek művei; György Péter az akkori kiállításról a Holmiban írt kritikát, az írás címe így szólt: Mostantól fogva ez lesz a múlt.1 32 évvel ezelőtt a hatvanas évek mint emberöltővel korábbi időszak újrarendezését nagy várakozások övezték, a mostani, szintén a 25-30 évvel ezelőtti múltat feldolgozó kiállítás tulajdonképpen váratlanul érkezett. Három évtizede a múlt újragondolása szükségszerűnek tűnt, mert a jövő tágasnak látszott, ma a múlt talán azért méltó a figyelemre, mert még úgy látszott, hogy van jövő.


Cs3 gyenis tibor a kerteszek tovabb elnek 1999 i

Gyenis Tibor: A kertészek tovább élnek, 1999, C-print, MDF-lap, 496 × 594 mm, Paksi Városi Múzeum / HUNGART © 2024


A Beke László által rendezett Hatvanas évek és a Petrányi Zsolt által (is) jegyzett TechnoCool között a visszatekintés időtávja mellett számos más párhuzam is mutatkozik. Az egykori tárlat alcíme szerint az új törekvéseket mutatta be, a mostani a megújulás lehetőségeit. Az adott évtizedben induló alkotók mellett mindkét kiállításon jelen voltak az elődök is; 1991-ben az idősebb művészek a hatvanas években készült alkotásaikkal, most pedig időben is előzményekként, ahogy a két-két csoport létszáma is nagyjából hasonló volt. A Hatvanas évek inkább stílusirányzatok szerint rendezte az alkotásokat, a TechnoCool pedig névleg hívószavak szerint; de valójában most is inkább művészi elképzeléseket jelölő fogalmak segítségével lehetne differenciálni, mint például a posztkonceptualizmus vagy a technorealizmus.


Nemes veress

Nemes Csaba és Veress Zsolt közös művei a TechnoCoolon, fotó: © Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria / HUNGART © 2024


A párhuzamoknál most mégis jelentősebbnek tűnnek az eltérések. Akkoriban a legfontosabb célnak az egykori avantgárd rehabilitációja tűnt, ma erre látszólag nincs szükség: a kilencvenes években kezdő alkotók közül ma sokan egyetemi oktatók, művészetüket az elmúlt negyedszázadban folyamatosan bemutathatták, műveiket nagyobb magángalériák árulják. Egy másik szemszögből viszont fordított a képlet. 1991-ben a Hatvanas évek alkotói közül – Kondor Bélától kezdve Varga Imrén át Ország Liliig – sokkal többen voltak ismertek egy szélesebb értelmiségi közegben, mint ma a kilencvenes években megjelent művészek. Míg akkoriban az éppen jóvátételre váró, neoavantgárdnak nevezett alkotók közül többen – Bak Imrétől Keserü Ilonán át Csernus Tiborig – már komoly médiavisszhangot kiváltó retrospektív tárlattal mutatkozhattak be a Műcsarnokban, addig az elmúlt tíz évben a most bemutatott művészek közül legfeljebb néhányan rendezhettek műveikből gyűjteményes kiállítást (akkor sem Budapesten, hanem Dunaújvárosban, Debrecenben vagy Pakson). Az egyéni bemutatkozások utolsó következetes sorozata még a Bencsik Barnabás által vezetett Ludwig Múzeumhoz köthető. Ha ehhez még azt is hozzátesszük, hogy a Galéria – Beke László koncepciója szerint – 32 évvel ezelőtt még azt szerette volna demonstrálni, hogy olyan reprezentatív gyűjteményt épített ki a hatvanas évekből, amelyből akár egy kortárs művészeti múzeum állandó kiállítása is kitelne, addig ma, végigtekintve a kiállításon és a Nemzeti Galéria korszakbeli gyűjteményén, egy ilyen gondolat fel sem merülhetne.2


Ökofuturizmus

Enteriőr a TechnoCoolon, fotó: © Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria / HUNGART © 2024


A két kiállítás tehát távolról nézve hasonlónak tűnhet, közelebbről azonban az intézményes háttér teljes átalakulása miatt a különbségek kiáltóak; talán úgy is fogalmazhatnánk, hogy a múlt két metszete látszólag átfedi egymást, de a jövőképek már egyáltalán nem. (Például 1991-ben könnyen elképzelhetőnek tűnt, hogy Maurernek, Erdélynek, Szentjóbynak a közeljövőben retrospektív kiállítást rendeznek, ma semmiféle párhuzam nem vetíthető előre.) A nemrég elhunyt Vajda Mihály a Hatvanas évek katalógus kontextusteremtő szövegében a modernizmus megdermedése és az intézményesítés összefüggését hangsúlyozta. Magyarországon a kilencvenes években – jócskán az avantgárd halála után – az intézményesülés jelene és jövője egyaránt biztatónak tűnt: a Soros és az Intermédia, a Ludwig és maga a Galéria, a Stúdió és a Műcsarnok, Székesfehérvár és Dunaújváros (érdemes megfigyelni, hogy míg a Hatvanas évek tárlatában Székesfehérvár vagy Pécs kiemelt szerepet kapott, addig a TechnoCool egyértelműen Budapest-központú). Úgy látszott, hogy a kortárs képzőművészet már biztos bástyákkal rendelkezik, amely itthon akár rövid távon is az irodalomhoz vagy a zenéhez hasonló kulturális beágyazottságot ígérhetett, nem is beszélve a nemzetközi érvényesülés lehetőségéről. Ahogy azt Perneczky Géza a Hatvanas évekről szóló kritikájában kiemelte, a nagy intézményi kérdés az, hogy az évtizedeken át kanonizálatlan művészek életművét hogyan sikerülhet kultúrává tenni. Úgy tűnik, hogy a neoavantgárd alkotók jó része esetében, gyakran ugyan évtizedes késésekkel, de valóban sok minden történt. A kilencvenes évekről hasonló utólag nem mondható el – elég, ha csak a fent felsorolt intézmények mai állapotát magunk elé idézzük.


Szarka péter siru alulról szagolós 2001 komputerprint vászon 96 × 141 cm irokéz gyűjtemény

Szarka Péter: Siru, alulról szagolós, 2001, komputerprint, vászon, 96 × 141 cm, Irokéz Gyűjtemény / HUNGART © 2024


A kilencvenes évek művészetének jövője nemcsak 1991-ben, de az évtized végén is optimizmusra adhatott okot. 1998-ban a Beke László által vezetett Műcsarnok gondozásában, Petrányi Zsolt rendezésében a varsói Ujazdowski Palotában mutatkozhattak be a korszak fiatal magyar művészei, s ugyanebben a konstellációban zajlott le két évvel később Budapesten az Áthallás című kiállítás, amelynek koncepciója és művészlistája is hasonlóságot mutat a TechnoCoollal. (Az Áthallásból összesen két alkotó nem szerepel a mostani kiállításon: A. Nagy Gábor és Menesi Attila, utóbbi megmagyarázhatatlanul.) Az Áthallás két alapmotívuma – hasonlóan a mostani tárlathoz – a zene és a popkultúra volt, de az eltérések jelen körülmények között egyértelműen tapinthatóak. Néhány nappal a halála előtt DJ Palotai – mindkét kiállítás rejtett összekötőeleme – két vagy három évtized különbségét így foglalta össze: „Akkor a jelszó az volt, hogy mutass valami újat, ami még nem volt. Most a jelszó az, hogy lehetőleg ugyanaz legyen mindig.”     


Vecsey

Vécsei Júlia – Kupcsik Adrián: Press Spacebar..., WW Magazin, 1999, színes fotó, fotópapír, 177 × 125 mm, Vécsei Júlia tulajdona / HUNGART © 2024


A TechnoCool nagy kérdése, hogy valóban gyökeresen újat akart-e a kilencvenes évek új művészete? Vajon „a popkultúrával összefüggő optimista életérzés” tényleg „a művészet olyan fordulópontját hozta el” (kiemelések a falszövegekből), amely a mából nézve is paradigmatikusnak tűnik? Az újdonság akarása valóban jelen volt, de a múltunkból (mert hogy végül is többé-kevésbé a generációmról van szó), és a jelenünkből (a kiállításból) kiindulva nem hiszek sem az egykori optimizmusban, sem a fordulópontban. A helyzet mindenesetre új volt, új kérdésekkel, amelyekre új válaszok születhettek. A „puhadiktatúrában ellenszocializálódott” (Németh Gábor) művészek számára (elődeikkel ellentétben) nem létezett már a korábbi fenyegetettség, de ennek közössége sem (Körner Éva megállapítása 1991-ből), ezzel egyidejűleg eltűntek a társadalmi küldetések, eltűntek az izmusok, csak hívószavak maradtak. Míg a hatvanas évekre vonatkoztatva igaz volt, hogy a művészet és a valóság közötti határok mosódtak el, addig a kilencvenes években maguk a művészet, illetve a valóság körvonalai látszottak eltűnni. Ebben az összefüggésben értelmezhetők az új képformák, a virtuális valóságok vagy a technózene iránti új érdeklődés. Az optimizmus, ami a politikára, a gazdaságra vagy az „életvilágra” (Vajda Mihály említett írásában kiemelt fogalom) irányult, nagyjából és tulajdonképpen csak 1993-ig tartott; a kilencvenes évek egészére már nem a jövőorientáltság jellemző, hanem inkább a folyamatos jelen prolongálásának vágya. Annak a jelennek, amelynek a valósághatárai – akkor úgy tűnt – legalábbis a festményeken és az installációkban, a fotókban és a videókban kitágíthatók.

A TechnoCool kiállítás azonban elsősorban nem a művészetről szól (mint a Hatvanas évek), és nem is a művekről (mint mondjuk az Irokéz Gyűjteménynek a kilencvenes évekre is visszatekintő 2008-as tárlata a Galériában), hanem sokkal inkább a művészekről. A tárlat legerősebb „hangsávja” ugyanis a Gerhes Gábortól Komoróczky Tamáson, Németh Hajnalon, Beöthy Balázson és Gyenis Tiboron át Eikéig húzódó szál, amelynek összefűző ereje a művész (ön)képe. A művész – aki legtöbbször fiatal és szép – mindig szerepet játszik. Megalkot egy vagy több önképet. Kitalált helyzetekbe vetíti bele magát, önironikusan elképzelt sztárként jelenik meg. Mindenki öntudatosnak tűnik a képeken – talán ez is sugallhatta a kurátorok számára az optimizmust – miközben az igazság az, hogy nagyon kevesen viszonyultak tudatosan a nagyvilághoz. A művészek többsége a társadalmi valóságtól független virtuális öröklétről álmodott, és a cool képek valójában csak vágyképek voltak. A megváltozott viszonyok között a magukra maradt művészek, akik közül ténylegesen csak kevesen nyitottak a zene, az irodalom vagy más kulturális területek képviselői, azaz kortársaik felé, a valóságban nem igazán kívántak felnőtt szerepekbe bújni. A jelent kiterjeszteni akaró vágy – mindenekelőtt az intézményrendszer összefüggésében – utólag pedig mindannyiunk részéről naivitásnak bizonyult.


Beothy nemeth nehol hajnal barhol balazs ii

Beöthy Balázs – Németh Hajnal: Néha Hajnal, Bárhol Balázs II., 1997–1999, számítógépes nyomat, vászon, 90 × 125,7 cm, Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum, fotó © Rosta József / HUNGART © 2024


Perneczky 1991-es véleménye szerint a hatvanas évek magyar művészete „egy fontos áttörés története” volt. A kilencvenes években nem volt ilyen erőteljes fordulópont, ez különösen jól látszik a mából. Mintha inkább csak a szemszögek változtak volna: megjelentek új témák, mint például az ökológia, a digitális képek átalakulása vagy a virtuális valóság, de kilencvenes évekbeli feldolgozásaik felett már képes volt eljárni az idő: a kérdések azonosak maradtak, az akkori válaszok viszont egy elbonyolódott világban többnyire már banálisnak tűnnek. Hogy történt-e a kilencvenes évek magyar művészetében áttörés, ezt a kérdést egyrészt úgy válaszolhatjuk meg, ha mérlegeljük, vajon a következő évtizedek és generációk számára jelentett-e mindez előzményt. Ha valaki harminc év múlva majd a 2020-as évekről készít kiállítást, felidézi-e a kilencvenes éveket? Jelenleg nem tűnik valószínűnek. A hatással kapcsolatban a másik mérce a nemzetközi összefüggésrendszer lehet, amelynek regionális és esetleg globális felmérése még várat magára. Az a módszer, amellyel a Nemzeti Galéria most már évek óta kísérletezik, és amelyről már sokadik alkalommal bizonyosodik be, hogy csak a legkörültekintőbb válogatás esetén működik, most egyenesen kontraproduktívnak bizonyult: Andreas Gursky, Muntean és Rosenblum vagy Pipilotti Rist munkái a magyar alkotások közé biggyesztve legfeljebb annyit mutatnak fel, hogy semmi közük ahhoz, ami itt történt.

Pedig a cím ebből a szempontból még jó is lenne: a Nicolas Bourriaud-tól kölcsönzött technocool nemcsak arra mutathat rá, hogy mi volt hot és mi cool, hanem igazából magyarul hangzik jól. A Technokol Rapid mint korszakos ragasztó és az átmeneti révület eszköze pont idevaló, ráadásul egyszerre van meg benne a nosztalgia és a távolságtartás a múlttól. A probléma csupán az, hogy a koncepció elkanyarodik a címtől. A kiállítás négy kurátora – Harangozó Katalin, Major Sára, Petrányi Zsolt, Tarr Linda Alexandra –, közülük is nyilván elsősorban Petrányi nem tartott ki amellett, ami valóban érdekli: szigorúan a zenei vonal, a technikai kép átalakulása, az identitás formálódása, a tömegkultúra és a képzőművészet viszonya. Ha megmaradt volna annál a fősodornál, amelyet két főszereplője, Komoróczky Tamás és Németh Hajnal művei jelölnek ki, akkor nem tűnne úgy, mintha minden más ragasztva lenne. És az sem merülne fel ilyen természetességgel, hogy kik maradtak ki. Ha csak azokat tekintjük, akiktől a Galéria ebből a korszakból művet őriz a gyűjteményében, többek között Vincze Ottó, Chilf Mária, Gaál József, Kodolányi Sebestyén, Rácmolnár Sándor, Szurcsik József, Szíj Kamilla neve és műve hiányozhat. (Az Újlak csoport valamilyen rekonstruált művének hiánya pedig sehogyan sem magyarázható.)

A kiállítás struktúrája ebből kifolyólag zavaros. A kezdő időpont szorosan összefügg a magyarországi átalakulásokkal, a záró dátum – 2001. szeptember 11. – aligha befolyásolta a magyar képzőművészeti élet folyamatait. Az előzményekként felsorolt művek és a kiállítás törzsanyaga között nem jön létre kapcsolat. A tárlat egészére jellemző, hogy a művek nincsenek mindig átfedésben a témakörökkel – az egyikből (valóság/illúzió) jócskán kitüremkednek, a másikba (ökofuturizmus – ami ebben a formában a kilencvenes évekre vetítve anakronizmus) szinte alig akad olyan, amely beférne. Az intézményes háttérre szinte alig jut a reflektorfényből: a Soros Alapítvány vagy az Intermédia Tanszék szerepe és – a Polifónia kivételével – a velük összefüggő egykori kiállítások jelentősége és mai áthallása aligha válik világossá. A falszövegek néhol laposak és igénytelenek, lásd: „A vizuális kultúra komplex változásának lehettünk tanúi”. Olvasás közben sokszor furcsa módon úgy tűnhet, mintha a néző még mindig a Hatvanas években járna: „Az élénk színek és műanyagok, a futurisztikus vonalvezetésű ruhadarabok és fantáziadús kiegészítők a jövő ígéretét előlegezték.”


Cage stills2

EIKE (Eike Berg): Arany ketrec, 2001, videóinstalláció, 180 × 90 cm, 2’40”, a művész tulajdona / HUNGART © 2024


Ugyanakkor sok tekintetben mégis átérződik a kiállításon a kilencvenes évek hangulata: Nemes Csaba és Veress Zsolt névcsere-közösségének megjelenítése, és mellette Komoróczky fejetlen sorozata úgy mutatnak együtt, mintha 25 éve ugyanitt függenének, ugyanígy. Az idő múlásának meglepően jól áll ellen Eike videótánca, s ugyanígy kiemelkednek Erdélyi Gábor teregetett vásznai, Eperjesi Ágnes csempéi, Gerhes Gábor kettős portréi, a Kis Varsó egyedül tágasabb térhez jutó installációja vagy Braun András festménye. A jövőre nézve nagy kérdés, hogy mi az, ami még maradandó lehet, és mi az, ami a most kihasználatlanul maradt lehetőségek miatt süllyed el megint. Másfelől persze a jelenben a kilencvenes évek bemutatása már különös bátorságra is vallhat. Hiszen a kiállítótérben most mégiscsak egy egykorvolt Másik-Magyarország jelenik meg, amelynek kevés köze van ahhoz a Magyarországhoz, amit ma ismerünk.



1 - György Péter: Mostantól fogva ez lesz a múlt (Hatvanas évek. Kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában) Holmi 3. évf. 6. sz. (1991. június): 789–800. Lásd: Nagy Ildikó (szerk.): Hatvanas évek. Új törekvések a magyar képzőművészetben. Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 1991.
2 - Az, hogy a Hatvanas évek kiállítás nagymértékben támaszkodhatott a Magyar Nemzeti Galéria saját anyagára, az akkori gyűjteményezési gyakorlatnak, illetve Pogány Ö. Gábor és Bereczky Lóránd igazgatósága alatt javarészt dr. Solymár István (1924–1977) művészettörténész, főigazgató-helyettes és Dévényi István (1946-) a Mai Magyar Osztály vezetője, 1987-től a Jelenkori Gyűjtemény főosztályvezetője szerzeményezéseinek volt köszönhető.



technocool.jpg
„Igyekeztünk minél több mindent megmutatni az adott keretek között”

Beszélgetés Petrányi Zsolttal a kilencvenes évek új szemléletű munkáit bemutató, Nemzeti Galéria-beli TechnoCool kiállítás kapcsán