Egy nemzetközi hírű sziléziai szobafestő emelte az ipart művészi szintre Pesten a Monarchia idején: Scholtz Róbert. Ő festette Lotz Károly figurái köré a reneszánsz motívumokat, a kacskaringós indákat, a gyümölcskosarakat és a kandelábereket, elnyerve a császári és királyi udvari festő címet. Miközben kidekorálta a historizmus számos szimbolikus épületét, főurakhoz méltó műgyűjteményt halmozott fel a németalföldi festőktől az itáliai régi mesterekig. Jelentés az aranykorból, amikor még a szobafestők is reneszánsz Madonnákkal és holland zsánerekkel álmodtak.

A kiegyezés és az I. világháború közötti fél évszázad polgárosodó Magyarországán a műgyűjtés addig soha nem látott lendületet vett. A hagyományos arisztokrata gyűjtemények mellett egymás után keletkeztek a feltörekvő és mind tehetősebbé váló polgárság magánkollekciói. A Műcsarnok 1888-ban rendezett kiállítása, amelyet a budapesti I. gyermekmenhely megsegítése céljából szerveztek, már jól tükrözte a hazai műgyűjtés iránti igény megnövekedését, a magánkézben lévő műtárgyállomány volumenét és színvonalát.1 Az utóbbi évek magyar gyűjtéstörténeti kutatása néhány jelentősebb magángyűjtemény anyagát és keletkezésének körülményeit már górcső alá vette, azonban legtöbbjüknek csupán létezéséről van tudomása.2 Ezúttal egy kevéssé ismert, ám a saját korában kétségtelenül jelentős budapesti kollekció történetét és anyagát kíséreljük meg bemutatni. Scholtz Róbert személyének és műgyűjteményének a művészettörténet mindeddig nem szentelt túlságosan nagy figyelmet, jóllehet saját szakmájának, a szobafestőiparnak mai jeles képviselői különösen nagy becsben tartják,3 és alakja az építészettörténészek számára sem ismeretlen.4

Egy sziléziai szobafestő elképesztő karrierje Budapesten

Scholtz Róbert 1837. január 1-jén a sziléziai Boroszló közelében látta meg a napvilágot.5 Szerény megélhetésű hivatalnok apja a fiút szobafestőnek szánta, aki inasévei befejeztével, az 1850-es években az akkor már Bécsben dolgozó atyjához költözött. Jó nevű bécsi szobafestő mesterek segédjeként elsajátította a szakma minden csínját-bínját, azonban az iparág akkori középszerű színvonala miatt tudását náluk már nemigen tudta tovább fejleszteni. A rajzolás és festés iránt élénk érdeklődést tanúsító ifjú Scholtz a császárvárosban ezért rajzakadémiai stúdiumokat folytatott, és néhány műipari iskola tanfolyamait is nagy kedvvel látogatta. Első biográfusa, Gelléri Mór szavait idézve: „...itt új világ tárult a szemei elé. Megismerkedett a formák tökélyével, a minták legjavával, a színkeverés, a színezés nemes titkaival, s rendkívüli buzgalommal és odaadással szentelte szabad idejét az esti tanfolyamok szorgalmas látogatásának és ismeretei gyarapításának.”6

Ezekben az években Scholtz több alkalommal is dolgozott Magyarországon, több középület és magánpalota festési munkálatait irányította. Látván, hogy Pesten a szobafestőipar még meglehetősen gyermekcipőben jár, úgy vélte, a rohamosan fejlődő magyar főváros számára kitűnő lehetőségekkel kecsegtet. 1857-ben úgy döntött, hogy Pesten telepedik le, ahol hamarosan meg is nyitotta saját üzletét. Képzett munkaerő híján kezdetben Scholtz kénytelen volt saját maga nevelni és betanítani fiatal, agilis és jó érzékű munkásokat, majd később ezek segítségével néhány év alatt sikerült olyan magas színvonalra emelnie a szobafestő szakmát, hogy a külföldi munkaerő Bécs helyett hamarosan hozzá, Budapestre jött tanulni. Scholtz műhelyében különösen nagy számban dolgoztak az észak-európai országokból érkezett tanoncok. A mester legendás pontossága és kérlelhetetlen szigora rövid időn belül megalapozta hírnevét. Ha valamely munkában hibát fedezett fel, gyakran egész termeket mázoltatott újra. A neves bécsi művészettörténész professzor és az Österreichisches Museum für Kunst und Industrie alapító igazgatója, Rudolf Eitelberger is elismerően nyilatkozott Scholtz teljesítményéről, amikor Budapesten jártában egy alkalommal azt találta mondani, hogy a magyar építőipar számos ágazatában nemhogy lépést tart a bécsivel, hanem néhány területen egyenesen túl is szárnyalja azt színvonalában, példaként a szobafestőipart említve.7

A Scholtz-műhely egyre-másra kapta a megbízásokat, amit egyrészt a megbízható, pontos és magas színvonalú munkának, másrészt jó családi kapcsolatainak is köszönhetett. Budapesten feleségül vette Fillinger Paulát, aki feltehetően a Pilvax kávéház egykori bérlőjének, Petőfiék kávésának, Fillinger Jánosnak volt a leánya. Paula nővére révén pedig közeli kapcsolatba került a gazdag és befolyásos kocsigyáros Kölber családdal, mivel sógornője az egyik Kölber fiú felesége volt.8 Az 1870-es évektől kezdve egyre jelentősebb megbízásokkal halmozták el Scholtzot, akinek karrierje meredeken ívelt fölfelé. Feltehetően közreműködött a Feszl Frigyes tervezte Vigadó mennyezeti ornamentikájának kialakításában, ekkor még csupán mint Götz Adolf alvállalkozója, továbbá vélhetően a Terézvárosi templom és a Fővámház 70-es évekbeli kifestésében is részt vett.9 Ez utóbbi két munka kapcsán ismerkedett meg az épületek tervezőjével, Ybl Miklóssal. Találkozásuk egy hosszú távú és rendkívül gyümölcsöző együttműködés kezdetét jelentette, hiszen ezt követően Scholtzot ott találjuk Ybl szinte valamennyi jelentős épületénél. Ezekben az években még egy, a karrierje szempontjából meghatározó jelentőségű ismeretséget kötött: a Bródy Sándor utca 4. szám alatti Ádám Károly ház kifestésénél együtt dolgozott Lotz Károllyal, akivel hamarosan közeli barátságba került.10 Scholtz évtizedeken át volt a freskók nagymesterének munkatársa. Miként Lotz monográfusa, Ybl Ervin írja: „Ahol mesterünk vitte a főszólamot figurális kompozícióival, ott Scholtz Róbert szólaltatta meg a kísérő zenét, díszfestő futamaival, a renaissancenak boltozatokat, falakat berajzó dekoratív formavilágával, a groteszkek, indakacskaringók, kendők, kandeláberek, képzelt architektúrák, gyümölcsök, virágok fantasztikus birodalmával.”11

A műhely első fontosabb önálló megbízása az 1867–81 között Ybl tervei alapján épült Ferencvárosi plébániatemplom mára sajnos megsemmisült ornamentális díszítőfestése volt.12 Scholtz 1880 decemberében fejezte be a Nemzeti Múzeum főlépcsőházának kifestését, majd két újabb Ybl-épület, a Várkert Bazár és a Várkert Kioszk következett.13 Szakmai sikerei elismeréseként 1882-ben császári és királyi udvari festői címmel ruházták fel. Egy évvel később már Turán dolgozott, a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank alapítójának, Tornyai-Schossberger Zsigmondnak egyébiránt ugyancsak Ybl által tervezett kastélyán,14 és ezzel párhuzamosan a műhely megkezdte a munkálatokat egyik főművén, az Operaházon. Az épület pompás ornamentális festése, dekoratív groteszkjei kitűnően harmonizálnak Lotz, Than Mór, Székely, Vastagh, Feszty és Aggházy falképeivel.15 Az impozáns teljesítményt, amely egy kortárs méltatója szerint „Scholtz Róbert műipari haladásának ékes bizonyítéka...”, hamarosan hivatalosan is elismerték: a mesternek 1885. június 22-én a Ferenc József rend lovagkeresztjét adományozták, továbbá a koronás arany érdemkereszt viselésére is jogosultságot nyert.16 Scholtznak elévülhetetlen érdemei voltak az 1886-ban megalakult szobafestő ipartestület létrehozásában, melynek első elnökévé is megválasztották. Tisztségét három évig, 1889 áprilisában történt lemondásáig töltötte be.17

Scholtz az 1890-es években újabb jelentős és minden bizonnyal jól jövedelmező feladatokat kapott a fővárosban és vidéken egyaránt. A tihanyi apátsági templom, a dévai megyeháza, Hauszmann Alajos Döbrentei utca 10. alatti háza, a Józsefvárosi templom, a Kúria előcsarnoka, az Iparművészeti Múzeum, a Mátyás-templom, a kőbányai Szt. László-templom és nem utolsósorban az Országház, hogy csupán a legfontosabb munkákat említsük. A századforduló első éveiben az idősödő és egyre többet betegeskedő Scholtz már utolsó munkáin dolgozott. A Budavári Palota Habsburg termének mennyezeti festése, a New York-palota és végül a Szent István-bazilika, amelynek munkálatait már utódai, Steinhausl János és Kölber teljesítették.18

„Emberé a munka, Istené az áldás” – A műgyűjtés kezdetei

Scholtz festészet iránti érdeklődése már bécsi tanulóéveiben megnyilvánult, arra vonatkozóan azonban, hogy mikor kezdett el képeket gyűjteni, legfeljebb csupán következtetni tudunk. Az 1880-as évek vége előtt anyagi helyzete nemigen tette lehetővé, hogy eme szenvedélyének komolyabban hódolhasson, azonban a 90-es években erre már minden esélye megvolt. A Műcsarnok 1888-as nagyszabású magángyűjteményi kiállításán mindenesetre Scholtz neve még nem szerepelt a bemutatott művek tulajdonosai között.19 Gazdagodásának ékes bizonyítékaként 1893-ban Ybl Miklós fiától, Félixtől megvásárolta a Baross utca 34. szám alatti házat, amelyet Kauser Gyula építésszel átépíttetett. Saját lakásán és műhelyén kívül az épületben bérlakásokat alakíttatott ki, hogy öregkorára ilyen módon is kényelmes megélhetést biztosítson magának és családjának. A ház utcai homlokzatára barátja, Lotz Károly festette meg a Hit, Remény és Szeretet allegorikus figurái előtt térdelő, német reneszánsz viseletben megjelenő Scholtzot és feleségét. A homlokzat két oldalát az Ipart és a Bőséget jelképező attribútumokkal felszerelkezett szárnyas puttók díszítették. A kompozíció fölött egy jellegzetesen német szellemiségű szöveg volt olvasható, amely akár mesterünk ars poeticájának is tekinthető: „Emberé a munka, Istené az áldás”.20

Scholtz képgyűjteményének első és egyben utolsó ismertetőjétől, Diner-Dénes Józseftől tudjuk, hogy a szobafestőipar doyenje sokévi szorgalmas gyűjtéssel remek képtárat szerzett, amelynek gyarapításához szakemberek tanácsát is igénybe vette.21 A Lyka Károly szerkesztette Művészet hasábjain megjelent rövid írás neveket ugyan nem említ, más forrásból azonban kiderül, mely szakemberekkel állhatott Scholtz kapcsolatban. Festőművész barátai és ismerősei, elsősorban Lotz és Than Mór mellett úgy tűnik, Scholtz egyik tanácsadója az Országos Képtár akkori igazgatója, Pulszky Károly lehetett.

Pulszky 1895-ben Milánóban ott volt Antonio Scarpa híres gyűjteményének árverésén, amelyen egyebek között a Képtár számára megszerezte a későbbi meghurcoltatását kiváltó Piombo Férfiképmást is.22 Pulszky az általa használt két árverési katalógusban valamennyi tétel mellé bejegyezte azok leütési árát, sőt a fontosabb művek esetében azt is, hogy ki volt a vásárló.23 Két tétel mellett saját kézírásával a „Scholtz Bp.”, egy harmadiknál pedig a „Sch. Budapest” megjegyzést olvashatjuk. Ez utóbbi az aukció 8. tételeként, Sebastiano Ricci neve alatt árverezett kép volt, amely a katalógus szerint a velencei történelem egy jelenetét ábrázolta, és fölöttébb jutányos áron, 165 líráért kelt el. 11. tételszámon Dosso Dossi műveként került árverésre egy a gonoszság démonán taposó Madonna a gyermekkel és angyalokkal ábrázolás, amelyet Pulszky bejegyzése szerint 1150 líránál ütöttek le. Az 50. szám alatt pedig egy a 17. század első felének vezető bolognai mestere, Domenico Zampieri, közismertebb nevén Domenichino műveként aukcionált festmény szerepelt, amely a katalógus meghatározása szerint egy szellemeket megidéző varázslónőt ábrázolt, és 500 líra leütési áron cserélt gazdát. A valójában Pandorát festmény ugyan bizonyosan nem Domenichino alkotása, azonban kétségkívül Scholtz gyűjteményének egyik kiemelkedő darabja volt. Nem valószínű, hogy a festményeket maga Scholtz vásárolta volna meg az árverésen, sokkal inkább úgy tűnik, hogy az ügyletet Pulszky bonyolította le Scholtz megbízásából. A Scarpa-árverés 1895. november 14-én volt, Scholtz ekkor már megfeszített tempóban dolgozott az Országház kifestésének első szakaszán, a sürgető határidők miatt szinte kizárt, hogy jutott volna ideje egy milánói utazásra.24 A katalógusokból az is kiderül, hogy Pulszky valószínűleg több képre is licitált Scholtz megbízásából, úgy tűnik azonban, csupán hármat sikerült megszereznie.25 Az aukciós katalógus egy lapján Pulszky a Scholtz részére megvásárolt Madonna-kép és a Ricci-mű kapcsán még a jutalékokkal megnövelt, kifizetendő végösszeget is kiszámolta, ami egyértelműen az ő közreműködésére utal.26

A Scarpa-gyűjtemény legújabb, 2007-ben megjelent feldolgozása nem sokat tud a Scholtz-gyűjteménybe került képek 1895-ös árverést követő sorsáról. A korabeli sajtó ugyan megírta, hogy a Dosso Dossinak tulajdonított Madonna-képet „Direttore del Museo di Buda-Pesth, Sig. Pulszky” vásárolta meg,27 azonban a könyv szerzője nem tudhatta, hogy a képet hiába keresi a budapesti múzeum gyűjteményében.28

Az 1902-es orvosszövetségi kiállítás

Az 1890-es években a népszerű és tehetős vállalkozó Scholtz már minden bizonnyal szép számmal vásárolt festményeket. Miután 1896-ban lemondott ipartestületi elnökségéről, majd két évvel később az üzleti ügyei intézését is átruházta, fokozatosan visszavonult a munkától. Idejét egyre inkább a műgyűjtés nemes passziójának szentelhette. A hazai magángyűjtemények soron következő 1902-es seregszemléjén már kollekciójának több darabját is ott találjuk a kiállított művek között. A budapesti orvosszövetség által rendezett műcsarnokbeli kiállításon a gyűjteményéből bemutatott 18 festménnyel az ötödik legnagyobb kiállítónak számított.29 A 864 tételt tartalmazó katalógus 55 mű fotóját is közölte, közte négy Scholtz-gyűjteménybeli festményével. A Scarpa-aukción megszerzett Madonna-kép mellett, amely immár a haarlemi manierista festő, Cornelis Cornelisz. van Haarlem műveként szerepelt,30 egy Riberának tulajdonított Szent Bertalan mártíromságát, az Ifj. David Teniers monogrammal szignált és 1631-re datált Szent Antal megkísértését ábrázoló kompozícióját,31 valamint Lotz Károly Lovak című munkáját találjuk az illusztrált művek között. Az első három kép míves, igényesen faragott (nem kizárt, hogy eredeti) keretével együtt került a katalógusba.32

A Scholtz-képtár igen erős németalföldi anyagából az urbinói udvarban is működött flamand festőnek, Justus van Gentnek tulajdonított korai Salvator Mundi-tábla mellett a 17. századi holland tájképfestészetet Jan Vermeer van Haarlem egy jellegzetes, a haarlemi tőzeglápot ábrázoló tájképe, a szintén haarlemi születésű Jan Wijnants monogrammal jelzett tája, Salomon van Ruysdael folyóparti tája, Pieter de Molijn szignált táblaképe, Isaack van Ostade teljes névvel jelzett, korcsolyázókat ábrázoló festménye,33 valamint Dirck van Bergen Tájkép állatokkal című kompozíciója képviselte. Abraham van Beyeren halas csendélete és Jan Davidsz. de Heem szignált gyümölcsös-halas csendéletéhez a kiállításon még a leeuwardeni portréfestő, Wijbrand de Geest jelzett, Hendrik Casimir van Nassau-Dietz helytartót ábrázoló képmása,34 továbbá a hágai Jan Anthonisz. Ravesteyn 1613-ban festett férfiképmása csatlakozott.35

Scholtz olasz anyagából egy korai trecento táblakép, az akkor Ambrogio Lorenzettinek attribuált Madonna szentekkel, valamint a Scarpa-gyűjteményből származó Pandora-kép került bemutatásra. A kiállított művek sorát a kitűnő 19. századi osztrák portretista, Karl Rahl Férfiképmása zárta.36

A gyűjtemény németalföldi és német művei

1903-ban írott rövid ismertetőjében már Diner-Dénes rámutatott, hogy Scholtz képgyűjteményének gerincét a németalföldi művek alkotják, amelyek között „nemcsak kiváló nevekkel, hanem nagyon jó művekkel is találkozhatunk”.37 Az orvosszövetségi kiállításon bemutatott művek mellett tudomásunk van az utrechti tájképfestő, Jan Both monogrammal jelzett Vízparti táj pihenő vadászokkal című táblaképéről, továbbá egy a 18. század elején működött amszterdami csendélet- és portréfestő, Dirk Valckenburg életművébe sorolt férfiképmásról.38 A holland képgyűjtemény egyik figyelemre méltó darabja volt az a trik-trak játékosokat ábrázoló festmény, amelyet Scholtz (vagy talán inkább Pulszky?) a Haarlemben és Leidenben működött életképfestőnek, Dirck Halsnak tulajdonított. Az attribúció úgy tűnik, kiállta az idő próbáját, hisz a művet a festő néhány évvel ezelőtt megjelent korszerű monográfiájában is megtaláljuk.39 Említést érdemel még az elsősorban tengert és vitorlásokat ábrázoló képeiről ismert ifjabb Willem van de Velde egy monogrammal jelzett férfiképmása, amelyről Diner-Dénes is elismerő szavakkal nyilatkozott.40 A vitorlásokkal megfestett tengeri tájháttér előtt megjelenő, hóna alatt vázlatkönyvet szorongató kalapos férfi az 1933-as Helbing-aukció anyagában már mint a művész önarcképe szerepelt.41

A Scholtz-gyűjtemény mai szemmel talán egyik legjelentősebb festménye a német származású kiváló Rembrandt-tanítvány, Christoph Paudiss munkája lehetett, amelyet sajnos csupán leírásokból ismerünk. A fatáblára festett kép, amely a festő teljes nevét és az 1662-es évszámot is tartalmazta, talán Remete Szent Antalt ábrázolta, akit az ördög megkísért.42

Végül ezen művek közé sorolhatjuk a skót származású, de utrechti iskolázottságú William Gowe Ferguson leölt szárnyasokat ábrázoló csendéletét, valamint a Brüsszelben született Philipp Ferdinand Hamilton kisméretű, rézlemezre festett Vadgalambját.43

Az itáliai festmények

Scholtz olasz képei közül már tettünk említést arról a korai arany hátterű Madonna-képről, amely az 1902-es kiállításon is szerepelt, és amelyet Scholtz némi túlzással a sienai festészet egyik vezető mestere, Ambrogio Lorenzetti munkájának tartott. Volt a gyűjteménynek még egy 14. század végi sienai táblája, amely Diner-Dénes bizonytalan leírása alapján nehezen azonosítható.44 A kép talán megegyezik azzal a Madonna a gyermek Jézussal kompozícióval, amely az 1933-as Helbing-árverésen is szerepelt.45 A Forliban született, Velencében és Rómában is működött reneszánsz mester, Marco Palmezzano művének tartották azt a Szent Családot ábrázoló képet, amelynek témáját Diner-Dénes ugyancsak pontatlanul határozta meg. A képet Pulszky vásárolta, amint azt a Helbing-katalógusban olvasható szöveg állítja: „Erworben von Carl von Pulszky, Direktor des Museums der Schönen Künste in Budapest.”46 Ez a bejegyzés ismételten megerősíti azt a gyanúnkat, miszerint Pulszky aktívan részt vett a Scholtz-gyűjtemény létrehozásában és gyarapításában. Az 1890-es években Pulszky rendszeresen járt Itáliába, hogy a megalapítandó Szépművészeti Múzeum számára műveket vásároljon.47 Scholtz olasz képgyűjteményét vélhetően jórészt Pulszky szakértelmének és kitűnő itáliai kapcsolatainak köszönhette.

Az itáliai festmények között volt még egy firenzei iskolába sorolt Szent Katalin eljegyzése ábrázolás, amelynek színezése és „correggioszerű” kis Jézusa Diner-Dénes jellemzése szerint fölöttébb modoros volt,48 továbbá egy a ravennai manierista festőnek, Luca Longhinak tulajdonított kisméretű vászonkép, amely a gyermek Jézust imádó Madonna félalakját jelenítette meg. A leírás szerint az édeskés, lágy rajzolatú Mária alakja mögött egy sötét függöny volt látható, míg a gyermek Jézus mögött kilátás nyílott a tájra.49

Scholtz olasz festményeinek sorát a már említett, Domenichinónak attribuált Pandora-ábrázolással, valamint egy kicsiny táblaképpel, a Tiziano idősebb testvére, a Cadoréban működött Francesco Vecellio nevével összefüggésbe hozott Júdás csókja kompozícióval folytathatjuk. Ez utóbbi kép témáját Diner-Dénes, ismét tévesen, mint az adógaras ábrázolását határozta meg.50 Szerzőnk valószínűleg ugyancsak tévedett, amikor egy kis Brusasorci-kép kapcsán azt állította, hogy ugyanabból a gyűjteményből származik, mint az Országos Képtár Piombója.51 A Scarpa-árverés anyagában ugyanis nem szerepelt ilyen mű, ellenben a Pandora-kép valóban innen került Scholtz gyűjteményébe, bár ezt nem említi. A Diner-Dénes-féle ismertető az itáliai művek felsorolását egy Mária mennybemenetele-vázlattal zárja, amely „...veres és sárga tónusokban nagy készséggel volt megfestve”.52

A kollekciót az 1933-as Hugo Helbing által rendezett árverés katalógusa alapján néhány további darabbal egészíthetjük ki. A Ribera művének tartott Szent Bertalan mártíromságát ábrázoló kép kapcsán a katalógus megemlíti, hogy a festményt Pulszky Károly vásárolta a milánói Frizzoni-gyűjteményből.53 Pulszky minden bizonnyal személyesen ismerte a korszak jeles műkritikusát, az itáliai reneszánsz festészet elismert szakértőjét, Morelli kiváló tanítványát, Gustavo Frizzonit (1840–1919), aki remek képgyűjteményt mondhatott magáénak. A Helbing-katalógus szerint két további mű származott ugyanebből a gyűjteményből, amelyeket aligha kétséges, hogy Pulszky vásárolt Scholtz Róbert számára. Az egyik a velencei barokk nagymesterének, Giovanni Battista Piazzettának egy a dózse apoteózisát ábrázoló munkája, amely – a gyanúperrel élve – akár még a Diner-Dénes által Mária mennybemenetelének nevezett képpel is azonos lehet.54 A másik mű pedig egy Sebastiano Ricci neve alatt szereplő Salamon ítélete volt, amely különös módon emlékeztet bennünket arra a Scarpa-árverésen megvásárolt képre, amelynek jutalékkal megnövelt árát Pulszky egy széljegyzetében a Dosso Dossi Madonna-képpel együtt kiszámolta. Ricci műve a Scarpa-katalógusban mint Jelenet a velencei történelemből szerepelt, a leírások és a közel egyező méretek azonban megerősítik gyanúnkat, hogy talán egy és ugyanazon képről van szó.55 Ez esetben a Behr-féle anyag szakértője (talán Térey Gábor?), aki mellesleg jól ismerte a képek előtörténetét és Pulszky tevékenységét is, valószínűleg tévedett a mű származását illetően. Némileg furcsa, hogy a Helbing-katalógus részletes képleírásokat, provenienciát, olykor analógiákat, attribúciós megjegyzéseket és kiállítási adatokat is tartalmazó, meglehetősen szakszerűen összeállított tételei egyáltalán nem említik Scholtz Róbert nevét.

A Scholtz-család és a gyűjtemény további sorsa

Amint azt korábban említettük, az 1890-es évek végétől Scholtz fokozatosan visszavonult az aktív munkától. A 60-as évei elején járó mester visszavonulásának oka feltehetően valamilyen betegség lehetett. Ennek mibenlétéről pontos információink nincsenek, megromlott egészségi állapotát azonban írott források igazolják. A Magyar Iparművészeti Társulat Hivatalos Tudósításaiból tudjuk, hogy Scholtz még tevékenyen részt vett az 1900. évi párizsi világkiállítás magyar anyagának előkészítésében, a kiállítás szervezési munkálataiban. Közreműködéséért miniszteri elismerésben részesült.56 Hasonlóképpen az 1902-ben Torinóban rendezett I. Nemzetközi Iparművészeti Kiállítás magyar csoportjának munkájában is elévülhetetlen érdemeket szerzett. Wlassics Gyula kultuszminiszter 1902. december 27-i, az Iparművészeti Társulathoz intézett leiratában külön kiemeli Scholtz mester áldozatos munkáját. A Társulat 1903. január 5-i ülésén, amelyet a kitüntetettek megünneplésére hívtak össze, Scholtz már nem tudott jelen lenni. A jegyzőkönyv szerint Ráth György elnök „Sajnálattal értesül, hogy Scholtz Róbert gyöngélkedése miatt nem jöhetett el a mai ünnepi ülésre és így csak közvetve adhatja át neki a miniszteri levelet, a melyben foglalt elismerésre méltán rászolgált önzetlen hazafias áldozatkészségével. Kívánja, hogy most, a midőn műipari tevékenységétől visszavonulva műkincsei körében piheni ki számos munkás éveinek fáradalmait, az oly jól megérdemlett nyugalmat sokáig boldogan élvezze.”57

A díszítőfestés nagy mestere ezt követően még nem egészen egy évtizedig élvezhette ezt a nyugalmat műkincsei között. Utolsó éveit jórészt utazgatással és valószínűleg műgyűjteménye gyarapításával töltötte. Scholtz Róbert 1912. november 22-én hunyt el. Scholtzéknak három gyermekük született. A legidősebb fiú, Ágoston valamilyen idegbetegségben szenvedett, egész életében ápolásra szorult, és 1942-ben hunyt el. 1875-ben született Anna lányuk a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár épületének tervezője, Meining Artúr építész felesége lett, majd válása után a német származású Behr Lajos belsőépítészhez ment nőül, akit Scholtz az Országház munkálatai során ismert meg. Az I. világháború kitörése után Behrék visszaköltöztek Németországba, a München melletti Tutzingban vásároltak villát, ugyanott, ahol Nemes Marcell kastélya is állott. Az építész Behr autodidakta festő volt és maga is gyűjtött.58 Scholtz halála után 1913-ban Fillinger Paula a lányához költözött, így a teljes gyűjtemény Behrékhez került. Az özvegy 1916-ban halt meg Tutzingban. Behr Lajos halála után a teljes hagyatékot, a Scholtz-gyűjtemény megmaradt darabjaival együtt, Hugo Helbing bocsátotta árverésre a már említett 1933-as aukción. Scholtz második fia, Tivadar 1879-ben született és vegyészmérnöknek tanult. Jórészt Berlinben élt, ahol vegyipari vállalkozása volt. Ő 1914-ben, miután behívták katonának, hamarosan tífuszban elhunyt. Özvegye, Clara Callmann egyedül nevelte két gyermeküket, Annát és az akkor még csecsemő Tivadart. Miután férje vegyipari cége tönkrement, a család a húszas években Budapestre költözött, abban bízva, hogy a Baross utcai ház biztosítja majd megélhetésüket. Végül a zárolt vagyonból annyi pénzhez sikerült jutniuk, hogy Rákoscsabán tudtak vásárolni egy kis házat. Clara Callmann később a fővárosba költözve nyelvtanításból próbálta eltartani a családot. Őt 1961-ben kísérték utolsó útjára.

Anna leánya valamilyen születési rendellenesség folytán 31 éves korában meghalt, fia, Tivadar a II. világháború után kiváló nyelvtudásának köszönhetően a külszolgálatban dolgozott. 1948-ban a Külföldi Kapcsolatok Hivatalánál kapott előadói állást.59 Később a Földtani Intézetben térképek készítésével foglalkozott, és 1998-ban halt meg. A Scholtz család jelenleg élő utolsó tagja az ő özvegye.60

Scholtz Róbert egykori képgyűjteménye tehát a családdal együtt még az I. világháború kitörése előtt elhagyta az országot. A család tulajdonából a Budapesti Történeti Múzeum gyűjteményébe került egy ötvösművű ékszerdoboz, amely egykor Fillinger Pauláé volt. A Nádler Róbert tervezte, Thumherr János asztalosmester és Mlinek Adolf ötvösmester által készített remekművű tárgy Scholtz megrendelésére készült, és szerepelt az 1900-as párizsi világkiállításon is.61 A tekintélyes képtár anyagából jelenleg egyetlen olyan műről van tudomásunk, amely bizonyosan Magyarországon maradt. A Scarpa-árverésen megszerzett Pandora-képet Scholtzék feltehetően még azelőtt eladhatták, hogy a család 1913-ban Németországba költözött. A festményt néhány évvel ezelőtt jelenlegi tulajdonosa restauráltatta a Szépművészeti Múzeumban.62 Pieter de Molijn 1902-es orvosszövetségi kiállításon szereplő tájképe néhány évvel ezelőtt Kölnben bukkant fel,63 az ugyanitt kiállított, lovakat ábrázoló Lotz-festményt pedig ez év tavaszán árverezte a müncheni Neumeister aukciósház.64 A gyűjtemény többi darabjának jelenlegi őrzési helyéről mindeddig nem sikerült újabb információkat találni.

Mint láttuk, a Scholtz-képtár beolvadt Behr Lajos gyűjteményébe, s ma már csak bizonyos darabok esetében lehetséges a két kollekció szétválasztása. A Behr-hagyatékot látva csupán valószínűsíthető, hogy a képek jelentős részét apósától, a millennium korának ünnepelt díszítőfestőjétől örökölte. Az írott források szerint Scholtz azonban nem csupán festményeket gyűjtött, hanem igen jelentős rajz- és metszetgyűjteménnyel is rendelkezett. A több mint 1000 tételt számláló kollekció történetéről és anyagáról egy újabb alkalommal számolunk be.

1 A kiállítás rendezői ugyan még mindenfajta szakmai kontroll nélkül, pusztán a tulajdonosok bejelentése alapján, gyakran téves meghatározásokkal állították ki a tárgyakat, azonban a mintegy 700 festmény kétségkívül remekműveket is tartalmazott. Tárgymutató a budapesti I. gyermek-menhely javára a Műcsarnokban magántulajdonban lévő régi és modern képekből rendezett kiállításhoz. Budapest, 1888

2 Az elmúlt évszázad magyar gyűjtéstörténetének összefoglaló áttekintését lásd Sinkó K.: A magyar műgyűjtés 1850 után a magángyűjteményi kiállítások tükrében. In: Válogatás magyar magángyűjteményekből. Kiáll. kat. Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 1981. 11–29.; Mravik L.: „...Hercegek, grófok, naplopók, burzsoák...” Száz év magyar képgyűjtése I–VI. In: A modern magyar festészet 1892–1912. Szerk. Kieselbach T. Budapest, 2003. 10–33.

3 A Szobafestő-Mázoló-Tapétázó Országos Ipartestület fennállásának 120-ik évfordulójára egy kis kiadvánnyal emlékezett meg első elnökük, Scholtz Róbert alakjáról: Scholtz Róbert emlékére. 1886–2006. 120 éve alakultunk. Szerk. Tóth A. Budapest, 2006. Köszönettel tartozom a testület jelenlegi elnökének, Tóth Antal úrnak, aki a náluk fellelhető, Scholtzra vonatkozó dokumentumokat készséggel rendelkezésemre bocsátotta.

4 Lásd pl. Szvoboda D. G.: A budapesti falképfestészet vázlatos áttekintése 1863-tól 1903-ig, Művészettörténeti Értesítő 35 (1986/3–4.), 145. A Scholtz-gyűjteménnyel kapcsolatos kutatásaimhoz számtalan hasznos információt és tanácsot kaptam Garas Klárától, akinek szíves segítségét ezúton is köszönöm.

5 Scholtz Róbert életéről első ízben a kortárs kultúrtörténész, Gelléri Mór emlékezett meg 1887-ben írott ipartörténeti munkájában: A magyar ipar úttörői. Élet- és jellemrajzok. A magyar iparos-ifjúság buzdítására. Budapest, 1887. 221–23. Egy fél évszázaddal később Kulinyi József, valószínűleg tévesen, 1832-re teszi Scholtz születési dátumát: A budapesti szobafestők-, mázolók-, fényezők-, cég-, és címfestők-, aranyozók ipartestületének ötven éve 1886–1936. Budapest, 1936. 48.

6 Gelléri 1887, 222.

7 Gelléri 1887, 222–23.

8 Scholtz Róbert családjának történetét Buza Péter újságíró térképezte fel, aki 2003-ban a Népszabadság hasábjain publikált cikksorozatában többek között arra a kérdésre kereste a választ, vajon miért merült a feledés homályába a fővárosért oly sokat tevő mester személye. Vö. Egy császári és királyi udvari szobafestő. Az Operaház és a Parlament díszes belső terei Scholtz Róbert keze munkáját dicsérik, Népszabadság, 2003. január 10.; A kőgazdag Scholtz Róbert magánkarrierje. Újabb adatok a legszebb korszakát élő Budapest legendás díszítőfestőjéről, Népszabadság, 2003. március 4.; Közepes csoda a Schossberger-kastélyban. Ybl turai remekét a hetvenes években csaknem lebontották, Népszabadság, 2003. március 20.; Scholtzék emlékvesztő családtörténete. A millennium korának Budapestjén az első volt a díszítőfestők között, Népszabadság, 2003. április 1.; Emberé a munka, Istené az áldás. Mai tulajdonosai a Scholtz-ház rekonstrukcióját tervezik, Népszabadság, 2003. április 29.

9 Tóth 2006, 6. Vö. Nemes M.: A kőbányai Szt. László templom tudományos dokumentációja. FIMÜV, Budapest, 1978

10 Lotz gyakori vendég volt Scholtzék asztalánál a péntek esti vacsorákon. Vö. Buza 2003. március 4.

11 Ybl E.: Lotz Károly élete és művészete. Budapest, 1938. 328.

12 A Scholtz-műhely tevékenysége elsősorban

Szebeni Nándor építészmérnök és díszítőfestő kutatásainak köszönhetően jól ismert: Scholtz Róbert műfestő és műhelye. In: Városok és műhelyek a századfordulón. Kutatás és hasznosítás. Az épített környezet védelme. Konferencia a kiegyezés utáni magyar építészetről (1867–1914), Építéstudományi Egyesület – Ernst Múzeum, 2000. október 19–20. Budapest, 2000. 68–71.

13 Vö. Bor F.: A Várkertbazár. In: Ybl Miklós építész 1814–1891. Kiáll. kat. A Hild–Ybl Alapítvány kiállítása a Budapesti Történeti Múzeumban, 1991. december – 1992. március. Budapest, 1991. 107.

14 Vö. Buza 2003. március 20.; N. Kósa J.: Turai fénycsapdák, Népszabadság, 2005. augusztus 20.; Tóth 2006, 7–8.

15 Vö. Szvoboda D. G.: Ybl Miklós szerepe a budapesti falképfestészet kiteljesedésében, a XIX. század második felében. In: Ybl katalógus. Budapest, 1991. 134–35.

16 Szebeni N.: Az ipartestület első elnöke, Magyar Festőmester 3 (1993/június), 6.

17 Kulinyi 1936, 44–56.

18 Scholtz megromlott egészségi állapotára való tekintettel már 1898-ban meghatalmazta üzletvezetőjét, Steinhausl Jánost, hogy szakmai és hivatalos ügyekben őt képviselje és helyette eljárjon. Vö. Szebeni 1993, 7.; Tóth 2006, 23.

19 Műcsarnok 1888, 67–70.

20 A homlokzati falkép részletes leírását lásd Ybl 1938, 327–29. Vö. Búza 2003. március 4; 2003. április 29. A Baross utcai épületről a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal Fotótárában őriznek egy felvételt (Ltsz.: 3051.) az 1930-as évekből, amelyen a felállványozott homlokzaton még kivehetők az akkor már erősen sérült falkép egyes részletei. Vö. Szvoboda 1986, 168, 73. jegyzet (A felvétel ekkor még az Országos Műemlékvédelmi Felügyelőség Fotótárában 23, 732. szám alatt szerepelt.)

21 Diner-Dénes J.: Budapest magánképtárai. Scholtz Róbert gyűjteménye, Művészet 2 (1903), 260–64.

22 A Raffaello műveként aukcionált festményről már akkor tudható volt, hogy Sebastiano del Piombo alkotása. Az akkor Pulszky súlyos baklövéseként interpretált mű azóta is a Szépművészeti Múzeum olasz reneszánsz gyűjteményének egyik kiemelkedő darabja. A jól ismert történet részleteiről lásd pl.: Mravik L.: Pulszky Károly műve. In: Pulszky Károly In memoriam. Szerk. Mravik L. Budapest, 1988. 5–17.

23 A Pulszky jegyzeteit tartalmazó két katalógus a Szépművészeti Múzeum könyvtárában található (mindkettő azonos leltári szám alatt: Milano 11/60). Catalogo della Pinacoteca Scarpa di Motta di Livenza, Vendita a Milano, Giovedi 14 novembre 1895, Giulio Sambon, Milano, 1895.

24 Hogy 1896. június 8-án rendben megtarthassák az átadási ünnepséget, a kereskedelmi miniszter még azt is engedélyezte, hogy Scholtzék vasárnap is dolgozhatnak. Vö. Tóth 2006, 21.

25 A három biztosan megvásárolt képen kívül a katalógusban 15 további festmény mellett olvasható a „f. Sch”, azaz „für Scholtz” bejegyzés. Vö. Milano 1895, 9., 13., 15., 16., 18., 19., 26., 51., 53., 55., 57., 59., 62., 67., 74.

26 Milano 1895, 11. A Scarpa-árverés kapcsán Pulszky és Scholtz kapcsolatára többek között Lengyel László is rávilágított 2010. április 24-én a Szépművészeti Múzeum Baráti Köre számára tartott, „Gyűjtéstörténeti kutatások a Szépművészeti Múzeumban” című előadásában.

27 A Scarpa-árverésről rövid cikkben számolt be a Corriere della Sera 1895. november 16–17-i száma.

28 S. Momesso: La collezione di Antonio Scarpa (1752– 1832). Cittadella, 2007. 180, Nr. 66. A Sebastiani Ricci műhöz lásd 120, Nr. 28., a Domenichinónak tulajdonított kép Nő kutyával címmel 128, Nr. 35.

29 A Budapesti Orvos-Szövetség Mű-Kiállítása, Műcsarnok, 1902. szeptember–október. Budapest, 1902. 92.