SZERKESZTŐI BEKÖSZÖNŐ

T.T.

​Címlapunkon az Apokalipszis lovasai, furcsa, emberszájjal nevető lovakon. Nem a Harag, a Háború, az Éhínség és a Halál jut eszünkbe róluk, hanem az, hogy bele akarnak harapni a jövőbe. Ló és lovas egy figura itt, de a hangsúly a lovakon van, a személyiség animális és még zabolázatlan részén.

Reigl Judit, akire címlapunkkal is emlékezünk, legjobb képének ezt a szürrealisztikus művét tartotta. Önarcképnek mondja, ő maga szerepel rajta három barátjával, akikkel a háború és a főiskola után végigcsavarogták Olaszországot, és akikkel teljes szabadságra vágytak, mint minden fiatal, és mint minden művész. E számunkban is sok ponton összefüggő, egymással valamilyen kapcsolatot mutató írásokat olvashatnak: Tardos Tibor író Lukács György hívására akkor jön haza Párizsból, a fiatal szürrealistákat odahagyva, amikor Reigl Judit a közben lehullott vasfüggönyön át odaszökik. Egy fogorvosnő képeket gyűjt, olyanokat is, amit a kiszököttek, pl. Hantai Simon festettek, de ő más miatt is érdekes: nőszövetséget hoz létre a háború előtt, amerikai mintára. Az ott meglátogatott Tri Delta Club kései követőit mi a Doktor Szöszi-filmekből ismerhetjük, és leginkább sisterhoodként, vagyis egymást segítő titkos nővéri szövetségként lehetne őket leírni. Egy ilyet alapított Kunvári Bella is, aki közben a fiatal, jövedelem nélküli művészek fogait ingyen kezelte – hogy legyen mivel beleharapniuk a jövőbe. Gyűjteménye Pécsre került, ahogy Schadl János műveinek jelentős része is. Róla és a forrongó, 1919-es Budapestre tett utazásáról is olvashatnak, akárcsak egy nagybányai művészcsalád tagjainak szétszórattatásáról – volt, aki Erdélyben maradt annak elcsatolása után is, és voltak, akik átjöttek Budapestre vagy mentek innen is tovább a Szabad Európába. Turáni kerámiákat is mutatunk, ha lehet így hívni azokat a Gorka-vázákat, amelyeket a honfoglalás kori sírokban talált edények és más keleti motívumok ihlettek, illetve egy olyan tervezőt, akinek a nevéhez a hatvanashetvenes évek mára már kultikussá vált tárgyai fűződnek. És a kortársak felé haladva: írunk a brit Grayson Perryről, aki vázaformát is használ műveiben, bár főműve inkább ő maga. Interjút közlünk Bullás Józseffel, aki a pécsi egyetemen tanít festészetet, és beszámolunk a Rigai Biennáléról, amelynek címe jó végszó akkor, amikor nem tudjuk, apokaliptikus időket élünk-e, vagy esetleg „hirtelen minden virágba borul”, mint egy másik kiállításon, Madrid kristálypalotájában. Mindenesetre az úgynevezett Attenborough-generáció okot ad a reménykedésre.