Borsos József
Hogy a 19. század közepi Magyarországon sem komoly művészeti iskola, sem kifinomult műélvező közönség nem volt – az tény. (Sajnálatos módon a kettő egymást erősítette.) Így nem véletlen, hogy egy olyan tehetséges piktor, mint Borsos József inkább a császárvárosban praktizált, hiszen a pesti műbarátok csak húzódozva fizették volna meg az arcképeiért kért borsos árat. Sőt, az sem meglepő, hogy a hazai piacra szánt portréin kénytelen volt követni a provinciális képírók vastörvényét: mindegy mennyire életszerű a figura, ha jól láthatóan, pénzszagúan csillog az aranycsatt és a brokátmente.
A magyar képzőművészet társadalomtörténete
Nagyon hiányzott már ez a könyv. A hagyományos modernista művészettörténet-írás (és az olyan sikerkiállítások, mint a Magyar Vadak) miatt úgy tűnik, mintha a századfordulón mindenki szerelmes lett volna az avantgárd eszmékbe és a szűk manzárdszobákba. Mintha a művészet nagy gépezetét csak az új forma igenlése hajtotta volna előre, amit a konzervatív kerékkötők csak rövid ideig akadályozhattak. Egészen friss szem kellett ahhoz, hogy a történet másik oldala is elénk táruljon. Hogy miféle érdekharcok dúltak a fiatalok által megalapított csoportok között, hogy mi kellett egy tehetséges piktor révbe éréséhez vagy hogy mikor vedlettek át a kávéházi bohémek tisztes középosztálybeli urakká.
Balázs János
A bevezetőben Kieselbach Tamás hangsúlyozza, hogy itt lenne már az ideje egy kulturális központnak, ahol a cigányság szellemi örökségét modern eszközökkel mutatnák be. Ennek a törekvésnek egy albumvariánsa a Balázs Jánosról kiadott jó kétszáz oldalas, fekete alapú díszalbum. Nem igazi monográfia, hanem a legismertebb cigányfestőről írt mindenféle műfajú, rendű és rangú szövegek egybeszerkesztése, megtoldva pár szociológiai ízű (néha erősen pixeles) fotóval és a végigfotografált életművel.
Művészet gyerekeknek
Régóta visszatérő sirám, hogy a hazai képzőművészeti műveltség azért olyan alacsony, mert nincs elég gyerekkori foglalkozás, nincs elég rajzóra és iskolás kiállításnézés. És ebben sok igazság van. A közgyűjtemények gyerekbaráttá tétele még akadozva halad (mosolygós teremőrök, babakocsis liftek fájó hiánya stb.), bár a múzeumpedagógia az elmúlt évtizedben nagyon nekilódult itthon. A gyerekeknek szóló képzőművészeti könyvpiac szintén meglehetősen szegényes, bár most új versenyző tűnt fel a színen, a Corvina.
Kulturális átöltözés
A magyar képzőművészeti gondolkodás nagy távolságtartással nézi a teóriát. A kötelező szocialista esztétikát a hetvenes-nyolcvanas években már senki se vette komolyan, a nyugati szellemtörténeti irányzatok átültetése viszont nyögvenyelősen haladt. Az elmélet helyén űr ásítozott. És ez nem sokat változott a rendszerváltás után sem, bár sok kortárs klasszikust lefordítottak magyarra. Így nem csoda, ha András Edit teoretikus beállítottságú, alapos és érzékeny új kötete nagy izgalmat váltott ki szakmai körökben. Pedig az MTA Művészettörténeti Kutatóintézetében dolgozó szerző nem tett mást, mint egymás mellé fűzte az elmúlt két évtizedben született, nagyobb lélegzetvételű tanulmányait, amik a posztszocialista régió kortárs művészetét elemzik, Benczúr Emesétől Oleg Kulikig.
Az expresszionizmustól a szürrealizmusig
A huszadik század első felének összefoglalása művészettörténeti jutalomjáték: évtizedek óta készen van az a történeti váz, az a kiérlelt mesternarratíva, amire az egészet fel lehet fűzni. A kronológia szerint egymást követik az esztétikai felfedezések, a művészeti mérföldkövekhez rendelt izmusnevekkel együtt. Picasso: Avignoni kisasszonyok (1907), Matisse: Tánc (1910), Malevics: Fekete négyzet fehér alapon (1913), Duchamp: Piszoár (1917) stb. Manifesztumok, legendás helyszínek és a stiláris leszármazás családfái. Szép, kerek és tanítható – de sajnos mára már teljesen túllépett rajta a tudomány.
Design évkönyv
Felbuzdulva az előző kiadvány sikerén, Slézia József már másodjára jelentette meg a Design évkönyvet. A csupa rövid – gyakran az ismert dizájn-weboldalon (www.designtrend.hu) annak idején már megjelent – beszámolót tartalmazó második kötet már hangsúlyos helyen szerepelteti a hazai tervezőket, köszönhetően a MOME hallgatóinak, akik két rangos nemzetközi diákpályázaton is (Nespresso, Electrolux) szép eredményeket értek el 2008-ban.
Kiterjesztett Valóságok
A fotográfia sokáig azonos volt a meg nem kérdőjelezhető realitással, a valósággal magával. Majd az utóbbi egy-két évtizedben – főként a manipuláló médiának és a digitális fényképezőgépeknek köszönhetően – már a fotónak sem hiszünk. A Pécsi Galéria Kiterjesztett Valóságok címmel olyan fotósokat gyűjtött össze, akik szabadon élnek a fénykép új lehetőségeivel.
Artmagazin 2009/4.
Az Artmagazin új arculattal büszkélkedő számban olvashat Joseph Duveenról, a műkereskedelem amerikai fejedelméről, aki kitömte klasszikus alkotásokkal az olajbárókat. Kiderül az igazság a budapesti Szépművészeti Múzeum féltett kincséről, Leonardo sokat vitatott bronz lovasszobráról. És bemutatkoznak a hazai kortárs geometrikus festők árveréseken kínált hamisítványai is.
Velencei körkép
Merrefelé tart a most már 106 éves Velencei Biennále, milyen kérdéseket vet fel és kinek mi volt érdekes abból a hatalmas kínálatból, ami lassan az egész várost ellepi júniustól novemberig? Mi tetszett (vagy mi nem) kérdésünkre hosszú oldalakon keresztül követik egymást a különböző válaszok – más-más szempontból láttatva sokszor ugyanazokat a műveket.
Lost and found – A kutatás és a véletlenek
Lappang. Művészmonográfiákban gyakran találkozhat az olvasó ezzel a kifejezéssel, ha a képjegyzéket nézegeti. Ilyenkor az életművet jól ismerők tudnak ugyan a mű létezéséről, jó esetben fotóval is rendelkeznek róla, talán egy ideig a tárgy útjának egyes állomásairól is szólnak dokumentumok, de hogy most hol lehet, milyen szekrényben, falon, raktárban várja, hogy újra a művészettörténeti nyilvánosság része lehessen, arról nincs (vagy csak nem jó helyen van) információ. Ilyenkor jöhet a nyomozás, a segítő véletlenek és az ezekből kibontakozó történetek, amik – mint látni fogjuk – igazán megérdemlik, hogy a szóbeliség állapotából az írásbeliség kikötőjébe kormányozódjanak. Sorozatunk első részében Barki Gergely mesél képvadászkalandokat.
„A gyűjteménynek vissza kellene kerülnie Magyarországra...”
A magyar származású dr. Gyugyi László a budapesti Műszaki Egyetemen végzett villamosmérnökként, majd 1956 után külföldi egyetemeken tanult tovább. A műszaki képzettség mellé a tudományok mestere és a filozófia doktora fokozatokat is megszerezte, majd mérnökként dolgozott, először Angliában, aztán az Egyesült Államokban, Pittsburghben. Évtizedekig volt a Westinghouse nevű kutatási, fejlesztési cég stratégiai kutatásainak vezetője. Nevéhez 78 amerikai szabadalom, ötvennél több szakmai publikáció és két könyv megírása fűződik. A Zsolnay-kerámiákat az 1970-es évek elejétől kezdte felkutatni, s az évek során nagyszabásúvá bővült gyűjtemény 2002-ben részt vett az Iparművészeti Múzeum és a Pécsi Zsolnay Múzeum által New Yorkban szervezett Zsolnay-kiállításon, most pedig a New York-i magyar kulturális évad keretében rendeztek bemutatót 167 darabjából a Forbes Magazin galériájában.
Csontvázak a szocreál szekrényéből
A Derkovits-ösztöndíj a legfontosabb fiatalokat támogató állami pénzdíj. Nehezen nélkülözhető pályakezdő apanázs, ugyanakkor belépő a nagybetűs művészvilágba. A 35 év alatti művészek tömegei reménykednek évről évre a győzelemben. A beszámoló kiállításokhoz készített szűkszavú sajtóanyagból csak annyi derül ki, a Derkovits-ösztöndíjat 1955-ben alapították. Vagyis a Rákosi-korszak mélységes fenekén! Bár már senki sem emlékszik rá, az ösztöndíj valódi küldetése a szocialista realizmus felvirágoztatása volt...
Festőélet Magyarországon 6.
Ahogy az óriás pillangó bújik elő a töpörödött, szürke bábból, úgy változtak át az aprócska, fekete rézkarcok légiesen lebegő, színpompás optikai varázslatokká. Maurer Dóra nemcsak festő és tanár, hanem nyughatatlan kereső is, de elsősorban nem pénzt akar keresni. Az Artmagazin interjúsorozatában azonban, kénytelen-kelletlen, a pénzről is beszélnie kell.