Római művészet
Külsőre semmi különös, egy kötet a Taschen minisorozatából, címlapon a márványszemű Caesarral, egy rövid bevezető tanulmánnyal és pár műelemzéssel. Hogy is lehetne a római képzőművészet történetét elmesélni egy ilyen vékonyka füzetben? Pedig el lehet, méghozzá sodró és élvezetes stílusban.
Vértálak
A gyűjtő furcsa csodabogár. Néha olyan eldugott műfajra specializálja magát, ahová a hivatalos muzeológusok már nem is tudják követni, így magának kell feldolgoznia a vadászterületét. Egyeki-Szabó Tamás például a vértálak megszállottja, vagyis a késő középkori, német műhelyekben készült, domborított mintákkal ellátott réztányéroké.
A vizuális antropológia felé
„Ez a könyv a fotóról szól” – kezdi az első oldalon Bán András. És lélekben nagyon egyetértünk a témaválasztással, hiszen ismerjük a magyar fényképezés világsztárjait, Kertésztől Capáig. De a szerző rögtön így folytatja: „A fotográfiáról nincs már mit mondani.” Egy kis meglepetés!
Az impresszionizmustól a szecesszióig
A 19. század második fele, a modernizmus születése, Párizs diadala – egy agyonírt fejezet a művészettörténetben. Mit tud ehhez hozzátenni egy olasz népszerűsítő sorozat? A legegyszerűbb, ha felmondják a leckét, a pártütő párizsi szalonok történetétől kezdve a napsütötte pipacsmezőkön, a levágott művészfüleken és a japánmetszet-lázon keresztül a szecesszió különböző nemzeti elnevezéseinek felsorolásáig. Majd mindezt fűszerezi az akadémizmus finnyás ismertetésével.
Láthatatlan szálak gubanca – Tilo Schulz: Ghost Rider (Szellemlovas)
A lipcsei születésű művész kiállítása cseppet sem közönségbarát – viszont inspiratív és érdekes.
Anton Corbijn ikonjai
A fotósok művészi nagysága leginkább akkor domborodik ki, amikor az idő már kínál némi rálátást. Anton Corbijn egy holland kisvárosból indult felfedezőútjára, amely út már ma is egy fenséges életmű hatalmas anyagával kápráztatja el a látogatót – bár a Corbijn-univerzum javában tágul, amit látunk, már ma lenyűgöző.
Kiűzetés a paradicsomból – Kulináris élvezetek és apokalipszis a leóni MUSAC-ban
A leóni kortárs művészeti múzeumot eleinte csak mint építészeti objektumot vizsgáltam, megállapítva, hogy a Luis Mansilla és Emilio Tunon tervezte komplexum színes, extravagáns, ugyanakkor mértéktartó. Érthetően tüntették ki 2007-ben a Mies van der Rohe-díjjal. Csak akkor kezdtem gyanakodni, hogy a közeli katedrális ólomüveg ablakainak színében játszó épületnek élettani hatásai is vannak, amikor a főkurátor, Agustin Pérez Rubio a múzeumi étterem VIP-emeletén fogadta az újságírókat.
Charles Foster Kane, az Aranypolgár, London zárkózott Medicije, avagy a művészvilág Gordon Gekkója? – Charles Saatchi
Saatchi időről időre közkedvelt témájává válik a médiának. Mindenféle médiumnak: a tévétől a komoly napilapokon át a bulvársajtóig. Egy időben rengeteg kritika érte, mostanában pedig azt kérdezgetik, vajon milyen lenne a brit kortárs művészeti élet nélküle, létezne-e egyáltalán? Egyesek azt is felvetik, hogy talán a Tate Modern létrejötte is az ő tevékenységének közvetett eredménye. Az tény, hogy az 1997-ben Saatchi fiatal brit művészeiből (YBAs-Young British Artists) megrendezett Szenzáció (Sensation) c. kiállítás a londoni Royal Academyn sok mindent megváltoztatott.
Jó reggelt szimfónia
Azzal a kellemetlen érzéssel sétálgatok az Iparművészeti Múzeumban, hogy nem tudom, mit akarjak. Melyik a rosszabb? Ha ők néznek teljesen hülyének vagy ha ők maguk a teljesen dilettánsok. Szélhámosok vagy tehetségtelenek? Minő nemes dilemma.
Az urbinói Raffaello
Raffaello, a pápai udvar ünnepelt festőfejedelme, a római maniera grande megalkotója, most visszatér szülőföldjére, egészen pontosan az urbinói Montefeltrók egykori sasfészkében üzemelő képtárba. Az olasz kisváros múzeuma hatalmas kiállítással tiszteleg a reneszánsz géniusz nagysága előtt, összegyűjtve Urbinóhoz kapcsolódó alkotásait.
Cittá aperta – Tavaszi zsongás Rómában
Roberto Rossellini 1945-ös filmje, az Open Cityként ismert neorealista alkotás, a Cittá aperta (magyarul Róma, nyílt város) adta a cím ötletét a 2009-es római képzőművészeti vásár rendezőinek. A filmtörténet kedvelt helyszínén, az egykor Mussolini legendásan megalomán városrendezési elvei alapján felépített EUR negyedben 70 kiállítóval lezajlott kortárs művészeti eseményen magyar galériák is képviseltették magukat.
„Jót írtál rólam, János”
2009. június 3-ig
„Közel száz éve már, hogy a művészek alapvetően megváltoztatták a véleményüket a művészet tárgyáról. Korábban, sok száz éven keresztül a természeti látvány minél pontosabb leképezése volt a művészet látszólagos tárgya. Amikor ezt a fényképezőgép láthatóan és pontosan elvégezte, az alkotók a világ egészéről alkotott véleményük ábrázolását helyezték a középpontba. A művek és nézőközönségük között hasadék keletkezett, amely lassan egész szakadékká mélyült. Ezen a szakadékon kíván a most induló kabinetkiállítás-sorozat pallót építeni” – írja Geskó Judit, a sorozat kurátora, aki első kortárs kiállítóként a most 70 éves Jovánovics Györgyöt kérte fel.
A nagy élet – Mi Vida – Menny és pokol a Műcsarnokban
Kortárs képzőművészeti kiállításra valószínűleg csak nagyon kíváncsi emberek járnak; olyanok, akiket érdekel, hogy mások mit gondolnak életről, halálról, mennyről, pokolról, és ezeket a gondolatokat hogyan fogalmazzák meg a kortárs képzőművészet nyelvén. Alapvetően és értelemszerűen az egyes művekre lehetnének kíváncsiak, de manapság már nehezen választható szét a fa és az erdő, azaz a művek jelentése csak a kiállítás nagyobb kontextusa nyomán bontakozik ki vagy tűnik el.
Megannyi Miss Marple
A két részt valóban úgy kell érteni, hogy két rész, vannak a nemzetközi hímzők, ők a szigorú Az öltés művészete címet viselik magukon és a kiállításukon, öltenek és művészek, és vannak a magyarok, az ő címük költőibb: Ahogy a varrócérna kerüli a gombot. A kiállítás szervezői valamiért ragaszkodnak hozzá, hogy tudatosítsák bennünk, ez nem költészet, hanem mese, a Vacka Rádió című mesesorozat egyik dalából van az idézet.