Limoges-i Passió-feszület
A hadizsákmányként eltűnt műkincsek sorsa rendszerint szomorú és unalmas. Ugyanis sosem kerülnek elő. Az ellenpéldák szaporításán egyre több szervezet dolgozik Európa-szerte, megpróbálva érvényt szerezni a második világháború alatt összekuszálódott tulajdoni jogviszonyoknak. Az Ausztriában nemrég előkerült, 800 éves Limoges-i zománcfeszület üdítő kivételként erősíti a szabályt: 1945-ben eltűnt, most mégis előkerült, s várja régi gazdáit.
A Rothschild-tojás
A világ vezető aukciósháza, a Christie's november végén rendezte meg az – orosz oligarchák luxusigénye miatt – nagy szenzációnak számító Orosz Művészeti Hetet. Az árveréssorozat vitathatatlan csúcsát a november 28-án elkelt Fabergé-tojás jelentette. Az utolsó orosz cárok udvari ékszerésze a kis órával is ellátott méregdrága csecsebecsét a Rothschild bankárdinasztia számára készítette 1902-ben. Egy ismeretlen licitáló 8,9 millió fontért vihette haza a remekművet.
Holland múzeumok bajban
A második világháború és a náci megszállás során eltulajdonított műtárgyak visszaperlésének aranykorát éljük. A leszármazottak egyre gyakrabban élnek a felkínált jogi eszközökkel, hogy visszaszerezzék az ősök elbirtokolt műkincseit. A sikeres perek és az ügyet segítőkészen kezelő kormányok sokak érdeklődését felkeltették, akik már rég lemondtak a nagypapa gyűjteményéről. A holland államon egy évvel ezelőtt Jacques Goudstikker örökösei követelték a zsidó műkereskedő 203 egykori műalkotását. Idén márciusban még hosszabb lista érkezett az illetékes hatóságok asztalára.
Budapest Art Fair
Az Artmagazin is szerepelt a november 22-25 között megrendezett Budapest Art Fairen. A tizenhárom évig Antik Enteriőr néven futó műkereskedelmi börze profilján idén is igazítottak a szervezők. Az egyre népszerűbb nemzetközi művészeti vásárokhoz hasonlóan a klasszikus antikvitások, a régi mesterek és a befutott modern művek mellett nagy hangsúlyt kaptak a kortárs művészek és galériák is. A kortárs sátorban izgalmas pódiumbeszélgetések zajlottak délutánonként az Artmagazin szervezésében.
Klimt-szentély
A jó ideje tomboló Klimt-láz sem tudta elérni, hogy a bécsi szecesszió legnagyobb mesterének műterméből zarándokhely legyen. Sőt! Az épület mostoha sorsán az orosz befektetők sem tudtak változtatni. Végül egy hónappal ezelőtt, a bécsi Belvedere elhatározta, hogy kárpótolja magát a sikeresen visszaperelt és a tengerentúlra hurcolt Klimt-festményekért és helyreállítja a festő egykori műtermét, az osztrák főváros nyugati kertvárosában.
Emelkedő görbék
A tengerentúli kortárs képzőművészet nem okozott csalódást. A novemberi árverések nem igazolták a vészbaglyok nyári huhogását. A két nagy árverezőház tovább duzzasztja a műkereskedelmi piacot. Az összforgalom ismét növekedett, bár a tavalyi zajos csúcsrekordoknál egy hajszállal szerényebb eredmények születtek. De a még így is sokmilliós középmezőny rendületlenül arat. Az Artnet kritikusainak segítségével foglaljuk össze a novemberi árverések eseményeit:
A pusztulás esztétikája
Elkészült a világ talán legnagyobb digitális fotográfiája: egy 16 gigapixeles felbontású óriásfelvétel Leonardo Utolsó vacsorájáról. Az évente maximum 320 ezer látogatót befogadó milánói kolostor-refektórium falképét a HAL9000 informatikai cég jóvoltából most az egész világ megcsodálhatja. Ingyen, tetszőleges időpontban, az interneten. A nagy felbontás miatt akár pár centméteres közelségből is szemlélhetjük a repedéseket.
A Da Vinci-ló
Annyira szép a kiállítás, hogy majdnem csak egy zavaró momentum van benne. Azért majdnem, mert tulajdonképpen kettő, az egyik és lényegtelenebb a fordítások, néha nehézkesebb szavakat találnak a kelleténél, a félholdak területe helyett azt mondják, kiterjedés, az egyik film narrátora csak másodjára találja el, hogyan is kell kimondani azt, hogy Cascina, mindegy, az úgyis Michelangelo, de az anghiarit, ha melléknév, biztosan kisbetűvel kell írni.
Művészettörténészek és kurátorok (All in one)
Az idén ötvenéves Nemzeti Galéria 2005-ben jutott hozzá a Budavári Palota A épületében lévő, az egykori Munkásmozgalmi, majd Ludwig Múzeum termeihez, ezekhez a sajátos belsőépítészeti normák szerint kialakított belső terekhez. Mózer Pál munkája, különösképp a Munkásmozgalmi Múzeum vörösmárvánnyal borított, elviselhetetlenül dagályos, nyomasztóan üres és ünnepélyes – panteonszerű – központi tere, s az azt uraló lépcsősor olyan erejű környezet, amely a legnagyobb jóindulattal sem sorolható a semleges, white cube típusú múzeumi terek közé. Ehhez a rejtőzködő hatalmi emléktérhez szellemében, hatásmechanizmusához hasonlót, persze totális formában, Münchenben, a Paul Ludwig Troost tervezte, 1937-ben átadott Haus der – eredetileg deutschen – Kunstot látogatva találhat a néző. Más kérdés, hogy a múzeummá átalakított Budavári Palota belsőépítészetének egészét a hatalmi reprezentáció üres és nyomasztó retorikája uralja, de tény, hogy az A épület központi terének arroganciája az egész Váron belül is egyedülálló.
A biennálén innen és TÚL… - Velence, 2007 nyár
Az 52. Velencei Biennáléról, művekről, hírekről, újdonságokról, érdektelenségekről e magazin hasábjain is beszámoltunk már (Artmagazin 2007/3.). A következőkben mindarról lesz szó, amit a biennálén túl láthat, fedezhet fel a kalandos kedvű látogató (tegyük hozzá: akinek nem szűk 2-3 nap áll rendelkezésére, hogy feltérképezze a meglehetősen zegzugos művészeti útvesztőt).
FotoRio
A FotoRio fesztivál Rio de Janeiro egyetlen nemzetközi fotófesztiváljaként startolt 2003-ban, majd rövidesen biennálévá dagadva a kontinens egyik legjelentősebb és Brazília második (a másik a FotoArte) fotós/videós találkozójává vált. Rio egyébként az egyetlen olyan egykori gyarmatváros, amely egy gyarmattartó birodalom fővárosa volt, egyben az egyetlen olyan Európán kívüli helyszín, mely egy európai birodalom fővárosa is lehetett.
Koponyák kora - Damien Hirst
Damien Hirst, a brit fiatal művészek (yBa) korosodó generációjának multimilliomos szupersztárja a londoni White Cube Galériában állította ki új munkáit idén nyáron. Hirst – sosem látott médiaérdeklődéstől kísérve – platinából öntetett ki egy emberi koponyát, amit gondos ékszerészek keze (Bentley & Skinner) több mint 8000 gyémánttal díszített. A For the Love of God (Az Isten szerelmére) címet viselő extravagáns memento morival tele volt a bulvársajtó.
Lechner Ödön - karikatúrák tükrében
Lechner Ödön a századforduló egyik különösen közismert alakja volt. Jellegzetes sapkájában és az alóla kilógó ősz hajával feltűnést keltett a pesti utcákon. A városban sétálva számtalan ember köszöntötte és ismerősei, de még a hírlapírók is csak „papszi”-ként emlegették őt. Kedves és közvetlen öregúrként ismerte mindenki, aki a Japán kávéházban a művészek részére fenntartott asztal mellett szívélyesen elbeszélgetett bárkivel, aki meghallgatta építészeti elképzeléseit. Amúgy meg, ha a társalgás nem érdekelte, kedvtelve nézegette az Andrássy úton sétáló fiatal asszonyokat vagy építészeti terveket skiccelgetett. Egy karikatúrán is, amely a Japán kávézó művészasztalát mutatta be, az asztal mellett folyó vitától elfordulva az ablaküvegről törölgeti a párát. A rajz egyébként nagy sikertörténetet futott be, mert mindenki – aki eredetileg nem került rá – szeretett volna belőle egy olyan példányt, amelyiken ő is szerepel. Ilyenkor Hermann Lipót a megrendelőt rajzolta a főhelyre, a művészek pedig az ő mondandójára figyeltek. Bizonyos felár esetében hajlandó volt Lechner Ödönt is úgy ábrázolni, amint kedvenc foglalatosságával felhagyva elfordul az Andrássy út látványától és a megrendelőt figyeli.
A múltnak szövevénye
A gödöllői szőnyeg 100 éve címmel június 7–8. között kétnapos tudományos konferenciát rendezett a Városi Múzeum. Keserü Katalin és Gellér Katalin vezetésével 18 előadó tarthatta meg előadásait. őriné Nagy Cecília lelkesedésének köszönhetően számosan csatlakoztak a konferenciához, olyanok is, akik nem foglalkoznak általában a kárpittal vagy a textilművészettel, vagyis nem specialisták. Ennek köszönhetően nagyon érdekes, szerteágazó képet kaptunk erről a különleges, kissé háttérbe szorult területről.
Művészet nagybetűvel – Szabó Gyula művészetéről
Szabó Gyula – hosszabb-rövidebb szünetektől eltekintve – gyakorlatilag egész életét a művészeti központoktól távol, Losoncon töltötte, mégis inkább magányos, mintsem provinciális művésznek nevezhető. Ez a sajátos magány egyrészt a város státuszából adódott: a történelem folyamán hol Szlovákiához, hol Magyarországhoz tartozott, másrészt művészi társtalanságként is érthető. ő ugyanis a viszonylag zárt, kisvárosi miliőben jellemzően a plein air festészeti hagyományokat követő, illetve a módosabb megrendelői igényeket kiszolgáló mesterkélt „naturalisztikus” művészettel szemben a modern európai irányzatokkal lépést tartó, azokat – részben utazások, részben a különböző művészeti folyóiratok, kiadványok által folyamatos önműveléssel képezve magát – figyelemmel kísérő, hozzájuk sok szállal kötődő, de teljes egészében egyik irányzatba sem illeszthető, egyéni festészetet hozott létre, amely ugyan nem mondható egységesnek: szenvedélyessége nem tette lehetővé, hogy hosszabban időzzön egy-egy festői problémán, mindig tovább kellett lépnie mondanivalója újabb kifejezési lehetőségei után kutatva.