#Éjjeliszekrény 2019

Milyen könyveket ajánlottunk idén?

2017-ben új Artmagazin Facebook-poszt rovatot indítottunk #Éjjeliszekrény címmel. Kurátorokat, elméleti szakembereket és képzőművészeket kérdeztünk arról: milyen szépirodalmat és szórakoztató irodalmat olvasnak akkor, amikor leteszik a szakirodalmat. Milyen könyveket őriznek az éjjeliszekrényükön? Most az év vége felé közeledvén egy helyre gyűjtöttük az idei ajánlókat, a legfrissebbtől az év eleje felé haladva.

Don Tamás:

Az elmúlt szűk két évben – mióta a MODEM-ben dolgozom – kvázi kétlaki életet élek. Ebből fakadóan lehetne akár két éjjeliszekrényem is, de ezzel szemben egy sincs. Debrecenbe általában egy könyvet viszek magammal, amit ha lefekvés előtt olvasok, akkor az ágy mellé, a padlóra teszek le. Budapesten sincs éjjeliszekrényem, általában a friss könyvtári szerzeményeimet az ebédlőasztalon tárolom.
A héten John Le Carrétól olvastam a Panamai szabót. Nagyon szeretem John Le Carrét, aki az ötvenes évek elejétől a hatvanas évek közepéiig a brit hírszerzésnek dolgozott, először az IM5 szolgálatában állt, majd később az MI6-nek – külföldi hírszerzés – is besegített. Ez a harmadik írása, amit olvastam A kém, aki bejött a hidegről és a Galambok útja után. Az utóbbi mű nagyban hozzájárult ahhoz, hogy kiölje belőlem a naivitás utolsó maradványait is a politikával kapcsolatban. Sajnos a Panamai szabó közel sem volt olyan jó, mint A kém, aki bejött a hidegről, viszont így is kellemesen szórakoztam. A történet lényege, hogy egy fiatal, ígéretes MI6 újoncot áthelyeznek Panamába, mert a briteknek ismét érdekes lesz a csatorna. Az ügynök megpróbál beszervezni egy angol szabót, akinek a klientúrájához tartoznak a legbefolyásosabb közép-amerikai üzletemberek és politikusok. Aztán, ahogy az lenni szokott, kiderül, hogy senki sem az, akinek látszik és érdekes geopolitikai akcióba csöppen az olvasó.
Szintén a héten kezdtem el Herta Müller A róka volt a vadász című regényét. Mélyi Józsi ajánlotta a szerzőt, amiért nagyon hálás vagyok. Az első néhány oldalon elég nehezen verekedtem át magam, aztán egészen beszippantott a szöveg elsőre nagyon furcsa és a szokványostól eltérő struktúrája, nyelvezete. Olyan volt, mint amikor először olvastam Esterházyt vagy Parti Nagyot.

Don Tamás a debreceni MODEM kurátora, a pályakezdő képzőművészeknek bemutatkozási lehetőséget biztosító Küszöb Fesztivál alapítója. A Magyar Képzőművészeti Egyetem képzőművészet-elmélet szakán szerzett mesterdiplomát. 

No photo description available.
Fotó: Berger Dániel

 

Süveges Rita:

Az utóbbi hónapokban számos könyv cirkulált az éjjeliszekrényemen. Nyáron elhatároztam, hogy több irodalmat fogok olvasni, így belefogtam Karl Ove Knausgård epikus sorozatába. Míg a Halál napközben is lefoglalta gondolataim, és a kiolvasást követően sorozatfüggőként vártam, hogy megszerezzem a Szerelmet, az utóbbi már ugyan kevés híján, ám hetek óta befejezetlenül várja a sorát. A második 400 oldal Knausgård után valami átfordult bennem: hogy egy háztartásbeli férfi tárgyilagos önelemzése, a banális családi szituációk sorának egyébként végtelen szellemes leírása képes forgószélként újraírni a kortárs regény útját, kissé ironikus számomra és sokat elmond a kulturális termelésről.

A kötet, amely átvette az elsőbbséget Karl Ovétól, az az Alexander von Humboldt kalandos élete. Egy életrajzi mű, amely Humboldt utazásait, tudományos kutatásait mutatja be, és egy olyan szellem képét rajzolja meg, aki korát jócskán meghaladva figyelt fel nemcsak az ökoszisztémák hálózatosságára, de a tőlük elválaszthatatlan társadalmi és politikai vonatkozásokra. A gyarmatosító tudós hübrisze egyáltalán nem jellemezte őt: amellett, hogy bámulatos szisztematikussággal gyűjtötte Dél-Amerika növényeit, figyelte meg a kőzeteket és az időjárást; az ott élő emberi közösségek helyzetét ugyanolyan empátiával szemlélte, és felismerte az erdőirtásból, valamint a bányászatból származó környezeti és társadalmi degradációt, ahogy a rabszolgatartás embertelenségét is. Humboldt szemben állt a kor természetszemléletével, amely a természetet az ember által uralható környezetté minősítette le, és arra figyelmeztetett, hogy annak pusztítása katasztrofális veszélyekkel járhat. Mindezt a kötet első ötöde már felfedte, így alig várom, mit tartogat még!

A gyomos könyvet édesapámtól csentem, a címe: Gyomnövényeink eredete, termőhelye és védelme. Meglepően kalandos szöveg! Megéri átvergődni magunkat a sok terminuson – szekunder vegetáció, cönológia, hormonherbicidek stb. –, a gyomok története a sorok között elmeséli, hogy az ember hogyan kísérelte meg a mezőgazdaságon keresztül a nem emberi létezők, ez esetben a növények közötti hierarchia megalkotását, egy szempontot, kizárólag a saját hasznát figyelembe véve, hiszen a saját élelmét próbálta minél hatékonyabban előállítani („...a konkoly a gonosznak fia.” Máté:13:38). Azzal azonban nem számolt, hogy vannak gyomok, amelyek teljes mértékben alkalmazkodnak a szántóföldi növényfajhoz, amellett, hogy külsejükben álcázzák magukat, idővel, az emberi szelekció segítségével még a kultúrfajok termesztési körülményeit is átveszik. Mimikrivel jutnak át az ember szitáján!
Ha a gyomnövények izgalmai után mégis emberi történetekről szeretnék merengeni, akkor csak előveszem Taryn Simon fotóalbumát (The Works of Taryn Simon). A képeket a művész konceptleírásai kísérik, így többek közt a CIA titkos műgyűjteményéről vagy a repülőtereken elkobzott tárgyakról olvashatok esti mesét.

Süveges Rita festő, 2014-ben szerzett festő diplomát a Magyar Képzőművészeti Egyetemen, azóta az intézmény doktori képzésének hallgatója. Munkáit az Inda Galéria képviseli. Budapesten él és dolgozik.

Image may contain: indoor

 

Kárándi Mónika:

A felkérés után azon kaptam a fejem, hogy az utóbbi időben csak félbehagyott könyvek roskadoznak az alapból könyvekből, albumokból álló éjjeliszekrényemen. Papírfecnik jelzik az olvasásra szánt időt. Viszont van pár könyv, amit többször is forgattam, forgatok a kezemben, akár a műteremben vagyok, vagy akár otthon.
Nagy kedvencem Michel Tournier regénye a Péntek vagy a Csendes-óceán végvidéke (Magvető könyvkiadó). Egy barátomtól kaptam ajándékba, mert a munkáim kapcsán eszébe jutott ez a könyv, és nyugodt szívvel tudom ajánlani másoknak is. Daniel Defoe Robinson Crusoe-jának mítoszát helyezi egészen új megvilágításba, és bőven szolgál meglepetéssel. A főhős egy hajótörés egyedüli túlélőjeként ott ragad egy lakatlan szigeten, ahonnan először szeretne elszabadulni, majd többszöri próbálkozás után belátja, hogy jobban teszi, ha kompromisszumot köt a már megszokott igényei és az újonnan kapott környezet közt. A magány, a civilizációtól elszeparált egyén vívódásai egy idillikusnak tűnő paradicsomi helyen egy ambivalens hullámvasútra repít el. Ennek a legnagyobb abszurditása az a felismerés, hogy 1967-es megjelenése ellenére könnyedén állítható párhuzamba jelenlegi helyzetünkkel, társadalommal való kapcsolatunkkal. Számomra ez egy kedves regény, hisz munkáimban szintén megtalálható ennek a rejtélyes kalandnak, elszigetelt világnak szépsége és egyben nyomasztó hatása is.
Megemlítés szintjén ajánlanék még pár kedvencet, Joris-Karl Huysmanstól A különc – viszonylag régen olvastam –, aminek hangvétele erősen esztétizáló. Des Esseintes herceg, aki kiábrándult kora társadalmából, és elvonultságában a végletekig fokozva éli meg a művészeteket, és semmi nem kell neki, ami e világi. Van itt irodalom, zene vagy akár vallás is. Abe Kóbó: A homok asszonya, ami számomra egy nagyon szürreális, nyomasztó kisregény, talán pont azért, mert könnyedén tudok vele azonosulni. A tanár életében folyamatosan jelen van a kitörési vágy, a szabadság visszaszerzésének vágya. Továbbá nagyon kedvelem Aldous Huxley munkáit, mint például a Vak Sámsont vagy a Pont és ellenpontot.

Kárándi Mónika a friss pályakezdő festőnemzedéket képviseli. 2014-ben végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetemen. Egyéni kiállítása volt 2017-ben a Pincében (Lagúna), 2019-ben a Klauzál13-ban (Dancing in the moonlight) és a Telep Galériában (Blue Lagoon). Csoportos kiállításon szerepelt a debreceni MODEM-ben (Ezek a legszebb éveink?, 2018) és az Art+Text Budapestben (Confuseless, 2018). Budapesten él és dolgozik.

Image may contain: people sitting and indoor

 

Mucsi Emese:

A legjobban az olyan irodalmi művek olvasását élvezem, amelyeknek a nyelvi megformálása, stílusa a lehető legközelebb áll a beszélt nyelvhez. Az ilyen szövegek a természetesség, mindennapiság benyomását keltik, ezért ezeket forgatva valahogy nem tűnik fel, hogy egy mesterséges helyzetben keletkeztek, nagyon „igaziak”, nem emlékeztetnek minden mondatban egy-egy kifejezéssel arra, hogy na, ez szépirodalom. Ettől függetlenül választékos a szókincsük, a szabatos megfogalmazást segítő, jó időzítéssel beiktatott, delikát szavakat ez a hétköznapinak ható szövegkörnyezet pedig különösen kiemeli. Persze az élvezetes stílus önmagában nem elég; amikor a tartalom is legalább ennyire szórakoztató és teli van okosságokkal, na, az fasza.
Kedvenceim (a legkedvencebbektől): Thomas Pynchon: A 49-es tétel kiáltása, Ottlik Géza: Iskola a határon, Tibor Fischer: Gógyi galeri, Paul Auster: Leviatán, Hajnóczy Péter: A fűtő, Umberto Eco: Loana királynő titokzatos tüze, Esterházy Péter: Termelési-regény (kisssregény), Milan Kundera: Lassúság, Émile Ajar (Romain Gary): Előttem az élet, Költő disznózsírból. Egy rádióinterjú regénye (Tolnai Ottóval Parti Nagy Lajos beszélget). Líra is van, műfajból adódóan kevésbé jellemző rájuk a fenti stílus: József Attila, Weöres Sándor az alap, Fenyvesi Ottó kötetei, és szeretem a Magvető Időmérték sorozatát is, abból most épp Fekete Ádám kötetét olvasgatom. Az eredetileg nem magyarul írt könyvek esetében fontos a fordító, és ezt a beszélt nyelvi stílust magyarítani szerintem Széky János tudja leginkább – imádom, 10/10-esek a szóleleményei.
Mielőtt befejezem, az Iskolához még annyit, hogy az számomra kb. „szent könyv”, nemcsak azért, mert aki magyar nyelven írással foglalkozik, annak alapmű, hanem mert a kőszegi kadétiskolába járt az egyik nagypapám is, ezért az valahogy nálunk otthon mindig is ott volt valamelyik éjjeliszekrényen.
A fotón nincs rajta minden kötet, amit fent említek, mert általában olyan elánnal mesélek róluk, hogy aki hallgatja, kölcsönkéri. Szóval, akiknél a hiányzó könyveim vannak, azok keressenek! :D

Mucsi Emese kurátor, művészetkritikus. 2011 óta publikál művészetkritikákat, esszéket és interjúkat, 2013 óta tevékenykedik kortárs kiállítások szervezőjeként. 2014–2017-ig az Artmagazin Online főszerkesztője, 2016 és 2019 között az AICA magyar szekciójának testületi tagja. 2018 óta a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ kurátora.

Image may contain: 1 person, indoor

 

Biró Dávid:

Az olvasást rendkívül jó módszernek találom arra, hogy időnként egy-egy beakadt problémakörrel vagy gondolattal dűlőre tudjak jutni. Kifejezetten olyan olvasmányok hasznosak ilyen célra, amik témájukban nem kapcsolódnak a megoldandó helyzethez, viszont adnak olyan más szellemi inputot, ami eltérít az addigi gondolatoktól. Ilyenkor előfordul, hogy a megoldásra törekvés és a szöveg olvasása párhuzamosan zajlik, de az utóbbi értelmezésére már nem kerül sor, tehát maga az olvasás aktusa szinte fontosabbá válik a tartalomnál. Persze ha valóban érdekel a lényeg, kénytelen vagyok újra belevágni.

Nemrég két könyvet kaptam ajándékba, jelenleg is ezek hevernek az íróasztalomon arra várva, hogy időt szakítsak rájuk. Érdekes reflexió ez, mert arról árulkodik, hogy a barátaim milyennek látnak engem és mit tartanak számomra érdekesnek. Nem meglepő módon, mondhatni személyiségem kivetüléseként, az aktuális művészeti munkáim tematikáit vették szelekciójuk alapjául.

Harari Homo Deus című könyvében leírt gondolataiból sokat tudtam meríteni korábban, mivel alkotói módszeremben gyakran magam is a technológia jelenlegi eszközein és fejlettségén keresztül vizsgálom a társadalom és a médium működésmechanizmusait. Az ajándékba kapott 21 lecke a 21. századra című hasonlóképp ígéretesnek tűnik. Ahogy bevezetésében is írja, az embereket leköti az életük mindennapi problémái és nem tudnak globális kérdésekkel foglalkozni, viszont a következményekkel előbb-utóbb mindenképp szembesülnünk kell. Harari a tisztánlátás eszközével igyekszik segíteni és megjeleníteni a globális jelenségek mögött rejlő összefüggéseket.

Ludvik Soucek sci-fi író kecsegtetően hangzó Napfény-tó című könyve már a műfajából adódóan szöges ellentéte a valóságot tényszerűen vizsgáló Harari-irodalmaknak. Annak ellenére, hogy gyakran kapható vagyok rá (pl. Stanislaw Lem esetében), számomra mégis gyenge jég ez a műfaj. Ami a tudományt csak a történetmesélés alapjául és annak nem a kritikus vizsgálatra használja, nálam nem üti meg az ingerküszöböt. Ha nemcsak a korábban említett olvasás konkrét aktusáért és a közben való elkalandozásért, de a fény tematika és az érdekes fotóalapú illusztrációk miatt is mindenképp megér egy misét.

Biró Dávid Budapesten élő és dolgozó művész. A Kaposvári Egyetem fotogáfia szakán, majd a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem fotográfia mesterképzésén szerzett diplomát. Munkáit a Trapéz Galéria képviseli.

Image may contain: table

 

Csizik Balázs:

Tar Sándor: A mi utcánk

Tar Sándor könyve számomra egy folyamatos ráismerés, egy „hiperrealista” festmény a társadalomról, a vidékről.
Művészként főleg a századeleji avantgárd alkotási stílusok, valamint a minimalizmus hatnak rám, irodalomban viszont igazán lebilincsel ez a szintű realista ábrázolás, mély részletekben való lassú és sokszor nyomasztó elmerülés. Ez a nyomasztás jellemző Tar Sándor könyvére is, melynek karakterei, történetei mind megjelentek az én életem során is. Egy olyan őszinte és személyes leírás, ami az olvasó számára is személyessé válik – hiszen azonosítunk az életünkből emlékképeket.
Számomra a nagyszülői vidéket, a tágabb rokonsághoz köthető, hosszú nyarak jellegzetes motívumait, személyeit, mozdulatait és pillanatait juttatja eszembe – akkor is, ha ezek nem mind kellemesek. Ezek a motívumok könnyen a kényelmes lét homályába vesznek, miközben velünk vannak és jól is járunk vele, ha velünk is maradnak. Ezt a látszólag embertelen létet élő, periférián élő emberek élik, akik most is körülvesznek bennünket, sokszor csak egy-egy hét, nap erejéig, ilyen mértékben átélni a helyzetüket az író engedte csak számomra. Ami tanulság, hogy ezt a létet sokan elfogadják, egy monoton, rutinszerű életet élnek, a létezés nem az énfejlődés és célkeresés számukra, hanem a helyzet elfogadása, a kiszámítható nihil – ez pedig számomra is ráismerés, hogy ez bizony sokszor nem anyagi vagy társadalmi helyzettől függő kérdés, a mi utcánk íródhatott volna Budapesten is.

Gerald Durrell: Életem értelme

A másik könyv, amit írok, a másik vége a spektrumnak, egy boldog visszaemlékezés. Már nagyon fiatalon tudatosan zoológusnak készültem, gimnázium végéig erről mindenki meg is volt győződve, hogy az is leszek, talán én is. Durrell könyveiből tanultam meg jegyzeteket készíteni az engem körülvevő szűk természetről, a Vértesről, jártam a vidéket és készítettem skicceket növényekről, bogarakról számoltam állományt, élveztem, hogy napról-napra ismerem meg a természetet. A könyv, amit ajánlok Durreltől, ezen felül a másik számomra igazán fontos dolgot is megadta: a humort. Ez a humor egy olyan olvasmányos, szerethető világgá teszi Durrell világát, ami mindenki számára érthetővé teheti őt. És mi lenne nagyobb és fontosabb misszió annál, hogy megmentsük környezetünket? Gerald a könyv végét is ezzel a gondolattal zárja, az alapítványához csatlakozva bárki segíthetett, mindezt már 1973-ban, bőven megelőzve a most oly divatos késői ráeszmélést.

Csizik Balázs vizuális kommunikáció területén szerezte mesterdiplomáját (BME-GTK), melynek során a kortárs magyar absztrakt fotográfia helyzetével foglalkozott. Jelenleg a BME – Kommunikáció- és Médiatudomány képzésén vizuális kommunikációt, illetve kommunikációtechnológiát tanít, ezen felül egyetemközi oktatásszervezési feladatokat lát el. Főleg a kortárs építészet, valamint a kortárs absztrakt művészettörténeti alapok hatnak rá – így a századforduló konstruktivista alkotási formái, illetve azon alkotási formák, amelyek szín- és formai redukcióra épülnek. Munkáira az absztrakt formai redukció, az alapszínekkel és -síkidomokkal való tér- és kompozícióalkotás jellemző.

Image may contain: table, screen and indoor

Image may contain: indoor

Image may contain: 1 person, indoor

 

Molnár Zsolt:

Az elmúlt időszakban két fontos könyv jött velem szembe. Műfajuk szempontjából egyáltalán nem összeegyeztethetőek, és cselekményükben sem ismerhetünk fel közös vonásokat. Mégis valamiféle láthatatlan kapocs tartja össze őket. A kapocs pedig nem más, mint az elbeszélésmód természetéből fakadó nyers, elidegenítő hatása.
Charles Bukowski Ponyvája egyfajta magának való dekektívregény. Vagyis annak paródiája. Szarkasztikus, fanyar humorral átitatott noir. Elbeszélője kivételesen nem Henry Chinaski, hanem Nicky Belane. Ösztönember. Nyers stílus jellemzi. Nyelvezetét, illetve tetteit egyaránt az egyszerűség határozza meg. Az ital és a nők rabja. Hivatását sokszor félválról veszi. Távolról sem rokonszenves, de azért akarjuk tudni, hogy mi lesz vele. Hogy miképpen göngyölít fel egy esetleges bűnügyet. Ragaszkodunk hozzá, pedig taszít minket.
Herta Müller Lélegzethinta című műve keményebb dió. A regény egy 17 éves fiú öt évét meséli el, aki a 2. világháború után szovjet munkatáborba kerül az ukrajnai Novogorlovkába. A rengeteg borzalom mellett két dologgal kell megbírkóznia. Egyfelől identitásának elrejtésével, másfelől a kegyetlen éhséggel. Az éhség megtanítja arra az embert, hogy éppen csak annyi energiát használjon fel önnön testének és szellemének energiaforrásából, amennyi az életben maradásához szükséges. A regény nyelvezete szándékoltan – holott sokszor lírai – ezért kerüli a modorosságot, a giccset, a duzzasztást. Nyersen fogalmaz és pontosan. Szkeptikusan és hidegen. De hogy lehetne beszélni a lágerélményekről másképpen?

Molnár Zsolt a hazai grafikusnemzedék legfiatalabb generációjának alkotója. A Magyar Képzőművészeti Egyetem grafika szakát 2012-ben fejezte be, 2019-ben ő volt a Leopold Bloom Képzőművészeti Díj egyik shortlistese.

No photo description available.

 

Vékony Dorottya:

Sok könyvet olvasok egyszerre, abszolút hangulatfüggő, mit veszek elő és mihez van kedvem. Most az éjjeli szekrényemre pillantva, főleg már-már klasszikusnak mondható olvasmányok vannak. Többnyire lefekvés előtt veszem elő őket, és ezek az olvasmányélmények sokszor beleszövődnek az álmaimba. Így könnyen megválaszthatom, milyen ízű éjszakára vágyom: egy kis Spiró-féle kalandos vándorlásra (Spiró György: Fogság), netán egy jó drámai szerepjátékra az Ulpius-házban (Szerb Antal: Utas és Holdvilág). Mindenképp számolnom kell az utolsó ingerekkel lefekvés előtt.

Azt hiszem fontos felfedezést tettem tavaly, mikor megjelent az első általam tervezett szépirodalmi kötet (Esterházy Péter – Nádler István: Hét utolsó szó, Corvina kiadó). És mondanom sem kell, de most éreztem át igazán, mennyire fontos, hogy milyen betűtípust választok, mekkorák a sortávok, a tördelés, az egész tárgy, maga a könyv. Fontos, hogy szeresd a kezedbe venni, kellemes legyen a szemednek az oldaltükör, a papír tapintása, a könyv illata. Egyszerűen ezekből a finom részletekből áll össze és teljesedik ki az olvasás élménye – számomra legalább is.

Ezen apró felfedezésem mellett már régóta foglalkoztat és szeretnék alaposabban utána járni apai nagyanyám unokatestvérének, Ferencsik János karmester életének, zenei hagyatékának. Ezért most vele kapcsolatos életrajzi írásokat, interjúsorozatokat olvasok. Az elmondások alapján igazi outsidernek számított a családban akkoriban, de mivel már első kézből nem hallhatok vele kapcsolatos történeteket, így marad a kutatás.

Vékony Dorottya interdiszciplináris művész, aki Budapesten él és dolgozik. Fő érdeklődési területe a fiktív vagy valódi közösségek vizsgálata és létrehozása; ezeken keresztül az emberiség legmélyebb és legalapvetőbb vágyait kívánja megérteni. Vajon az emberek találnak-e valaha olyan megoldást, amely kielégíti ezeket a vágyakat? A meglévő és fikcionális együttműködések mellett alternatívákat kínál arra, hogyan tudjuk újraértelmezni a közösség fogalmát. Legyen ez egy mikroközösség (például párkapcsolat) vagy egy sokkal nagyobb léptékű együttműködés. 
 
Image may contain: indoor
 
 
 
 

Boros Mátyás:

Hogy mi is van az éjjeliszekrényemen most?

A téli időszak nekem kicsit arról szokott szólni, hogy megpróbálom utolérni magam. A két frissen befejezett könyv is erről tanúskodik, mindkettővel tartoztam magamnak évek óta, de mindig közbejöttek más könyvek… Egyébként valószínűleg nem véletlenül, mert egyik sem egyszerű olvasmány.
Polcz Alaine Asszony a fronton című, rettentő kemény könyve, ami traumafeldolgozás és -vallomás is egyben, egy fiatal lány szemszögéből mutatja meg a második világháborút… Kíméletlenül pontos, néhol már tárgyilagos képet ad a háborús helyzetben felbukkanó emberi magatartásformákról – közvetlen, puritán hangnemben, nincs mellébeszélés, nincsenek fölösleges sallangok. Nincsenek tabuk sem. Először a németek, majd a felszabadító (megszálló) oroszok, menekülés, bolyongás, bujdosás, folyamatos bizonytalanság, hús és szenny, nyers erőszak, túlélés, életösztön… ezeket mind testközelből kapja az olvasó. Az egészet pedig keretbe foglalja a darabjaira hulló polgári világ és szokások, és egy zátonyra futó házasság. A könyv szerkezetéből adódik, hogy a vége felé az ember túl akar lenni rajta, mert egy bizonyos mennyiségű szörnyűség után, már nem feldolgozhatóak az események. Szerintem fontos könyv.
A másik első ránézésre könnyedebbnek tűnik. Ez Kurt Vonnegut Kékszakáll című könyve. Szeretem, ahogy több szálon szövi a történeteket, amik végül valahol mindig metszik egymást térben és időben, remekül keverve a fikciót a valósággal, gyakran önéletrajzi elemekkel. A főszereplő egy idős, fiktív karakter, Rabo Karabekian, örmény festő – tulajdonképpen az ő önéletrajza a könyv. Itt is szó esik népirtásról, menekülésről, háborúról, gazdasági világválságról, és ezek a témák végigkísérik a főhős életét, de figurája más szempontból is érdekes. Híres, absztrakt expresszionista festő, és nem is lenne Vonnegut-könyv, ha nem lenne benne csavar, mert a híres festőnek egy technikai hiba miatt „megsemmisítették” magukat a képei, tehát gyakorlatilag nincs életműve. És nyilván van egy kulcsra zárt szoba, jelen esetben egy csűr, ami titkot őriz. Vonnegut képessége, hogy egyensúlyozzon súlyos történelmi témák feldolgozása és az ember esendősége, saját kisszerűsége között, amin hangosan is ér nevetni. Elképesztő. Ezt a kettősséget nagyon szeretem a könyveiben.
A legutóbbi Friedrich Dürrenmatt-tól a Minótaurosz (ballada) címet viseli. Ez már kicsit szakmai jellegű. Egy áprilisi kiállításra gyűjtök anyagot, ezért inspirációs forrásnak is nevezhetném. Ezt a rövid írást egyelőre csak a netről sikerült megszerezni magyar fordításban, nyomtatott könyv formában nem. (Ki kellett nyomtatnom, mert nem szeretek monitoron olvasni.) Az érdekessége, hogy nézőpontváltást használ és az ókori görög mitológiából mindenki által ismert történetet a szörny szemszögéből meséli el. Egyedül él egy üveglabirintusban és számára ez a világ. Fokozatosan fedezi fel, hogy a falakon tükröződő bikafejű lények nem a társai, hanem önmaga képei. A tény, hogy emberek érkeznek hozzá, új megközelítésben jelenik meg...

Boros Mátyás képzőművész 2005-ben diplomázott a Magyar Képzőművészeti Egyetem képgrafika szakán. Munkáiban gyakoriak a műfaji határátlépések. A grafika progresszív, kísérleti irányai foglalkoztatják. A rajz, a nyomtatás (sokszorosítás), gesztusának vizsgálata során gyakran jut el olyan területekig, mint a plasztika, a képtárgy vagy a nagy méretű térinstallációk.
 
No photo description available.
 

 

full_005664.png
#Éjjeliszekrény 2017

A szokatlan helyzetre való tekintettel, amelyben a tavasz ellenére az a legbölcsebb, hogyha kerüljük a népes baráti társasággal együtt töltött időt, és a természetben tett séták mellett saját nappalinkba menekülünk, ezért mi most nem kiállításokat ajánlunk, hanem olyan korábbi Artmagazin-cikkeket, amiknek éppen aktualitása van, vagy egyszerűen: nagyon szeretjük őket.