A jövőre nyolcvan éves Marina Abramović 2023 óta vándorló kiállítása jelenleg a Kunsthaus Zürichben, de októbertől majd a bécsi Kunstforum Bank Austriában lesz látható (2025. október 2 – 2026. január 18-ig). Így mostanában számos írás olvasható vele kapcsolatban, jó magam is írtam többet.¹ Jelenleg egy projektjét, a kínai nagy fal-sétát szeretném „körbejárni”; ennek dokumentációja Zürichben is látható. S talán nem véletlen, hogy Abramović életrajzi kötetének is az Aki átment a falon² címet adta. 

Maga Abramović elsősorban a testtel dolgozik mind fizikai, mind szellemi értelemben, munkái leggyakrabban a body art, performansz műfajába sorolhatók, az előadó és a közönség viszonyát, a test határait és az elme lehetőségeit kutatja. Többnyire a saját testét használja munkáihoz, annak fizikai határait keresi, akár életveszélynek is kitéve magát. Itt 1974-es Ritmus 0. performanszára gondolhatunk, ahol magának passzív szerepet szánt, az aktivitás a közönség kezében volt: egy asztalra helyezett hetvenkét tárgy közül bármelyiket használhatták vele kapcsolatban anélkül, hogy ennek bármilyen következménye lett volna rájuk nézve. Eleinte a közönség nem sok mindent csinált, rendkívül passzív volt. Ahogy azonban elkezdték felismerni, hogy cselekedeteiknek nincs határa, a darab brutálissá vált. Az előadás végére a testét levetkőztették, fizikailag bántalmazták, majdnem lelőtték. De jóval később, 2017-es The Current című videóperformanszában is életveszélyben van, ahol a szabadban fekszik egy emeletes fémágyon, miközben vihar közeledik. 

Kínai nagy fal-projektje közös vállalás volt a német performanszművész Ulay-jal (Uwe Laysiepen), akit 1976-ban, Amszterdamba költözésekor ismert meg. Számos közös performanszt hoztak létre, kétfejű testnek nevezve magukat. Megvalósítandó fő ideájuk az ego és a művészi identitás összeolvasztása volt, munkáikat állandó mozgás, változás, folyamatszerűség jellemezte. Közös munkának tervezték Szeretők-projektjüket is. De honnan jött ez az ötlet? Abramović visszaemlékezése szerint az ausztrál sivatagban éltek, őslakosok között, és éppen űrhajósok jelentéseit olvasgatták, akik arról számoltak be, hogy a Holdról az ember alkotta építmények közül csak a piramisok és a kínai nagy fal látszik. Így támadt az az ötletük, hogy végigmenjenek a Nagy Falon. Ettől a pillanattól kezdve öt évbe telt, mire megkapták a szükséges engedélyeket a kínai kormánytól.

Elkezdték tanulmányozni a helyet mind földrajzilag, mind spirituálisan, így megértették, hogy a kínai nagy fal nemcsak Dzsingisz kán és a Kínába tartó betolakodók ellen szolgált védelmi vonalként, hanem inkább egy metafizikai képződmény, egy sárkány, a Tejút mása a földön. A Sárga-tengerben kezdődik, ahol a sárkány feje a tengerbe vész, a farkát a Góbi-sivatagba temették, a test pedig végigfut a hegyeken. 

Ám a kínai nagy fal nemcsak Kínát választotta el az ellenségeitől, hanem választóvonalat jelentett Abramović és Ulay magánélete szempontjából is. Attól a pillanattól kezdve, hogy egymásra találtak, elválaszthatatlanok voltak, 1983-ban pedig bejelentették újabb együttműködésüket: a Szeretőket. Külön-külön indultak el a Fal ellenkező végeiről, azt tervezve, hogy középen találkoznak, és ott összeházasodnak. A vállalkozás érzelmi és fizikai léptékétől felpezsdülve azt képzelték, hogy egyedül kelnek át a hatalmas kínai tájon, táboroznak a csillagok alatt, és egy végleges elköteleződéssel zárják majd az utazást. A Szeretőket odüsszeiának, olyan előadásnak tekintették, amelyben ők ketten lesznek egyszerre az előadók és a közönség is. A pekingi hatóságok azonban nehezen tudták felfogni a páros utazás indítékait. Senki nem táborozott vagy sétált a nagy fal mellett „művészeti projekt”-ként. És ki az, aki ép ésszel ott szeretne megházasodni? Az engedélyeket és a vízumot megtagadták tőlük, arra hivatkozva, hogy túl veszélyes lenne egyedül megtenniük az utat, kísérő személyzetre lesz szükségük. Ahogy telefonhívások, levelek és dokumentumok röpködtek oda-vissza Kína és a művészek között, teltek az évek. A sétát végül 1988-ban engedélyezték, miután beleegyeztek abba, hogy részt vegyenek egy, a Kínai Központi Televízió számára készülő, A nagy fal című dokumentumfilmben. Ez alatt az öt év alatt viszont megfáradt a kapcsolatuk. Ennek ellenére belefogtak a közös vállalkozásba, Ulay, mint tűz elemű férfi, a sivatagból indult keletre, de kékbe öltözve, Marina pedig a női princípiumot jellemző víztől, a tengertől, a sárkány fejétől indult, piros ruhákba öltözve. Abramović Kelet-Kína hegyvidékein haladt, itt érezte a kövek erejét, máskor meg mintha egy kilométernyi emberi csonton lépkedett volna. Abramović minden faluban, ahová megérkezett, azt kérte, hogy találkozhasson annak legidősebb lakosával, és az mesélje el neki a helyi meséket, legendákat. Ezek általában magához a falhoz kapcsolódó sárkánytörténetek voltak. Miközben a nagy falat több mint ezer év alatt megépítették a betolakodók elleni védelemként,  gerincét a geomancerek, földjósok (akik olyan jóslási módszerekre szakosodtak, amelyek értelmezik a földrajzi jellemzőket, a talajon lévő jelöléseket vagy a talaj, a sziklák és a homok által alkotott mintákat) gondosan feltérképezték „sárkányenergiáját”. Abramović időnként különböző energiafoltokat talált a fal mellett: a kínai hitvilágban ezek akupunktúrás pontok, amelyek szabályozzák a lény hátán fel-le hullámzó erőket. (Ezek későbbi, önálló, meditációs Sárkány-sorozatában köszönnek vissza).

Abramović és Ulay eredetileg úgy képzelték, magukban lesznek az út alatt, de végig kíváncsi helyiek tömege követte őket, így, ennyi szemtanú előtt maga az út egyfajta előadássá vált.  Az egyik településen a falubeliek azért gyűltek össze, hogy nézhessék, ahogy Abramović alszik. Váltották is egymást, mert amikor felébredt, már egy másik csoport figyelte őt a legnagyobb csendben. 

Ulay és Abramović végül inkább a véletlennek, mint a hosszas tervezésnek köszönhetően találkozott egy kőhíd közepén, a Ming-dinasztia idején épült templomok között. Míg a kínaiak még tűzijátékot is rendeztek a párnak, aközben ők úgy döntöttek, mégsem lesz esküvői szertartás, sőt egy pekingi közös sajtótájékoztató után már külön tértek vissza Amszterdamba, és 2010-ig, a nevezetes MOMA-beli performanszig nem beszéltek és nem is látták egymást. Az alatt az öt év alatt, amíg az engedélyekre vártak, életük visszavonhatatlanul megváltozott. Miközben nemzetközi hírnévre tettek szert, Abramovićnak elege lett abból, hogy szegényen tengődjön, úgyhogy üdvözölte a sikert, Ulayt viszont nem érdekelte a hírnév – vagy talán mégis, csak más formában. Ő anarchistaként élvezte a magányt, és fellázadt munkájuk, felfogásuk kiárusítása ellen. A nézetbeli különbségek ellenére Ulay és Abramović úgy döntöt, hogy folytatják a megkezdett projektet, ám annak végén az egybekelésből szétválás lett. Abramović később úgy nyilatkozott, hogy mindketten két és félezer kilométert gyalogoltak azért, hogy középen találkozzanak, de a térbeli közeledéssel párhozamosan érzelmileg egyre távolabb kerültek egymástól, hogy végül külön, önálló művészként dolgozzanak tovább. Ez számára nagyon drámai és nagyon fájdalmas befejezés volt.

1988-ban, a kínai nagy fal-projekt után  Marina Abramović létrehozta „átmeneti tárgyak”-sorozatát. Ekkor nyúlt vissza a kínai nagy falon szerzett tapasztalataihoz, a hosszú menetelés alatt ugyanis különféle energiaszintekre került és úgy gondolta, hogy ezeket a változó állapotokat a talajban található különböző ásványok okozzák. Miután visszatért Európába, elkezdte ezeket a kristályokat és ásványokat interaktív, bútorszerű tárgyakként kezelni, amelyeken keresztül átadhat valamit a Kínában szerzett élményeiből. Az úgynevezett Dragon-sorozatok középpontjában a különböző kövek ereje áll, ezeket osztotta meg közönségével a látogatók aktív részvételére számítva.

A kiállításokon a Nagy Fal-projekt dokumentációja a kínai hatóságoknak köszönhetően kétcsatornás videó formájában látható, de kristályos-ásványos Dragon-művei, az átmeneti tárgyak is ennek az útnak hozadékai, amelyek azonban már önálló munkaként készültek. Mindenesetre ezután az élmény után egyre inkább a természet és a természet erői érdekelték, a befeléfordulásra, különböző meditációs gyakorlatokra helyezte a hangsúlyt. A nagy fal bejárása hatalmas fizikai aktivitást igénylő projekt volt, de mély spirituális út is egyszerre.

1 - Bordács Andrea (2024): Új prüdéria – avagy a test újratabusítása. Problémafelvetések Valie Export és Marina Abramović kiállításai kapcsán, Új Művészet, 2024/5-6-7-8.
Bordács Andrea (2025): Az üvöltéstől a csendig. Marina Abramović kiállítása, Országút, 2025. 02.

2 - Marina Abramović (2021): Aki átment a falon. Atheneum Kiadó (Marina Abramović: Walk Through Walls. A Memoir, Hardcover – Deckle Edge, 2016)