Kezdjük a Vaszary János festészetét megidéző szolnoki kiállítás megnyitóját a festő felesége, Rosenbach Mária feljegyzéseiből idézett sorokkal.

„Még élénken emlékszem Nagyboldogasszony napjára – írja a férje által Miminek hívott hitves – a nyári virágok káprázatos színpompája, a templomba zarándokoló falusi nép ruháinak tarkasága egybeolvadt a ragyogó napsütésben, mintha diadalmámorban úszott volna az egész világ a mennyország királynéjának felmagasztalása ünnepén. Ezen a napon született meg gondolatban Vaszary Jánosnak egyik legnevezetesebb képe, a jelenleg a Szépművészeti Múzeumban levő Nógrádi búcsúsok. Templomba menet ugyanis Szántó és Rétság között az erdő szélén egy csoport falusi asszonnyal, leánnyal találkoztunk, akik egy fa alatt megpihentek, s Ő a gyönyörű színes ruhák láttán azonnal elhatározta, hogy ezt a képet megfesti. E célból szeptember elején Rétságra költözött, egy parasztházban bérelt lakást, s ott nemcsak a tervbe vett búcsúsokat, hanem sok már érdekes dolgot festett.” 

Az 1905 nyarán készült képet az 1900-as évek elejétől több paraszti témájú festmény előzte meg. A realista életképfestészet hagyományait követő népi tematika megjelenését Vaszarynál az 1890-es években festett naturalisztikus zsánerképeiben, alkalmazott grafikai munkásságában, iparművészeti terveiben és megvalósult gobelin kompozícióin is tetten érhetjük. Ő is azok között a művészek között szerepelt 1899-ben, akik tizenegyen aláírták a vallás- és közoktatásügyi miniszterhez benyújtott memorandumot, amely a szolnoki kolónia létrehozása ügyében született. Ő is a támogatók között volt, amikor a Szolnoki Művészeti Egyesület Lippich Gusztáv főispántól átvette a város által felajánlott telket a 12 lakásos műteremház megépítésére. S még ha ő maga sosem költözött is a művésztelepre, nem nehéz párhuzamot vonni a Szolnokhoz kötődő Fényes Adolf Szegény emberek sorozatával, amely a jellegzetes paraszti élet hétköznapjait jelenítette meg. 

Vaszary is vidéken született, imádta a természetet, önéletrajzi naplójából tudjuk, hogy kisgyermekként jobban vonzotta a harmatos pázsit, a mezei virágok átható illata, a legelésző nyáj kolompolása, az avar folytonos zizegése, mint az iskolapad rabsága. „Most már tudom, – írja az 1930-as években papírra vetett naplójában Vaszary – az én ténfergéseim, ellenállhatatlan benső vonzódásom a természetnek ehhez az egyszerű és romantikus zugához, nem volt más, mint egész életemre való egyesülésem optimista hitvallásommal, ami nekem napsugarat, színt és szabadságot jelentett.” 

Valóban festői munkásságának minden korszakát a látott valósághoz, a természethez viszonyuló művészi szemlélete határozta meg. Az akadémikus tanulóévek alatt a professzorok szakmai elvárásait követve a valóságábrázolás naturalisztikus pontossága, a természethűség volt az értékelés mércéje. Az önálló festői kifejezés formálása során azután időről időre változott az eszköztár, és a képi megjelenítés megközelítése. Az örökösen utazó, megfigyelő, tapasztalatokat gyűjtő, tudatos művész erős nyitottsággal szívta magába az élményeket, és biztos szakmai felkészültsége birtokában bátran, újabb és újabb kifejezési formákat alkalmazott.

A szecessziós dekorativitást az impresszionisztikus fényfestés káprázata és a félhomályból előtűnő meztelen testek tünékeny finomsága követte. A tízes években Vaszary szigorúbb képszerkesztési kísérletei a modernista törekvések önálló festői megoldásait hozták közelebb hozzá. A háborús képek és a bibliai jelenetek súlyos drámaisága az expresszív festésmód intenzív ecsetjárásában fogalmazódott meg.

Az élete delén járó festő az 1920-as években talált rá arra az áhított művészi szabadságra, amely közel két évtizedig, egészen haláláig végigkísérte. 

Az első világháború traumája után a 20. századi modern Európa dinamikus átalakulása, a nagyvárosi életstílus korszakváltó magatartásformái alapvetően átrendezték a természeti- és társadalmi valósághoz való viszonyulást. Az européer gondolkodású világpolgár Vaszary meg akarta, és meg tudta érteni a modern kor iránymutatását és művészi konzekvenciáit. Mint a Képzőművészeti Főiskola tanára arra oktatta a keze alól kikerülő növendékeket, hogy ragadják meg a képalkotás lényegét. Tegyenek különbséget a természet és a műalkotás között. A Természetlátás és képszerűség című írásában arra hívta fel a figyelmet, hogy a festő célja nem lehet a természetet utánozni, hanem képeket alkotni. A modern festőnek meg kell értenie saját korát és a képalakítás eszközeivel – formával, színnel, fényhatással, komponálással kell kifejeznie aktuális mondanivalóját. Vaszary szavaival: „A kép önmagáért van – a forma és szín életét fejezi ki; (…) nem illusztrál (…) nincs a társadalom szolgálatában, nem moralizál: egyedül a szépet akarja.”

Vaszary művészete valóban a szépet, az igazat, a való élet szeretetét tolmácsolta a modern kor emberének. Egyre felszabadultabban, a festői kifejezés virtuóz könnyedségével sűrítette a megragadott pillanatot a festővászonra vagy a rajzpapírra. Kivételes biztonsággal akár egy színes folttal, egy jól elhelyezett ecsetvonással bódító virágillatot, tengerparti strandéletet, kávéházi társasági zsongást varázsolt képeire. Vaszary festői szépségfogalmában a művész élettudása, világlátása, korismerete és etikai állásfoglalása is benne foglaltatott. A dolgok mögé látott, festői talentumával a felszínre lobbantotta a mindennapi történések lényegét. S mindezt szerethetően, élvezhetően, az önmagunkra ismerés finom távolságtartásával tette.

A Damjanich János Múzeumban most megnyíló kiálltásra a kaposvári Rippl-Rónai Múzeum nagyszerű Vaszary-kollekciójából állították össze az impozáns tárlatot. Az igazi fő műveket tartalmazó válogatás bepillantást nyújt a festő minden korszakába. A korai művek közül a részletgazdag arckép testvérhúgáról, a Mezei kocsiút vagy a grafikai illusztrációk és szőnyegtervek mellett egy ténylegesen megszőtt falikárpit. Az 1905-ös spanyolországi utazás tengerpartja, a század eleji intim aktsorozat és nőalakos enteriőr otthonképek kiváló darabjai, és jónéhány konstruktív kísérlet az 1910-es évekből. Az expresszív kompozíciók mellett a húszas harmincas évek örök témái: a nagy becsben tartott 1933-as Parkban, a Fehér sálas önarckép és a mediterrán nyaralásokat idéző tengerparti rajzok végtelen sora.

Sok sikert kívánok ehhez a remek kiállításhoz, remélhetően sokan kíváncsiak lesznek egy vérbeli európai magyar művész, Vaszary János kivételes munkásságára.

„A természetből csak kiindulni…” – Válogatás a kaposvári Rippl-Rónai Múzeum Vaszary János (1867–1939) gyűjteményéből
Damjanich János Múzeum, Szolnok
2022. augusztus 11 – október 9.

Nyitókép: 
Vaszary János: Akt, 1911, vegyes technika, papír 435 x 300 mm, Ltsz.: RRM_MT_K_55.151., fotó a Rippl-Rónai Megyei Hatókörű Városi Múzeum jóvoltából