Camera Lucida – megnyitóbeszéd

Mélyi József

Mindent feljegyezni – így szól Jovánovics György egyik hetvenes évekbeli művének címrészlete. Holos graphos. A cím, ha önmagában tekintjük, vonatkozhat egy adott személy vagy akár egy egész társadalom és a világ viszonyára, ahol a „mindent feljegyezni” nem más, mint egy kulturális stratégia leírása. De a két szó elsősorban felszólítás: fel kell jegyezni mindent, hogy ne vesszen el az időben, hogy megmaradjon az emlékezetben, hogy dacoljon a halállal. Ebben a térben állva mindig eszembe jut Jovánovics György, akinek kiállításán itt, az egykori Ludwig Múzeumban emlékezetesen átalakult a lépcső: gipszkonstrukcióvá átformálva írta felül az egykori Munkásmozgalmi Múzeum ünnepélyes terét. Nem emlékszem, hogy gyerekkoromban jártam volna a Munkásmozgalmi Múzeumban, de később – már a Ludwig Múzeumot látogatva – sokszor elképzeltem, milyen lehetett azoknak ide belépni, akik még jártak a királyi palota fogadásaira? Milyen érzés lehetett egy egykori, a harmincas években akár Horthyhoz is bejáratos katonatiszt számára a hetvenes években körbejárni a vörösmárvánnyal borított térben?

Minderről valószínűleg valahol léteznek feljegyzések – valaki leírta egy privát levélben, készülhetett egy fotó is a látogatás után a Csikós szobornál, s talán valaki meg is őrizte ezt az emléket egy archívumban. Mindaz, amiről eddig beszéltem, kollektív emlékezetünk része: ilyen a királyi palota, Horthy Miklós, a Munkásmozgalmi Múzeum, a Ludwig Múzeum, Jovánovics műve; valamennyiről történeti, művészettörténeti tanulmányok szólnak, dokumentumaikat különböző közgyűjteményekben, állami archívumokban gyűjtik. S valamennyihez sokféle ember személyes emlékei kötődnek; néhányan még azok közül is élnek, akik 1945 előtt a palotában jártak.

Alapvető kérdés, hogy megtalálhatóak, hozzáférhetőek, vizsgálhatóak-e ezek a dokumentumok, ezek az emlékek? Léteznek-e nyitott, kutatható könyvtárak, archívumok, és létezik-e az emlékezet megőrzésének belső kényszere, illetve tanult vagy örökölt stratégiája? Vagy másfelől: léteznek-e a tudásörökítésnek, az emlékezet továbbadásának hagyományai, kanonizált módszerei, illetve ennek őrzői és letéteményesei? Létezik-e még a tudománynak, a múzeumnak, a könyvtárnak, a kutatásnak, az oktatásnak olyan rendszere, amely az időbeli folyamatosságot biztosítja, amely az emlékezet elevenen tartásának feladatát szünetmentesen ellátja? Manapság az az érzésünk lehet, hogy mindez bizonytalanná vált. Körülöttünk nemcsak az idő vált szakadozottá, nemcsak az emlékezet tűnt el a történelem mögött, de lassan elhomályosulni látszanak a tudomány, az archívum, a múzeum, a könyvtár, sőt a korábban elgondolt történelem intézményes körvonalai is.

Régóta gondolkodom azon, hogy azok a magyar művészek, akiknek a munkáiban most már lassan két évtizede erőteljesebben kitapintható az emlékezet aktív kutatásának sűrűsödése, vajon megérezték-e, hogy ez a fajta szakadozottság, az emlékezetvesztés fenyegetése más, mint a hagyomány szövetének 19. század óta érzékelhető felfeslése. Miért érezhették úgy egyszerre többen, hogy a családi archívumok kutatása kapaszkodót jelent, miért vált fontossá az emlékezés rendszerének felmérése, miért vált sokak számára feladattá – ahogy a Szárnyas fejvadászban a halállal szembeszálló replikánsok vezetője mondja – az „értékes fényképek” kiemelése és gondozása? Vajon valóban a művész érzékenysége lenne a kulcs? Vajon a művész definíció szerint nem lenne más, mint – hogy Philip K. Dicknél maradjunk – egyfajta prekognitív létező, aki tudatelőtti érzékenységével álmodja meg a jövőt? S ha valóban így van, akkor elképzelhető-e, hogy egy-egy generáció tagjai egy adott időben kiemelkedően érzékenyekké váljanak a személyes és a kollektív emlékezet kérdéseire, s hogy mindez különösen egy adott térre vonatkozzon, esetünkben Kelet-Közép-Európára, ezen belül Magyarországra, s még szűkebben: Budapestre.

Első pillantásra nem látszik, hogy a művekből nyíló világok milyen kapcsolatban állnak a mai, a látható, tapintható környezetünkkel, a várossal. Minden áttételesebb, ahol sejteni kezdenénk valamit, rögtön feltűnik egy homályosabb folt – s a képzelet és valóság határvidékein járva azt sem tudjuk eldönteni, hogy az adott motívum vagy képi struktúra a múltnak melyik rétegéhez kapcsolható. Mert abban azért biztosak vagyunk, hogy a képi lenyomatokban a múlt rétegeit látjuk. Minderre vonatkoztatva a geológiai hasonlatok éppúgy elhasználtak, mint a palimpszeszt vagy a layer. De rá kell ébrednünk, hogy az elhasználódás is a múlttal függ össze, az emlékezet működésével, amelyben a kitakarás és a kiemelés egyaránt fontos. A művészek által létrehozott kép- és tárgyegyüttesekben ugyanis a legszembetűnőbb nem a múlt és nem is önmagában az idősíkok vagy a képi elemek egymásra helyezése, hanem a rétegzettség tudatosítása, a konstrukció felmutatása és leleplezése. Akkor látjuk ezeket a műveket, ha magunkat látjuk, amint a rétegekből saját képet konstruálunk. Akkor látunk a képek által, ha rájövünk: nem szabad elengednünk a saját képalkotás jogát. És nem szabad kiadnunk a kezünkből a konstrukciót, nem szabad hagynunk túszul ejteni a múzeumot, az archívumot, a történelmet, s ha másképp nem megy, magunkban, családunkban, kollektív emlékezetünk szűkebb közegeiben kell megőriznünk a kép rétegzettségének tudásával együtt e tudás átadásának jogát is.

Biztos vagyok benne, hogy ez nem csupán jog, de kötelezettség is – hogy ezt a kijelentést hogyan értjük, az szoros összefüggésben áll ismét csak az időrétegekkel és azok léptékével. Az emlékezésnek ugyanis természetesen nemcsak aktuálpolitikai értelmezése létezik, hanem akár évtízezredekre vonatkoztatott érvényessége is. Hiszen az emlékezet – egy sokkal szélesebb időrétegben – az ősök kultuszának elevenen tartását jelenti, azt a folyamatos megújító munkát, azt az állandó konstrukciót, amelynek középpontja valaha a templom volt. Nem tartom kizártnak, hogy az emlékezet és a tudásátadás korábbi szöveteinek felfeslésével párhuzamosan – és egy annak ellentartó mozgással – visszatérünk a múzeum mint templom rég meghaladottnak gondolt hasonlatához. Nem a halott, megmerevedett, kiüresedett templomhoz, hanem eredeti funkciójában a múltat a jövővel aktívan összekötő intézményhez, mint egyfajta menedékhez.

A mostani kiállítás helyszíne, ez a kis leválasztott tér, tulajdonképpen legjobban egy menedékre hasonlít, egy átmeneti helyiségre, ahol a kortárs művészet és annak közönsége megbújik. Néhány év múlva talán – amikor majd nem léphetünk be ide, a palota fogadóterébe – visszaemlékezünk erre a megnyitóra. Talán egy magángyűjteményben megpillantjuk az egyik művet, a Fortepanon feltűnik egy kép a Múzeumok éjszakájáról, vagy egy eldugott archívumban rábukkanunk a megnyitószövegre. De egy másik jövőben az is lehet, hogy emlékezetünkből rég kitörlődnek ezek a feljegyzett szavak, mivel feleslegesnek és ezért feledésre ítéltnek bizonyultak. Hiszen az itt látható művek közül néhány – ahogy Jovánovics Holos graphosa – akkor majd a Nemzeti Galéria állandó kortárs kiállításán jelenik meg, néhány emelettel feljebb.

 

Fotó: Soltész Vince (MNG) és Kútvölgyi-Szabó Áron  

 

Camera Lucida
Kurátor: Horváth Lili
Kiállító művészek: Ember Sári, Esterházy Marcell, Puklus Péter, Schuller Judit Flóra, Tranker Kata
Helyszín: Magyar Nemzeti Galéria, A épület, földszint
Megtekinthető: 2019. augusztus 25-ig

Full 005962
Secret City Art Budapest – megnyitóbeszéd

Rendkívül nehéz és kellemetlen helyzetben vagyok. Ugyanis amikor ezt a kiállításmegnyitót kitaláltuk, abban állapodtunk meg Jochannal, hogy együtt fogunk beszélni – bár nem ez áll a meghívón. Ki is dolgoztunk egy felállást, mégpedig úgy, hogy én felvetek néhány művészettörténeti és művészetelméleti problémát, amelyek megfogalmazódtak bennem a művei kapcsán, ő pedig mintegy ellenpontozva ezeket, tömören értékeli, személyesen kontextusba helyezi a munkákat. Legnagyobb meglepetésemre azonban nem sokkal ezelőtt – mint ezt láthatták is – kiderült, hogy nem tud eljönni a megnyitóra, így meg kell bocsátaniuk nekem, hogy az esemény egy kicsit féloldalas lesz, és inkább a problémákra, a nyitott kérdésekre fog koncentrálni.

Full 006135
Design és Biztonság – megnyitóbeszéd

Akár Strasbourgig is elmegyek! Az elzászi város neve az elmúlt években a magyar közéletben leginkább ebbe a fordulatba foglalva jelent meg: azok, akiket súlyos sérelem ért, és nem bíznak abban, hogy a magyar igazságszolgáltatás valóban nekik szolgáltat igazságot, megígérik, hogy ha kell, a lehetséges legmagasabb instanciáig elviszik ügyüket. Strasbourg ebben az összefüggésben Európát jelenti, pontosabban Strasbourg az igazságot jelenti.