Green Box – megnyitóbeszéd

Szikra Renáta

Gondolkoztam, honnan induljak, de legjobb, ha az ajtónál kezdem és a kiállítás címénél: Green Box – mindkettő egy zárt térbe invitál, egy doboz belsejébe. A galéria megszokott white cube, azaz fehér doboztere most zöld dobozzá alakult – egy üvegházba léptünk, ahonnan éppen „csak az a szép zöld (gyep)”, az hiányzik. A halvány rózsás, távolabb vöröses megvilágítás az üvegházi növekedést serkentő fényforrásokat idézi – de élő növényt itt csak egyetlen egyet találunk, hátul a falfülkében – kitüntetett hely, olyan, mint egy kápolna, eleven oltárképpel. A kirakatüveget és a nagyméretű akvarelleket üvegkamrás polikarbonátlemez borítja, amiből sok egyéb mellett például kifinomult technikai apparátussal felszerelt üvegházakat építenek, mivel a polikarbonátlemez rugalmas, rendkívül ellenálló, jégverést, vihart jól bír, kiváló hő- és hangszigetelő, a fényt pedig átengedi. Kérdés, hogy itt kit véd és mitől?

Ha körülnézünk az első térben, inkább úgy érezzük, mi vagyunk bent és bentről nézünk kifelé, és amit elmosódottan látunk, az egy teljesen hétköznapi zsombékos, ligetes táj. Embernek nyoma sincs, a lehullott, földön heverő ágak, a kusza növényzet érintetlenséget sugall. Azért vagyunk bent, mert ami kint van, az veszélyes, ránk nézve mérgező? Amitől csak mesterséges burok, az épített környezet véd meg? Az, amiben bízunk? Vagy éppen fordítva? A táj van bent, és mi figyeljük kintről a természeti környezet megmaradt darabját? Az ott bent esetleg egy biotóp, egy növényrezervátum, amit az emberi beavatkozástól, pusztítástól, vagyis magunktól védünk?

Az ökológiailag tudatos énünk tisztában van vele, hogy a helyzet a legkevésbé sem rózsás: viszonyunk a természeti környezetünkkel messzemenően problematikus mikro- és makroszinten egyaránt. Mátyási Péter a megfigyelő pozíciójába helyezkedik és helyez minket is. Vizsgálódásai azt a világban hosszú évtizedek óta zajló művészeti kísérletsorozatot gazdagítják, amiből csupán hármat idéznék fel kontextusteremtő szándékkal.


Fotó: a művész és a Molnár Ani Galéria jóvoltából

Herman de Vries természetművésznek pár éve a Velencei Biennálé holland pavilonjában volt életmű-kiállítása, akkor egy komplett szigetet is „átalakított” finom, csaknem láthatatlan beavatkozásaival. De Vries a hetvenes években a németországi Eschenau mellett kivásárolt egy kis darabot a monokultúrás, nagyüzemi mezőgazdasági művelés alatt álló területből. A kukorica és búzamezők mellett a műtrágyával átitatott talajt mélyen felásva és kicserélve, visszatelepítette az őshonos növényeket. Urbánus lényekként azt mondanánk: tulajdonképpen gyomokat honosított vissza, aminek a környékbeli gazdák – el lehet képzelni, hogy mennyire örültek. A lekerített területet aztán magára hagyta, és figyelte, hogyan épül vissza a valamikor ott lévő közép-európai táj egy darabja. Először a lágyszárúak, aztán cserjék telepedtek meg, később a fák és velük együtt madarak, kisemlősök is. Hosszú éveken át nem lépett senki a területre, a biotóp – mint Dürer fűcsomója nagyban – mező címen közös természetművészeti alkotássá alakult. De Vries a táj múltját, jelenkori átalakulását és jövőbeli lehetőségeit kutatta művészi eszközökkel. Mezője egy tájrekonstrukció. Lois Weinberger Bécsben és környékén a városi környezetbe emigrált vadnövények (megint csak gyomok – olyan hétköznapi lények, mint pitypang, vérehulló fecskefű, tarakcbúza, pipacs) viselkedését tanulmányozta. A Ruderal Society – Gyomtársadalom témával két kasseli documenta kiállításon szerepelt. Először ’97-ben egy külvárosi vasútállomás használaton kívül helyezett sínpárja közé, utca hosszan ott egzotikusnak számító, dél- és dél-kelet-európai növényfajokat telepített. Hosszú időn át tartó megfigyelés során rögzítette a „neofita” bevándorló és az őshonos növények túlélési stratégiáit, a behódolást, az asszimilációt és a könyörtelen kiszorítást, a növekedés és pusztulás ciklusait. Húsz évvel később a kasseli Karlsaue klasszikus angolparkját túrta fel egy ásónyomnyi szélességben, de igen hosszan. A sima, egyenletes gyep és a magára hagyott földsávot benépesítő vadvirágok burjánzása az öntözés és egyéb emberi beavatkozást szükségtelenné tévő életképes növénytársulás legitimitását igazolta. Növényviselkedéstani megfigyelései jó pár évvel megelőlegezték a bevándorlási hullám kiváltotta szélsőséges emberi reakciókat.


Fotó: a művész és a Molnár Ani Galéria jóvoltából

Mark Dion Neukom Vivarium című, vegyes technikájú installációja, hogy lassan visszakanyarodjunk a Green Boxhoz, egy valódi üvegház Seattle-ben, amibe Dion 2004 és 2006 között betelepítette egy húsz évvel azelőtt kidőlt mamutfenyő 18 méter hosszú, korhadó törzsét. A törzset baktériumok, gombák, rovarok, férgek, növények vették birtokukba. A halott, bomló faanyag virágzó ökoszisztémának adott táptalajt, amit a látogatók nagyítón keresztül maguk is vizsgálhattak. Dion ugyanakkor mindig hangsúlyozta, hogy ez korántsem afféle kedélyes „vissza a természethez” élmény. Nem annak kéne lennie. Visszataszító (ám ha körülnézünk) hétköznapi eljárás, hogy tőlünk különböző létformák igényeit (jogait) semmibe véve áttelepítünk – rekontextualizálunk egy élő organizmust. Ha nem pusztítjuk el, akkor irdatlan költségekkel és technikai felszereltséggel vagyunk csak képesek biztosítani az életben maradását, ebben az esetben a fák új generációjának felnövekedését, azt, amire eredetileg képes volt magától is. Amit egyszer megbolygatunk, azt szinte lehetetlen visszaállítani – és ez a művészeti kísérlet is hibáink tükre.


Out of green 2, 2019, 120x150 cm, akvarell, rétegelt lemez. Fotó: a művész és a Molnár Ani Galéria jóvoltából

Out of green 3, 2019, 120 x 150 cm, akvarell, rétegelt lemez. Fotó: a művész és a Molnár Ani Galéria jóvoltából


Out of green 4, 2019, 120 x 150 cm, akvarell, rétegelt lemez. Fotó: a művész és a Molnár Ani Galéria jóvoltából

Mátyási Péter hasonlóképpen az emberi beavatkozás következményeinek néhány, mások számára észrevétlen aspektusával foglalkozik. A növényrezervátumok, az itt látható jelzésszerű, virtuális üvegház falai mögé szorított tájak életképességét csak bezártságuk garantálja. A földön sorakozó üvegkockákban látható dermedt, halott faágak bementett, az utókornak megőrzött értékes naturáliává alakulnak, míg a lightbox egy zöldellő kertben töltött nap emlékét őrzi, koorditánat rendszerbe szerkesztett, mégis idilli képpé szublimálva, amíg van áram.


Fotó: a művész és a Molnár Ani Galéria jóvoltából

A hátsó teremben bemutatott növényarchívum installálásához Mátyási Péter a tudományos rendszerezés szigorúságától és objektivitásától nagyon elütő formát választ. Kihalt növényekből olyan herbáriumot állít össze, ami leginkább egy családi arcképcsarnokra hasonlít. A kihalással fenyegett (és már kihalt) fajok vörös listájáról választott növényeket, akik hasonlóan lápos, zsombékos tájon éltek, mint amit a polikarbonát lemezek szűrőjén látunk most. A növények fotó után készült, élethű portréfestményei a régi, kézzel színezett fotográfiák édeskés, bensőséges hangulatát idézik, amire a klasszikus ovális képkeretek is ráerősítenek. Mintha távoli rokonaink lennének, sosem látott déd- és ükanyák. Nevük egzotikusan cseng: duzzadt gomborka, fürtös lizinka, ágas holdruta, szibériai hamuvirág, keskenylevelű hölgymál (mindenkinek van vezeték- és keresztneve). Ne is tegyünk úgy, mintha valaha hallottunk volna felőlük. Semmi közünk nem volt hozzájuk életükben, közünk maximum, ha csak áttételesen is, a kipusztulásukhoz van. A biedermeier családi album zsigerileg hat a felelősségtudatunkra, kényelmetlenül érezzük magunkat. Itt most a szó szoros értelmében vett „natura mortá”-ról, „halott természet” ábrázolásokról van szó.  


Fotó: a művész és a Molnár Ani Galéria jóvoltából

A növények nem szimbolikusak, mint a középkori képeken, nem emberi értékeket, erényeket: tisztaságot, önfeláldozást, szerénységet jelölnek, és nem a jólétet, a luxust és mindazok mulandóságát, mint a barokk vanitas virágcsendéleteken. Ezeknek az észrevehetetlen, apró növényeknek a hiányuk is az. Amíg nem válik tömegessé a pusztulásuk, nem is tűnik fel, csak közvetlen környezetük sínyli meg. Mátyási kezében is nagyító van, olyan, amivel Weinberger a növények társadalmát vagy Dion a korhadékon élő ökoszisztéma túlélési stratégiáit és a felelőtlen emberi beavatkozást tanulmányozta és tárta elénk.

Zöld dobozról beszéltünk, de mégis inkább fekete doboz ez a kiállítás. A repülőgépek fekete dobozát is archiválási, megőrzési kényszer szülte. Rögzíti mindazt, ami a katasztrófa előtt történik, hogy majd a jövőben hasznát vehesse valaki.


Fotó: a művész és a Molnár Ani Galéria jóvoltából

 

Mátyási Péter: Green Box
Helyszín: Molnár Ani Galéria (1088 Budapest, Bródy Sándor utca 36.)
Megtekinthető: 2019. június 22-ig

Full 006080
Csicsibua

A titokzatos című, oltárszerű – de akár síremléknek is beillő – szobor a Műcsarnok Rejtett történetek című kiállításán szerepel, amely a 20. század első felének életreform mozgalmait, illetve e mozgalmak és a különböző művészeti ágak, művészcsoportok néhol nyilvánvaló, néhol rejtett összefüggéseit hivatott feltárni. (A felhalmozott izgalmas dokumentumok, tárgyi emlékek és műalkotások elképesztő mennyisége egyébként inkább megnehezíti, mint segíti az átlátást, inkább csak bepillantást enged abba a különleges kapcsolati hálóba, ami a századelő reformgondolkodóit ezer szálon összefűzte.)