Bak Imre festményei az életmű egészének tükrében, egy építkező gondolkozás fázisaiként értelmezhetők. Az 1960-as évek végén Bak Imre műveinek középpontjában a színsíkok által teremtett-teremtődő illuzórikus-imaginárius tér és a formázott képsík tere közötti kölcsönhatások játéka állt. Később, az 1970-es években az absztrakt formákból előhívódó jelentéssíkok, asszociációk, analógiák és kulturális metaforák anyagtalan, eszmei tere vált egyre hangsúlyosabbá. Az 1980-as évektől ez a tér idézetek, referenciák, kulturális toposzok többszólamú közegévé vált. Ebben az időszakban Bak Imre olyan képi nyelvet alakított ki, amely egyszerre volt posztkonceptuális és posztmodern. A művészet- és kultúrtörténet megannyi rétegére támaszkodva sajátos motívumrendszert hozott létre, amely a monumentális színsíkok és a bennük/előttük „lebegő” motívumok, a geometrikus és organikus formák, a látható és a láthatatlan, az anyagszerű és az anyagtalan minőségek harmóniájára épül. Bak Imrét az a folyamat foglalkoztatta, amelyben a festékpigmentek színné, a színmezők pedig fénnyé és térré szerveződnek, szinte kézzelfoghatóvá téve az anyagi és az anyagtalan, az immanencia és a transzcendencia kettőségét, a fizikai és a metafizikai terek kapcsolatának talányát.

Gyakran idézem a művész mondatait egy 2000-ben Hajdu Istvánnal folytatott beszélgetésből: „Mostanában elég sokat foglalkozom reneszánsz képekkel, és ahogyan nézem ezeket, épp mint Barnett Newman képe esetében, ugyanúgy Giovanni Bellini, Raffaello vagy Perugino képi terébe is bele lehet sétálni. Szóval rendkívül konkrét élményeket lehet szerezni abból, hogy belesétálok a térbe, elmegyek a Madonna mellett, körbenézem kicsit és sétálok tovább a kép elképesztően végtelen terében, és akkor hirtelen körülvesz valami olyan légkör, ami egyszerűen rémisztő, mert hideg és hűvös, és borotvaélesen rajzolódnak körbe a tárgyak, és fények vannak, levegő viszont nincs abban az értelemben, mint ahogyan egy tájba belesétálsz, ahol a mező illatát szívod magadba. A képi térben nincsenek illatok, hiába vannak benne virágok, ez egy metafizikus tér, ahol fantasztikus kisugárzása van a fényeknek, és e fények szerepe rendkívül jelentős. Ez egy furcsa szellemi tér, melyben a figurák vagy a különböző táji elemek nem materiális elemek, hanem geometrikus vagy organikus formák, amelyeknek rendkívül súlyos metafizikai tartalmuk van. A tér megjelenítésében játszanak szerepet, és tulajdonképpen ez a megfoghatatlan, furcsa, rendkívül szuggesztív tér az, ami e művek lényegét képezi.”¹

A megfoghatatlan képi tér metafizikája és szorongató vákuuma áll Bak Imre 1990-es években festett műveinek középpontjában. Ebben a térben képződik meg a tárgyias asszociációk mintha-élménye. A prizmaszerű alakzatok olykor oszlopokhoz, máskor koporsókhoz vagy fallikus menhirekhez hasonlatosak, az organikus formák egyszerre tűnnek hulló faleveleknek és női nemiszerveknek, amint erre Földényi F. László hívta fel a figyelmet rendkívül érzékeny esszéjében.² A visszatérő motívumok ismerős-ismeretlen konstellációkat alkotnak. A művész 1996-97-ben festett képeinek címeit idézve mintha Csendéletet, mintha egy Várost, mintha a Derengést, mintha a Jónást elnyelő cethalat, mintha a Szeptember végén című versben leírt tájat látnánk. A képek a művészet- és kultúrtörténet megannyi rétegét idézik meg a konstruktivista festészet kassáki és bortnyiki toposzaitól a Memphis csoport látványvilágáig, a Quattrocento festészettől Edward Hopper sejtelmes figurációjáig.

Az Hommage à Kurtág György (1996) című festményt a művész először 1996-ban mutatta be a budapesti Ludwig Múzeumban,³ az imént idézett alkotások egy részének társaságában. A két táblából álló festmény a konstruktivista módon egymásra rétegződő színsíkok és a bennük, illetve előttük lebegni látszó illuzórikus formák játékára épül. A metafizikai térként megnyíló monumentális színmezők és a mélységtér érzetét keltő, koporsókhoz és oszlopokhoz hasonlatos mértani testek kettősségére, a síkszerű, geometrikus formák, körök és téglalapok, illetve a kemény élű és az organikus szélű alakzatok dinamikájára. Az ég asszociációját keltő képsíkon lehullni látszó pálcikák és körformák mikro- és makroszkopikus látványára, amelyet a kép másik oldalán ellenpontoz a síkok alatt megnyíló, mindent beszippantó feketelyukhoz hasonlatos fekete színmező.

Az Hommage à Kurtág György című festmény, akárcsak az ugyanakkor festett Sibelius, az életműben ritkán felbukkanó referenciamező felé nyitja meg Bak Imre festészetét. A zene felé. Ezekben az esetekben nem beszélhetünk olyan közvetlenségű parafrázisokról, mint a Giovanni Bellinit idéző Quattrocento (1997), a Vittore Carpaccio festészetét újraértelmező Carpaccio (1997) vagy az Edward Hopperre utaló E. Hopper Budaörsön (1997) esetén. Kurtág és Sibelius vonatkozásában a motívumátvétel nem konkrét, inkább intuitív és asszociatív.

Azokban az években, amikor az imént említett képeket festette, Bak Imre gyakran hallgatta Kurtág György darabjait, különösen a Játékokat: a csendek és a hangok, a harmóniák és a diszharmóniák kapcsolata foglalkoztatta, és mintegy képként teremtette újra Kurtág darabjainak benne megképződő mentális térképét. Tájszerű vákuumtereket, éles és puha, mély és magas „képhangzatokat” hozott létre. A zene genuin absztrakcióját és a képi absztrakciót egy képzeletbeli síkra hozta, és ekként az absztrakt festészet Vaszilij Kandinszkij által is megfogalmazott alapkérdéseihez nyúlt vissza, amennyiben a színek pszichikai hatását és asszociatív erőterét, illetve a tárgyak „belső csengését” vizsgálta.⁴

A hang és a csend zenei kettőssége párhuzamba állítható a láthatóság és a láthatatlanság képi dialektikájával. A tér éppúgy egyszerre megfogható és megfoghatatlan, mint a hang. Bak Imre egzisztenciális metaforaként felfogható, szuggesztív metafizikai terei ennyiben hasonlatosak a hangok és a csendek játékához. Jóllehet, itt nem szisztematikus analízisről, átfordításról, parafrázisról és dekonstrukcióról van szó, hanem az intuitív párhuzamosságok megérzéséről és megéléséről.

A kép és a hang hasonló párhuzamosságait és „összecsengéseit” élte meg Kurtág György is, amikor különös érzékenységű tusrajzokat alkotott. „Odavágtam egy adag tust és csorgattam ide-oda” – fogalmazott Varga Bálint Andrásnak.⁵ „Amikor a tus-dolgaimat »kiforgattam«, egyáltalán, a jeleket adtam, úgy csináltam, mint a fába szorult féreg. Kínomban, hogy valamivel mégis eltöltsem az időt. Mert semmi másra nem vagyok jó. Hogy ennek volt köze a folytatáshoz, az valószínű. De az is valószínű, hogy amikor ezeket csináltam, szerettem volna, ha a zenében azután valami jobbat tudok, mint ami végül is sikerült. Még most is így vagyok vele, amikor ezt nézem. Nem tudom... Boldog lennék...”⁶ Kurtág a rajzokra, vizuális jelekre, mint soha meg nem valósult és talán meg sem valósítható zenei darabok fantomjaira, ha úgy tetszik, a kép és a zene közötti megfoghatatlan átmenet képzeletbeli terében létező zenei gesztusok sorára utal.

Bak Imre viszont nem a képi gesztusból kibontható zenét keresi, hanem inkább a zene vizuális letapogatása után hoz létre összetett képi egységet, amely egy párbeszéd eredménye.

A párbeszéd maga a mű befogadástörténetének egy pontján egy további szereplővel bővült ki: a német geometrikus szobrászat egyik legfontosabb alakjával, Thomas Lenkkel, aki Bak Imrével az 1960-as évektől kezdődően ápolt barátságot. Amikor felmerült a művészek között egy műtárgycsere lehetősége, szinte magától értetődő volt, hogy Lenk a Kurtág György előtt tisztelgő képet választotta, egy korábbi baráti beszélgetés során ugyanis kiderült, ő is nagy tisztelője Kurtág zenéjének. A Thomas Lenk és özvegye halála után Magyarországra visszakerült festményre ennyiben több művész sokrétű párbeszédének mementójaként is tekinthetünk, amely a Magyar Zene Házában újabb és újabb párbeszédeket inspirálhat.

Kurtág György a következőt írta arról, hogy mit jelent számára Ligeti György. „Annak a sejtelmét, hogy van valami magasabb rendű, valami tökéletesebb, mint amit én egyáltalán el bírok képzelni, hogy vannak összefüggések a művészetben, a tudományban és a világegyetemben, melyekről ő számot tud adni, és itt félbeszakad a mondat.”⁷

Érzésem szerint a mondat Kurtág saját művészetére, illetve Bak Imre festészetére is érvényes. Közhelyszerűen kijelenthető: a művek közötti és a művek által feltárt összefüggések leírhatók, ám a lényeg mégis verbalizálhatatlan marad. A képi és zenei kompozíciók erejét a mondat félbeszakadása jelzi. Nincs tehát érvényesebb reakció Bak és Kurtág műveire, mint egy félbeszakadt mondat.

Bak Imre Hommage à Kurtág György című festménye megtekinthető a Magyar Zene Házában.

1 - Hajdu István beszélgetése Bak Imrével, in: Bak Imre. Mintha…¸kat. Platán Galéria, Budapest, 2001, 8.
2 - Földényi F. László: Sík, tér, semmi, valami, templom, koporsó, Bak Imre legújabb festményeiről, in: Bak Imre 1993-1994, „Új képek”, kat. Kiscelli Múzeum, Budapest, o.n.
3 - Bak Imre új festményei, Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum, Budapest, 1996. május 16. – június 16.
4 - Vaszilij Kandinszkij: A szellemiség a művészetben, Corvina, Budapest, 1987, 34. skk.
5 - Varga Bálint András: „Az okosságommal soha nem megyek semmire”. Beszélgetés Kurtág Györggyel,  Muzsika, 2006/ 2, 10.
6 - Uo.
7 - Kurtág György: Ligeti Györgyről (Petri György ford.), Holmi, 1993/12, 1654.