Templomépület betonból, benne teniszpálya és három fehér színű, életnagyságú szobor – ez a Rövid történet. A tér már önmagában is érdekes élmény, az installáció pedig többféle művészeti ág: a szobrászat, az építészet és a színház határterületén jár. Berlin legbefolyásosabb kortárs galériája, a König Galerie kiállítása olyan komplex élményt nyújt a látogatók számára, melyben az installáció a kiállítótérrel összhangban mutat be mindenki számára sajátosan értelmezhető jelenetet a felnőtté válásról, individualizmusról és azokról a keretekről, amelyek közé szorítva kell élnünk. Elmgreen & Dragset: Short Storyja.

Templomból kortárs galéria

A főként fiatalabb generáció művészeit képviselő König Galerie Kreuzbergben, a város egyik legeklektikusabb és legnyüzsgőbb negyedében található egy korábban templomként működő, brutalista stílusban megalkotott épületben. A művészeti közegben nevelkedett Johann König 21 évesen döntött úgy, hogy saját galériát alapít, amihez nagybátyjától kapott kezdőtőkét. Kezdeményezése mára Berlin legnagyobb és legjelentősebb kortárs galériájává nőtte ki magát, mely jelenleg 40 nemzetközi művészt képvisel. Köztük szerepel például Erwin Wurm, akinek műveit két éve bemutatta a budapesti Ludwig Múzeum is, vagy a nagy méretű festményeket alkotó Katharina Grosse és a több művészeti területet is felölelő, minimalista esztétikával dolgozó Elmgreen & Dragset művészpáros.

A körülbelül 800 alkotást reprezentáló gyűjtemény nem egy bizonyos irányzat vagy iskola köré szerveződik, hanem a kortárs művészeti élet különböző területeinek Johann König által legkiemelkedőbbnek tartott művészeit képviseli. Szobrok, videók, hanginstallációk, festmények, fotók, illetve performansz-munkák is szerepelnek a galéria általában konceptuális és térre fókuszáló/reflektáló alkotásokból válogató kiállításain.

2017-ben megnyílt a König London is egy régi parkolóházban, 2019 novemberében pedig a König Tokiót avatták fel Japánban, ahol viszont kizárólag németországi művészeket mutatnak be.

Az újrahasznosított betonból készült Szent Ágnes-templom 1967-ben épült Werner Düttmann tervei alapján és egészen 2004-ig működött katolikus templomként. Az egyre romló állapotú ikonikus épületet Johann König 2012-ben vette bérbe az egyháztól, és a több évig tartó helyreállítási és átalakítási munkák után 2015-ben költöztette át ide az akkor már tizenhárom éve üzemelő galériáját. Az épület áttervezésével Arno Brandlhuber építészt bízta meg, aki lebegő mennyezettel osztotta ketté a főhajó terét, amelyben így két, szinten nyolcszáz négyzetméternyi kiállítótér jött létre. Az épületkomplexum többi része kulturális intézményeknek, irodáknak, közösségi tereknek és egy szoborkertnek is helyet ad.

A különleges téri adottságok a jelenlegi kiállításban is kulcsszerepet játszanak, ahol a félhomályban derengő térbe lépve egy színpadi fényekkel bevilágított teniszpályán találjuk magunkat.

Elmgreen & Dragset: Short Story

Az egykori főhajó felső terében a Berlinben élő és alkotó skandináv művészpáros, Elmgreen és Dragset Short Story című szobor-installációja – amely egyébként a Königben rendezett első egyéni kiállításuk is – egy teniszmeccs utolsó pillanatát merevíti ki.

A betonfalakkal határolt teremben a látogató először egy spotlámpával megvilágított félmeztelen, tolókocsiban ülő, bóbiskoló férfit pillant meg, aki a teniszpálya felé fordulva talán álmodik vagy emlékezik, esetleg unalmában szunyókál. Vajon ő a játék bírója, vagy esetleg az egyik résztvevő volt a meccsen, aki most visszaemlékezik erre a meghatározó élményre gyerekkorából?

A szinte életnagyságú teniszpályán, melynek geometriája diptichonszerűen osztja fel a teret, két fiú alakja látható egymással átlósan szemben. Az egyik oldal a győztesé, a másik a vesztesé. A barnás narancs színű talajon futó fehér vonalak nemcsak a játék szabályait tisztázzák, hanem geometriájukkal az utcai felfestésekre is utalnak, amelyek szabályoznak és vezetnek bennünket a mindennapi életben, de akár Piet Mondrian geometrikus vonalaira és kompozícióira is emlékeztetnek. A bronzszobrok fehérre festése és a tér minimalizmusa a letisztult skandináv hagyományokat idézik meg.

Az egyik fiú, Kev kiterülve fekszik a padlón, a másik, Flow a vele szemben levő térfélen ellenfelének hátat fordítva áll, kezében egy kupával. A győztes fiú arcán azonban semmi öröm nem fedezhető fel. Vajon miért nem örül a győzelmének? A részletek csak akkor fedezhetők fel, ha a látogató körbejárja a teret és – mintegy nyomozóként – megpróbálja a tett helyszínén rekonstruálni, mi történhetett az ábrázolt pillanat előtt, és egyáltalán mi is ez a pillanat, amit az installáció ábrázol. A vesztes fiú termete kisebb a partnerénél, tehát valószínűleg nem volt igazságos maga a játék sem, ezért a győzelem sem okozott igazi örömöt.

A művészek szándékosan hagyják nyitva a történetet, ami többféleképpen olvasható. A befogadó saját asszociációira van bízva a narratíva kiegészítése, így a néző egyszerre marad a szituáció megfigyelője és válik résztvevőjévé.

Az erős narratíva, a színpadias fény, a grandiózus tér és a szereplők elrendezése szinte színházi élményt nyújt. A teniszmérkőzések esztétikájukban arénához hasonlítanak leginkább, tehát a pályát akár színpadként vagy harctérként is értelmezhetjük. Fordulatok, győztes, vesztes, öröm, bánat és felfokozott érzelmek a nézőkben. Hogyha egy sportmérkőzés dramaturgiájára és társadalmi szerepére gondolunk, akkor mindez nem is áll messze az ókori színházak szerepétől.

A különféle színházi iskolák más és más nézeteket vallanak afelől, hogyan kell történetet mesélni a színpadon. Átlényegülve, elidegenítve, avagy intellektuális megközelítéssel, azonban a Short Storyban nincsenek színészek, nincs színészi játék, nincs igazi színpad sem, és a „rendezőknek”, vagyis a művészeknek, nem a szereplőket kell vezetniük, hanem a nézőket. A történet, aminek az eleje és a vége is nyitott, ott születik meg a nézőben. Ami adott hozzá, az a megragadott pillanat, a szereplők, a látvány és a hangulat.

Az egyszerű, mégis beszédes beállítás értelmezhető egyfajta példabeszédként is a felnövekedésről, melyben a fiatalabb fiú cipeli a várakozás terhét és vágyakozik az érvényesülésre, miközben idős társa rájön, hogy a régóta várt eredmények nem mindig járnak megelégedéssel.

Sok közös pont lelhető fel a Kis Varsó csoport, Gálik András és Havas Bálint Tulajdonság című munkája és a skandináv művészpáros alkotása között. Mind a kettő virtuális emlékképet jelenít meg a kiállítóterem falai között, mindkettő szereplői fiatal fiúk. Mind a két alkotópáros nyitott művet tesz a szemlélő elé, aki saját tapasztalataiból, érzelmeiből építkezve végezheti el az értelmezés munkáját. A felhasznált motívumok, legyen az egy tornasor vagy a nyereség/veszteség pillanata, olyan közös tapasztalaton alapuló vizuális archetípusok, melyekhez saját, egyéni tapasztalatokat társít a befogadó.

Az alkotókról

A Berlinben élő és alkotó, skandináv származású művészpáros, Michael Elmgreen és Ingar Dragset 1995 óta dolgoznak együtt. A színházi múlttal rendelkező Michael és a korábban költőként működő Elmgreen alkotásai építészet, szobrászat, installáció és performansz határán mozognak és általában az identitás, a hovatartozás, a privát, illetve közös terek témájával foglalkoznak. Eleinte performanszokban működtek együtt, mert ez volt az összekötő kapocs előadóművészet és képzőművészet között.

Annak ellenére, hogy a korábban a magánéletben is egy párt alkotó duó eleinte minden különösebb elhivatottság nélkül kezdett művészettel foglalkozni, mára a kortárs szcéna jelentős szereplőivé váltak.

Munkáikban mindig a hagyományos bemutatási forma ellen törekednek. A galériateret merészen alakítják át metróállomássá, elhagyatott uszodává, kórteremmé vagy teniszpályává, illetve azzal, hogy a tárgyakat megszokott helyzetükből kiragadva, új kontextusba és léptékbe helyezik, nemcsak új jelentéstartalmat adnak nekik, hanem magára a kiállító intézményre és annak koncepciójára is felhívják a figyelmet. Ennek gyökerei a hatvanas évek konceptuális és intézménykritikus művészetéhez nyúlnak vissza.

Installációik és köztéri szobraik egyik kedvenc visszatérő motívuma a medence, amit a szociális interakciók egyik szimbólumaként használnak. Ilyen volt például a 2016-ban felállított, vese formájú úszómedencéjük a New York-i Rockefeller Center előtt, a Van Gogh’s Ear vagy a Whitechapel Galleryben felépített, elhagyatott nyilvános úszómedence (This is How We Bite Our Tongue), amely 2018 szeptembere és 2019 januárja között volt látogatható.

Totális installációikkal egyéni és csoportos kiállítások mellett számos biennálén szerepeltek, többek között a berlini, az isztambuli, a liverpooli, a moszkvai, a São Paulo-i, a szingapúri és a Gwangju Biennálén. A berlini Tiergartenben 2008-ban avatták fel a művészpáros tervei alapján készült, a nácizmus meleg áldozatainak emléket állító emlékművet, ahol a betonkubus egyik falának ablakán bekukucskálva egy csókolózó meleg párról készült rövidfilm látható. Kurátorai voltak a 2009-es Velencei Képzőművészeti Biennálé dán, valamint skandináv pavilonjában megrendezett The Collectors című projektnek, ahol a két pavilont alakították át filmdíszletszerűen egy műgyűjtő villájává, ahol a látogató a 20 kiállító művész alkotásait otthonszerű közegben nézhette végig, mintha csak vendégségben lennének valakinél.

A grandiózus térplasztikák mellett konceptuális szobormunkáikban gyakran szerepelnek performatív és narratív elemek, melyek olyan témákat boncolgatnak, mint például az ifjúság, az öregedés, a melegek jogai vagy a nyilvános tér privatizációja. Ezekben a munkákban a klasszikus figurális szobrászat hagyományai keverednek a művészpáros sajátos humorával és kritikai éleslátásával. Gyakran ábrázolnak fiatal fiúkat, akik megjelenítése Ron Mueck hiperrealista figuráinak és a klasszikus nagy mesterek, Canova és Thorvaldsen letisztult alakjainak ötvözeteként hatnak.

A Short Story szervesen illeszkedik a művészduó korábbi munkáinak sorába, melyben a megalkotott szobrok kiegészítő kellékei az adott installációnak, és térben való elhelyezésük által nyernek különleges jelentéstartalmat. Ebben a munkájukban nem egy intézményt vesznek kritikai górcső alá, hanem azt a kontrollált és szabályozott világot, amelyben ma élünk, hisz még szabadidős tevékenységeinkben, így például a teniszben is szigorú szabályokhoz tartjuk magunkat. Azonban a tenisz nemcsak a kontrollált rendszer metaforájaként, hanem az individualista törekvések szimbólumaként is működik, mivel ebben a sportban nincs csapatjáték, illetve akár státuszszimbólumként is értelmezhető, hiszen általában ezt a sportot csak a felső középosztály játssza.

A koronavírussal párhuzamosan a virtuális valóság és a digitális felületek még inkább elengedhetetlen tényezői lettek mindennapjainknak, ezért még jobban felértékelődik, ha nemcsak képernyőn keresztül, digitálisan fogadunk be előre megírt narratívákat, hanem valóságos kiállítótérben nyomozhatunk történetek után. A Short Story 2020. május 16. és augusztus 2. között nyújtott élőben vizsgálódási terepet.