Loránt Anikó kiállításán medvék seregét zártam a szívembe, ami eszembe juttatta Micimackót, fajtájuk leghíresebbikét. Benjamin Hoff a Micimackó és a Taóban a Százholdas Pagony lakóin keresztül magyarázza el a taoizmust, Milne főhősét a kínai filozófia ösztönös tudójaként írva le. Hoff szerint ilyesmit testesít meg a minta medvebocs: minél kevésbé igyekszünk műveltségünket az emberi tudást hajszolva duzzasztani – okoskodni, mint Bagoly –, annál több esélyünk van lassan élni és odafigyelni, megérezni és átérezni a természetet – márpedig ennél bölcsebbet aligha tehetünk. 

Az átlényegülést és átlényegítést a legmagasabb szinten műveli a Loránt Anikó konyhájából kiemelt Háznépe (2007), akik hétköznapokon a konyhapult fölé helyezett szentélyen vigyázzák a művész családját. Alkimista medveszentek, akad közöttük, akinek az arca tulipán, a szárnya levél, de nem repül el, hanem gyökeret ereszt; mézszínű csillagokat lélegez; maga is csupa csillag; érintésére a lombhullató fa kopasz ágai fenyvest pelyheznek; zöldül az ég is, a Nap és a távoli csillagok; síelés közben vele siklik az erdő; a feje tetejére állt fenyő gyökerei közt vadkacsák pihennek; a pocsolyában ülve a víz körforgásának része lesz. 

Az akvarellek alatt sorakozó Mézes Mackó műanyagpalackok szellemteste papírkivágások álruháját öltve félelmetessé válik, a Tanvédők (2009) sorozat három – eredetileg négy – istenségének, a dharmapáláknak pedig ez is a feladatuk, ijesztőnek lenni: ártó démonokból lettek a bajok elhárítóivá, a buddhizmus terjesztőivé. A feketék és szürkék sötétjében világító fehér állati portrék membránszerűek: megengedőbb, átjárhatóbb, ambivalens kettősséget mutatnak fel jó és rossz között, ami sokkal inkább adaptálható a világra, mint a rigid keresztény dogma a dualitásról. Loránt Anikó festészettel teremti meg az anyagszerűség auráját, amitől a Lovas Ilona által használt bél erezetéhez, a Horváth Gideon szobrait illatosító viaszhoz csapongok el gondolatban.

A kiállítás dramaturgiája további három animális triptichonnal folytatódik, a feketére festett falakon szellősen rendezett vásznakat lehetetlenség nem komolyan venni. Az állati képmás lehetne komikus, groteszk, könnyed, modoros vagy szimplán realisztikus, az itt láthatók azonban elsősorban misztikusak: a másik létforma számunkra idegen tapasztalatának sejtelme teszi őket rendkívülivé. Talán ezért vonzódnak a gyerekek az állatokhoz és szövik e köré a felnőttek a mesét, mert még nem teljesedhetett ki szocializációjuk a dölyfre; kíváncsiak a többi valóságra, ösztönösen intelligensebbek szüleiknél. Ezért nagy dolog jól mesélni, és ez az igazi jelentése, illetve jelentősége annak, hogy az egész kiállítás részben gyermeki. Nem formailag gyerekesek a rajzok és az akvarellek, hanem a leképező tekintet tisztasága révén.

Ha nem is a leginkább szakmai, annál fontosabb mércém kiállításnézés közben, hogy mennyire zavarnak meg fejben a fél rokonság és baráti kör nevei, akikkel szeretnék visszatérni, de minimum delegálni őket, hogy ők is lássák, amit én. Első hat évem nagy mesélője nagyapám volt, azután meghalt, de előtte ültetett még egy fenyőt a kertünkbe. Úgy emlékszem, jóval elemibb és könnyebben utat törő volt a gyász, mint huszonéves fejjel; ha kimentem a fához, a papámat látogattam. Papa vadászott, civilként mérnök volt, mellesleg apám is mérnök, de szívesebben vadász. Tizennyolc körül vegetáriánusként is volt, hogy azt fontolgattam, ideje lenne már nekem is vadásznom, kapcsolódni hozzájuk, szövetkezni a rengeteggel. Ezzel az ellentmondásosnak tűnő együttállással analógok nekem Gaia lándzsái, Kaszás Tamás és Loránt Anikó, az ex-artists’ collective gyógyító lándzsás útifű inspirálta szelíd, mert elhajíthatatlanul súlyos, levél hegyű fegyverei. 

Az utolsó tér neve A remény óvóhelye, eszperantó osztályterem szükséghelyzetekre. Eszperantóul Anikó a gimnáziumban tanult, amit a kevés szabályból eredően kulturális fixációktól mentes, számos kreatív potenciállal rendelkező nyelvnek tartott – írja a kiállítás kurátora, Páldi Lívia, aki a kiállítás koncepcióján Kaszás Tamással és Kristóf Krisztiánnal dolgozott együtt. Látszik a gondoskodó, körültekintő tervezés az egész elképzelésen: minden részletében, az installálási megoldásoktól a művészettörténeti referenciákon át a távlati célokig az életműhöz méltó bemutatás. 

Az óvóhelyen az utcáról gyűjtött hulladékfából Kaszás Tamás a Bauhaust és De Stijlt idéző székeibe ülve Loránt Anikó füzeteiből tanulhatunk. Például, hogy a Nap és az ég nem egészen úgy néznek ki, mint innen lentről, messziről. Tér van közöttük, mint a táncban; közel egymáshoz, mégsem elég közel, nem csak a hő ad meleget, feszültség izzik a levegőben. Ezt a jelenséget magyarázza egy másik lapszéli jegyzet: „Az a baj a modellel, hogy rétegek nélküli / a valóság pedig annyira vibrál a rétegek között.”

Szeretnék a kiállításban maradni, ezért folytatom a szöveg címét, Loránt Anikó versét: „Varázsoltam / varázsoltam / elrontottam de az erő megmaradt / a varázslat elszaladt”.

„Minden szépből van” Loránt Anikó egyéni kiállítása
2024. november 22. – 2025. február 02., Budapest Galéria
Kurátor: Páldi Lívia
Koncepció: Kaszás Tamás, Kristóf Krisztián, Páldi Lívia
Kiállítási arculat: Kristóf Krisztián
Kurátorasszisztens: Martincsák Kata