Ismét átadásra kerültek az AICA-díjak, melyeket az AICA Nemzetközi Műkritikusok Szövetségének Magyar Tagozata tagjaiból véletlenszerűen választott zsűri (Don Tamás, Huth Júliusz, Nagy Edina, Popovics Viktória, Sárai Vanda) a „Legjobb kritika”, a „Legjobb kurátori projekt” és a „Legjobb egyéni kiállítás” kategóriákban, a tagok jelöléseiből válogatva ítélt oda. 

A korábbi gyakorlatot követve az AICA elnöksége minden évben egy kortárs művészt kér fel a díj elkészítésére. 2025-ben a díjat az előző év egyik díjazottja, Horváth Gideon készítette. A díjak átadására 2025. január 27-én került sor a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület helyiségében. 

Legjobb kritika 

Mélyi József: Mostantól fogva ez volt a jövő. Kilencvenes évek a Magyar Nemzeti Galériában. Artmagazin, 2024. XXII. évfolyam 1. szám. 14-19. o.

Az AICA-ban és az AICA-n kívül, Magyarországon és Magyarországon kívül újra és újra felmerülnek a művészeti kritikával kapcsolatos aggodalmak. Hova lettek a kritikusok? Mi történt a művészeti sajtóval? Összességében, James Elkins tanulmányának címét idézve, mi történt a műkritikával / What happened to Art Criticism?1 Mert bizony ez a kérdés nem hungarikum, noha természetesen a NER tizenötödik évében Magyarországon ezen a területen is nagyobb a baj, mint általában. Jól reprezentálja ezt annak ténye, hogy pusztán két szöveg került fel a 2024-es AICA díj shortlistjére, vagyis kapott összesen kettőnél több jelölést a szervezet tagjaitól. A műkritikával kapcsolatos problémáinkat tehát biztosan nem az AICA-díj fogja megoldani, ellenben annak mindenképpen örülhetünk, hogy Mélyi József személyében a hazai művészeti kritika és művészeti írás egyik legmeghatározóbb alakját, egyúttal egy olyan szerzőt tüntethetünk ki, aki az utóbbi évtizedekben oktatóként is rengeteget tett azért, hogy egyáltalán lehessen Magyarországon műkritikáról beszélni. A díj tehát a zsűri részéről félig az életműnek, félig pedig a jelölt írásnak szól. Itt fontos megjegyezni, hogy a shortlist másik tagjáról, Nagy Gergelyről – amennyiben az oktató kifejezést a szerkesztőre cseréljük ki – a fentiek ugyanígy elmondhatók. 

Mélyi József Mostantól fogva ez volt a jövő – Kilencvenes évek a Magyar Nemzeti Galériában című, az Artmagazinban megjelent írása klasszikus kiállításkritika. Tárgya a Magyar Nemzeti Galéria Techno Cool – Új irányok a kilencvenes évek magyar művészetében című tárlata. Egyike annak a Mélyi által írt sok egyéb hasonló jellegű írásnak, amelynek az elméleti felvértezettséget tudatosan a háttérbe szorító közérthetőség mellett talán legfőbb sajátossága a „helyismeret”.  Vagyis a hazai művészettörténetnek, kiállítástörténetnek, a művészeti diskurzusok és összességében a képzőművészeti mező történetének rendkívül alapos ismerete. A szerző, mint már annyiszor, most is megmutatja a vizsgált kiállítással kapcsolatos történeti és művészettörténeti párhuzamokat, kihangsúlyozza a hasonlóságokat és különbségeket, végül pedig rámutat a tárlat erényeire és hiányosságaira. Ebben az esetben inkább a hiányosságaira. 

Van azonban még valami ebben az írásban, ami különösen figyelemre méltóvá teszi. Ez pedig a szöveg hangulatteremtő ereje. Az írás lényegében ezen a ponton szűnik meg művészettörténetnek lenni és válik ízig-vérig művészeti kritikává. Kénytelenek vagyunk ezt dicsérni még akkor is, ha itt a tárlat kiváltotta szomorúságról, depresszióról kell beszélnünk. A Technocool ugyanis nem reményteli korszakként, hanem végső soron a társadalmi valóságtól eltávolodott naiv, nihilista kis-világként reprezentálja az 1990-es évek hazai művészeti közegét. Ettől persze a művek nem válnak sem jobbá, sem rosszabbá, mint amilyenek – amit a szerző is jobbnak lát tisztázni kritikájának végén. A művek ugyanis azt reprezentálják, amit reprezentálniuk lehetséges: a folyamatos jelenbe, virtuális öröklétbe, az újdonság helyett az újdonság akarásának mátrixába zárt 1990-es éveket. Kérdés, hogy a szerző miért nem mutat rá ennek az okozójára: a neoliberális kapitalizmus globális és totális expanziójára, ami megannyi szerző szerint végső soron a műkritika sírásójává is vált. Talán azért nem, mert a szöveg minden pontján kritika marad és politikai okoskodás helyett az elmúlt évek művészeti irodalmának egyik legtalálóbb, leghumorosabb parafrázisával, a kiállítás címének és a Technokol ragasztónak a párhuzamba állításával kárpótolja az olvasót.

(Huth Júliusz)

1 - James Elkins: What happened to Art Criticism? Prickly Paradigm Press, 2003.

Legjobb kurátori projekt 

C80 – A rák esztétikája? Semmelweis Egyetem – Patológiai és Kísérleti Rákkutató Intézet. Kurátorok: Kollár Dalma Eszter, Kovács Kristóf (Sajnos Gergely), projektvezető: dr. Kiss Richárd patológus szakorvos

A Legjobb Kurátori Projekt kategória nyertes kiállítása a kortárs intézményrendszeren kívül, egy nem művészeti helyszínen, a Semmelweis Egyetem Patológiai és Kísérleti Rákkutató Intézet előcsarnokában valósult meg. Jelezheti ez a művészeti intézmények, múzeumok, kiállítóhelyek társadalmi problémáktól való távolságtartását, politikai leuraltságát, de azt a tendenciát is, hogy az adott témában közvetlenül érintett intézmények, a kutatás, gyógyítás, ápolás színterei autentikusabb, mélyebb megélések helyszínének bizonyulnak, mint a kortárs művészet steril kiállítóhelyei. (Előzmények például kortárs művészeti kiállítások a Magyar Hospice Alapítvány Kenyeres utcai épületében,² a Semmelweis Orvostörténeti Múzeumban,³ a Fekete Sas Patikamúzeumban.⁴) Jelzi továbbá a megnövekedett igényt az olyan széles rétegeket megszólító, a biológiai és a társadalmi testet érintő témákra, mint a gondoskodási válság, az egészség és a mentális jóllét, a halál vagy a betegségről való tabuktól mentes, kritikai beszédmód. A rákot ugyanis még mindig tabuként kezeljük, szinte a kifejezést is csak suttogva ejtjük ki a szánkon. A kiállítás legfontosabb elméleti referenciája, Susan Sontag A betegség mint metafora című könyve a hetvenes évek végén jelent meg és megdöbbentő, hogy a rákról való beszéd, a beteg és környezetének egymáshoz való viszonyulása tekintetében, – amire ma is leginkább az elhallgatás, a tapintatos félrenézés jellemző –, mennyire nem változott Sontag „klasszikusának” megjelenése óta.

A Semmelweis Egyetem kezdeményezése nyomán létrejött projekt egyik erőssége, hogy egyszerre foglalkozott a rák társadalmi, szociális, orvosi és képzőművészeti aspektusaival. A kiállítást műhelybeszélgetések előzték meg, amelyeken szakorvosok, kutatók, mentálhigiénés szakemberek, pszichológus és művészek vettek részt, különös figyelmet fordítva a betegségben érintettek tapasztalataira. A munkafolyamat során különböző tudások, gondolkodásmódok, megközelítések, tapasztalatok találkoztak és kölcsönösen építették egymást. A kurátori munka talán legnagyobb kihívása ezeknek a különböző tudásoknak az összeillesztése; a részt vevő művészek részéről pedig szintén nem lehetett rutinfeladat a tudományos háttérrel megalapozott, a ráktúlélők oldaláról pedig tapasztalati szinten is alátámasztott betegség vizuális megközelítése. A létrejött munkák hitelességét a felkért művészek személyes érintettsége (például Neogrády-Kiss Barnabás, Poór Dorottya) és/vagy bevonódása, részvétele (például Simon Zsuzsi) szavatolta. 

A zsűri döntésében nagy szerepet játszott a C80 projekt módszertana, mely más tabuként kezelt vagy szenzitív témákra is adaptálható. A nemzetközi kurátori gyakorlatból jól ismert interdiszciplináris megközelítés, a műhely- és terepmunka, a művészeti kutatás, mint a tudástermelés (knowledge production) és tudásterjesztés (knowledge dissemination) eszköze,⁵ valamint a hely- és témaspecifikus művek létrejötte új impulzusokat hozott a hazai képzőművészeti szcénába. Itt szeretnénk hangsúlyozni dr. Kiss Richárd patológus szakorvos, a projekt vezetőjének szerepét. Kiemelnénk továbbá a kiállítás kommunikációjának hatékonyságát, a kísérő kiadvány közérthető, ismeretterjesztő szövegeit, a változatos kísérőprogramokat. Külön értékelendő törekvés a kortárs képzőművészet közönségének szélesítése, értelmezési keretének kitágítása, valamint a betegedukációs célkitűzés, melyre a Rákkutató Intézet előcsarnoka, mint liminális tér alkalmasnak bizonyult. 

Az utóbbi években egyre nagyobb konjunktúrája van a betegség-egészség-gondoskodás körüli kritikai diskurzusnak. Ide sorolható többek között a Várószoba – Női Gyógyítók az orvoslás perifériáján, a Trafó Galéria (Gadó Flóra és Szalipszki Judit által kurált) kiállításai,⁶ a 2023-ban AICA díjat nyert Handle with Care,⁷ valamint a jelenleg is futó A puszta életen túl című kutatási, oktatási és képzőművészeti projekt,⁸ amelyek a témák gender szempontú vagy a hatalmi struktúrák felőli kritikai reflexióját adják. A C80 esetében kevésbé a kritikai megközelítés, inkább az érzékenyítés, a tabudöntés, az edukáció, a művészeti eszközökkel való tudásátadás állt a projekt középpontjában. A rák esztétikája? című projekt egy egyre több embert érintő betegség „recepcióját” próbálta társadalmilag láthatóvá és transzparensebbé tenni (Benczúr Emese, Máté Dániel), ezáltal is átlépve bizonyos határokat. Erre pedig a jelenlegi egészségügyi-szociális válság és a gondoskodáspolitika kudarcának egyértelmű jelei közepette minden kétséget kizáróan nagy szükség van. 

És ha fentebb Mélyi József oktatói munkásságának jelentőségéről beszéltünk, fontos kiemelni, hogy Kollár Dalma és Kovács Kristóf kurátorok mindketten Mélyi József tanítványai is voltak a Képzőművészeti Egyetem képzőművészet-elméleti képzésén. Gratulálunk a kurátoroknak és a projektben részt vevő művészeknek is: Albert Ádámnak, Benczúr Emesének, Máté Dánielnek, Neogrády-Kiss Barnabásnak, Poór Dorottyának és Simon Zsuzsinak.

(Popovics Viktória)

2 - Eperjesi Ágnes: Összetett szélek. Magyar Hospice Alapítvány, 2022. május 27. – június 23.; Kaszás Tamás – Loránt Anikó: „Igazán fontos, hogy itt vagyok.” Magyar Hospice Alapítvány, 2023. október 10. – 2024. január 14.
3 - Várószoba. Női gyógyítók és páciensek az orvoslás perifériáján, Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, 2020. szeptember 30. – december 31.
4 - Kádár Emese: Destillation of Hope, Fekete Sas Patikamúzeum, 2024. december 5. – 2025. január 31.
5 - Albert Ádám, Lázár Eszter, Máté Dániel, Nagy Edina: Approximating Borders: Artistic Research in Practice, MKE, 2023.
6 - Hogyan lehet egy téglával betörni a bank ablakát, ha még ahhoz sincs erőnk, hogy kikeljünk az ágyból? Trafó Galéria. 2022. szeptember 03. – 2022. október 16. Kurátor: Szalipszki Judit; Én tartom kézzel az asztalt a kitört lábak helyett, Trafó Galéria, 2022. október 29. – 2024. december 24. Kurátor: Gadó Flóra
7 - Vigyázat, törékeny, Ludwig Múzeum, 2023.szeptember 15. – 2024. január 19. Kurátorok: Dabi-Farkas Rita, Popovics Viktória
8 - https://www.facebook.com/profi...

Legjobb egyéni kiállítás 

Berhidi Mária: Emlékezni a jelenre. MODEM – Modern és Kortárs Művészeti Központ 2024. július 20. – 2024. november 10. Kurátorok: Andrási Gábor és Süli-Zakar Szabolcs

Ebben az évben az az egyedi, szomorú, ugyanakkor felemelő helyzet állt elő, hogy a legjobb egyéni kiállítás shortlistjén két olyan tárlat kapta a legtöbb jelölést, melyek poszthumusz valósultak meg, mindkét esetben női alkotókról beszélünk és a szóban forgó kiállítások rendezésében a művész/művészettörténész partnerek fontos, kurátori szerepet töltöttek be. Nem okozunk meglepetést azzal, ha eláruljuk, hogy Berhidi Mária a MODEM-ben megvalósult Emlékezni a jelenre című kiállításáról és Loránt Anikó „Minden szépből van” című, a Budapest Galériában jelenleg is megtekinthető tárlatáról van szó. A zsűri végül a beérkezett szavazatok száma és egy, hangsúlyozzuk, nem könnyű döntési folyamat lezárulta után Berhidi Mária Emlékezni a jelenre című kiállításának ítélte a díjat, ugyanakkor kiemeli Loránt Anikó kiállításának fontosságát.

Berhidi Mária Emlékezni a jelenre című kiállításának méltatását a címmel kell kezdenünk, amihez helyenként segítségül hívjuk Seregi Tamás filozófus A jelen című könyvének előszavát.⁹ Emlékezni a jelenre: egyszerre fájdalmas, poétikus és elgondolkodtató cím. Mert tulajdonképpen mindig csak emlékezünk a jelenre; a “jelen”, mint olyan talán nem is létezik. Amit ebben a pillanatban teszek, ahogy ezt leírom, ahogy ezt kimondom, már csak emlékezni tudok rá, arra, amit leírtam, arra, amit kimondtam, a múlttá vált pillanatra. A jelen, a most, a ma, a pillanat kapcsán egy idő után rájövünk, hogy többféle jelenről beszélhetünk többféleképpen. És hogy – visszatérve Seregi könyvének előszavához – a művészetben s a benne megjelenő „…anyagok, a ritmusok, a test, a táj kérdéseiben”, valamint körülöttük mintegy búvópatakként folyamatosan felbukkan a tulajdonképpen megragadhatatlan jelen „problémája”.

Nincs ez másként Berhidi Mária művei kapcsán sem. A MODEM-ben kiállított, a hetvenes évek közepétől körülbelül a 2010-es évek végéig készült művek egyike sem a jelenidőről szól, 1979-ről, ‘88-ról vagy éppen 2019-ről, hanem – és talán nem ez a legtalálóbb kifejezés – a „mindenkori” jelenről. Mondhatnánk, hogy Berhidi munkái időtlenek, de inkább úgy fogalmazunk, hogy a bennük/általuk felvetett kérdéseknek, a művész anyaghasználatában is megjelenő kísérletező kedvnek, szenzualitásnak és még sok minden másnak köszönhetően, – legyen az alkotói folyamat „eredménye” egy fétis, egy lepke vagy éppen egy unheimlich asszociációkat is kiváltó ágy – a művek kiválnak az időfolyamból, saját jelenidejükből, lehetővé téve a szemlélő kilépését is.

Talán ez volt a kiállítás kiváltotta legerősebb tapasztalat, a műveknek köszönhetően valamiféle szabadság érzésének a megtapasztalása. Ez fakadhatott az anyagok sokféleségére való rácsodálkozásból, itt süteményszobrok, ott liánszövedék, máshol fenyegető gyökérkollázsok... Vagy a kurátori munkának köszönhetően a művek elhelyezéséből, egymásra rezonálásából létrejövő dinamikából – itt fontosnak tartjuk megemlíteni, hogy a tárlat a legjobb kurátori kiállítás kategóriában is kapott jelölést. De lehet, hogy a dekonstruált (Süli-Zakar Szabolcs kifejezése) testek, testrészletek játékossága, olykor pimasz iróniája töltötte el a látogatót a szabadság érzésével. A formák nemcsak dekonstruáltak, de mozgathatóak is, a majd’ kicsattanó Nyak-ék mellszobor billeg, a Lepke egy finom érintésre talán meg is rebben, a Fétis tömbszerűsége ellenére lebeg a levegőben. Egyik kedvencem, a Modell szinte messerschmidt-i grimasszal az arcán, magába feledkezve hagyja figyelmen kívül, ignorálja a látogatót – aki ezeket a „szabálytalanságokat” látva maga is kibillenhet a neutrális múzeumlátogatói szerepből.

A kiállítás fontos, koherens mozzanatává vált, hogy a művész számára fontos pályatársak munkái is bemutatásra kerültek, valamint felvillan Berhidi kurátorként végzett több mint egy évtizedes munkája az Óbudai Társaskörben, hiszen a tárlat utolsó szakaszában az ott kiállító alkotók művei is helyet kapnak, ezzel tisztelegve Berhidi művész-kurátori tevékenysége előtt.

Végezetül meg kell említenünk a hiánypótló, összegző életmű-katalógust, melynek szerkesztője Andrási Gábor volt. Mindezek alapján a zsűri örömmel, munkájukat megköszönve adja át a kiállítás kurátorainak a 2024-es év legjobb egyéni kiállításáért járó díjat.

(Nagy Edina)

9 -  Seregi Tamás: A jelen. Kijárat Kiadó, Budapest, 2016., 7. o.

A 2024-es AICA díj zsűrije: Don Tamás, Huth Júliusz, Nagy Edina, Popovics Viktória, Sárai Vanda