Nem vagyok viccmesélő alkat – Beszélgetés Erwin Wurmmal

Winkler Nóra

Bécstől negyven percre, egy kis falu kis utcájában elhúzódik egy hosszú kerítés acélkapuja és feltárul egy impresszív birtok, aminek a közepén 17. századi kastély áll, amiből csinos franciás kertre, szökőkútra, teraszos dísztóra látni, de elsőre úgyis  hatalmas szobrait látja meg az ember, amelyek az udvar, a kert, és a park különböző pontjain meredeznek. Az egykori nagy istállókból stúdiókat alakítottak ki – szaladgál egy kutya, sok asszisztens, időnként a felesége kér el tőle valamit. Rendezettség van mindenfelé, de semmi élére vasalt takarosság, körömollóval kiegyengetett hibátlan muskátlisor.  Egy olyan osztrák férfi vendégei vagyunk, aki elég éles szemmel nézi nemzetének karakterét, buzgó túlkapásait és fullasztó szűkösségeit.

 

Winkler Nóra: A nagy stúdiótérben mutatta azt a hajlított bútorból készült szobrát, ami egy bárszekrényt is rejt, referenciaként a művészek bulizós társasági életére, de nálam előjött egy másik asszociáció is. A magyar művészcsoportnak, a Kis Varsónak van egy munkája, több régi bútorból összeácsolva, amire ha ránézek, a huszadik századi kelet-európai történelem jut eszembe, a magántulajdonok ide-oda elvétele, szétosztása, sötét lyukakká szabdalt nagypolgári lakások, ki-beköltöztetés.

Erwin Wurm: Én ezeknél a bútortárgyaimnál többnyire a negyvenes-ötvenes évek bútorait használtam fel. Szüleim, nagyszüleim éltek ilyenek között, van egy erős korfestő hangulatuk. Nem menő designdarabok, szegény emberek bútorai, hisz mi is azok voltunk. Utáltam is őket a lakásban, hiába divatos most, aki ránéz annak visszajönnek az ötvenes évek.  

Egy osztráknak hasonlóan sűrű asszociációkat hoz fel ez a mű?

Hasonlóan borzasztóakat. Narrow Houses munkáim erről szólnak, a beszűkült gondolkodásról, a háború utáni patriarchális közegről. Nagyon más kor volt, emlékszem gyerekként még láttam orosz katonákat az út szélén állni, rongyos ruhákat árultak, talán börtönből szabadulhattak, nem tudom, de házról házra jártak koldulni. Fura kor volt.


Erwin Wurm: Narrow House   fotó: Studio Erwin Wurm @ VG Bild-Kunst, Bonn 2017

Ugyanebben a térben állt egy másik szobra, hosszú lábú nőalak, ami Hermes táskában végződik. Ön sztárművész, világszerte sok gyűjtővel, akik egy része biztosan hord ilyen táskát, szóval ez elég provokatív.

Igen, de ilyen a társadalmunk, a világ, ezek az ikonjai, ebben is jól láthatóak az elferdülései. Azért is vállaltam, hogy a Hermes-szel dolgozzak, mert kategóriájukban ők a legdrágábbak. Egy munkámhoz küldtek egy bőrkabátot, mikor kicsomagoltam, rajta volt az árcédula. Negyvenötezer euro, de van egy hosszabb verziója ami nyolcvanezer, és vannak vevők, és hordják is. Ez egészen nevetségesen megy túl egy határon, viszont abszolút része a valóságnak. A világ, a maga valójában annyira bizarr, annyira őrült, hogy a paradox, az abszurd tud minderre jól rákérdezni, efelől tudok a világ jelenségeire reagálni.

Abszurdabb ma a valóság, mint százötven éve?

Végül is mindig az volt, az egyházzal, a kommunizmussal, a monarchiával. Az osztrák néplélek két erő szüntelen présében fejlődött ki – az egyik a monarchikus rend, egyetlen uralkodó családdal hétszáz éven át, szigorúan szervezett, militáns rendőrállam. A másik pedig a katolikus egyház. Mára már bejött a fogyasztási láz is, a pénzre, eszetlen költekezésre való csillapíthatatlan vágy.

Amikor tavaly önt választották, hogy képviselje Ausztriát a Velencei Biennálé-n, vajon az osztrákok azt érezték, ez a művész mi vagyunk , vagy hogy ez a művész kritikusa mindannak, ami mi vagyunk?

Ha művészetről van szó, ez nagyon fura ország. Mindenki mindenkit utál, fúr és mindenki mindenkire féltékeny.

Hát ez nem annyira osztrák-specifikus.

Jó, de én itt élek, ezt itt érzem. Biztos rengetegen gyűlölték, hogy engem választottak. Mindenesetre a velencei volt életem legbonyolultabb kiállítása, miközben csináltam már vagy százharminc másikat a világ minden pontján. Rettenetes volt.


Erwin Wurm: Stand quiet and look out over the Mediterranean Sea, 57. Velencei Képzőművészeti Biennálé, 2017   fotó: Eva Würdinger

Mert nemzeti reprezentáció volt, vagy miért?

Irtózatos stressz volt, óriási elvárásokkal. Brigitte Kowanz volt a művésztársam, bár én nem akartam csoportos kiállítást, és szívesen átengedtem volna neki az egészet, de a kurátor azt mondta, nem szállhatok ki. Nagyon pici a tér, nevetségesen szűkös, nem lehet elférni. Kitalálták, hogy akkor Kowanz munkáit máshova installálják, ebbe belement, de később meggondolta magát és minden borult. Aztán, az épület maga ugyan oszták állami tulajdon, de a terület, és az egész, mint kulturális örökség, Olaszországhoz tartozik. Tehát, minden egyes szögről, amit a falba terveztünk verni, az olaszoktól kellett engedély. El lehet képzelni, mennyire volt őrjítő így a munkafolyamat, egészen a megnyitóig. Egy ponton fogtam magam és elkezdtem kivágni a fákat, mert magát a kiállítást, a hatalmas kültéri elemet nem lehetett tőlük látni. Nézegetettem régi fotókat a Josef Hoffmann pavilonról, akkor teljes pompájában látszott még. Tanakodtunk az asszisztensemmel, mi legyen, de mondtam, az ezer százalék, hogy ha erre engedélyt kérünk, elutasítják. Nekünk kell megoldani, nagy dráma lesz, de hátha jól jövünk ki belőle. Így az éj leple alatt megcsináltuk. Másnap megjelent egy századnyi rendőr a pavilonban, és azzal fenyegettek, hogy ezért sok év börtönt kaphatok. Mondták, hogy kamerafelvételeik vannak, amit én nem hittem el, de ezen a ponton már az ügyvédem is bekapcsolódott, aggódott, hogy ez így mégsem lesz oké, inkább valljam be.

Eddig olyan, mint egy filmkomédia.

Végül azt mondtam, hogy az asszisztensem tette – ez igaz is  – de a felelősséget én vállalom, és azért csinálta, hogy a műveimet megóvja. Rendben, mondták, de új fákat kell ültetnem a régiek helyére.  Ezt boldogan vállaltam.

Néztem a szobrait, például a táska-nőt is, hogy a cipők sose nőiesek. Abban mindig ezt az aszexuális formátlanságot választja.

Magas sarokkal nekem már túl sok lenne. Elég a táska és amit az üzen, cipőben a karikatúrák világát választottam, Popeye, a tengerész barátnője volt a fejemben.

Műveiben mintha csak férfiakat akarna megjeleníteni.

Igen, mert férfi vagyok.

Pont ilyen logikus lenne, hogy a nők világa érdekelje, mert férfi.

Nagyon érdekelnek a nők, nagyra tartom őket, de egyszerűen többet tudok a férfiakról. Amióta megszületett a kislányom, azóta látok jobban bele ebbe a másik fajta létezésbe. Bonyolult univerzum az, lenyűgöz. Sokkal mélyebb tudásokkal, egészen másfajta részletekkel, ezek fényében a férfiak szinte idiótáknak tűnnek.. De az ő működésüket akkor is jobban ismerem.

Meg nyilván a politikára, társadalomra reagáló munkái egy olyan világot kritizálnak, amit zömmel férfiak irányítanak.

Abszolút. Elég ránézni erre a mostani kaotikus, nyomasztó világpolitikai helyzetre – férfi agytrösztök eredménye. Az Uborkák sorozatban részint a nagy bukások érdekelnek, és a hülyeség is, ami hajtja, viszi őket. A saját uborkáik milyensége, a velük való viszonyuk elég sok mindent eldönt.

Amikor a Fat Houses sorozatról volt szó a vezetésen, mutatta a felhízott autókat, megdagadt házakat, beszélt arról, hogy a test is szoborszerű a változásaiban, súlyt vesz fel és ad le. Van ebben a hízás-fogyás témában személyes küzdelme is?

Személyes nincs. De amióta csak dolgozom, a szobrászati kérdéseket igyekszem társadalmi kérdésekkel kombinálni. Amikor egy műhöz agyagból formázom a modellt, folyton adom hozzá a tömeget, majd veszem el, alakítom, figyelem, ez a szobrászat veleje. A testünkkkel ugyanez történik, ugyanígy alakítjuk, ebben az értelemben mi is szobrok vagyunk.


Erwin Wurm: Fat House (2003) az antwerpeni Middleheimmuseum Wear Me Out című kiállításán 2011-ben   fotó: Jesse Willems

Erwin Wurm: Fat Car (2001)   
fotó: Studio Erwin Wurm 

 

A diétázásról nagy empátiával beszélt, és ha önre nézek, karban tartott férfit látok.

Rengeteget edzek, böjtölök és meditálok. Százhúsz évig szeretnék élni, most vagyok hatvannégy. Küzdelmes lesz, de rajta vagyok.

Az elhízás mögött belső problémák állnak, bizonytalanságok, szorongások miatt növesztik a testüket az emberek, hogy vastagodjon a védelmi sávjuk, a saját területük. Így, hogy azt csinálja amit szeret, és sikeres is benne, nincs is oka túlennie magát. Nem kell testtömeget növelnie, hogy észrevétesse magát, mert ez már megtörtént, eléggé globálisan.

Ez érdekes, a magam példáján erre így még sose gondoltam. Viszont félelem bennem is van, haláltól, öregedéstől, a szüleimet viszonylag korán vesztettem el különféle betegségek miatt. Ezért nagyon egészségesen és tudatosan élek. Hetente két-háromszor húszórás böjtöt tartok, trénerrel meditálok, egy másikkal tornázom. Soha életemben nem voltam ennyire jól, mégis, bármi jöhet holnap.

Kikkel érez rokonságot az osztrák kultúra egyéb meghatározó szereplői közül? Elfriede Jelinek sokszor jut eszembe, hasonlóan kritikus nézőpontja miatt.

Én Thomas Bernhardot szeretem nagyon. És mély közelséget mostanában nem annyira Jelinekkel, mint Friederike Mayröckerrel érzek, aki felfoghatalanul tehetséges írónő, a felfedezése épp most van folyamatban, pedig idén kilencvenhárom éves. Nagyon ajánlom olvasni.  Aztán fontos barát Michael Haneke, és volt közösségünk Franz Westtel is, bár ő elég problematikus alkat volt, súlyos alkohol- és drogproblémákkal. Jófej volt, de érezhetően egy másik világban élt. Ha messzebbre megyünk, Wittgenstein az, akit mindig olvastam , noha sose értettem igazán. Emlékszem fiatalon ültünk a barátaimal, és sorról sorra vettük, elemeztük, hiába. Mígnem sokkal később el nem kezdtem fiatal amerikai filozófusokat olvasni, akik szerint Wittgensteint, amit a tömegről, az őrületről ír, nem is kell érteni. El kell fogadni, hogy az nem megy, és akkor nyílik meg igazán számunkra a szöveg, mint minőség.

Buddhista jellegű gondolat, a nembirtoklás révén megszerezhető dolgokkal.

Érdekel a buddhizmus, ez igaz, de vallásos nem vagyok. Nem szeretem az egyházat, évszázadokon át csak gyötörték az embereket. És most jön vissza ugyanaz a patriarchális rendszer Európa közepébe, az emberek meg lelkesülten üdvözlik. Nevetséges.

Deep Snow című művéhez Le Corbusier nyaralója, vagy inkább kunyhójának egyik berendezési tárgya adta az alapinspirációt, amiből egy plusz csavarral lett új elem. Hogy jön létre egy ilyen mű? Az alap önmagában is érdekes, aztán kitalálja, hogy a tárgyba nagy lyukakat fúr, és a vége egy lábra húzható tárgy. Nagy gondolati ugrások eredményei az egyes fázisok.

Ez a folyamat intuitív. Nem tudok nekiülni munkáknak, van hogy egy könyvet olvasok és eszembe jut valami, rengeteget rajzolok – ezekből sok van az Albertina gyűjteményében – ami segít gondolkozni, elmélyülni, de akkor se tudom irányítani, vagy megteremteni az ötleteket hozó helyzetet. Pár éve csináltam egy munkát Freud díványa alapján, egy modern verziót, kicsit Jean Prouvet stílusában. Agyagból modelleztem, fejtámlát is formáztam, majd az egész ágy-részen végiglépkedtem, és ezekkel a mély nyomokkal együtt lett kész a mű, Snow a címe.  Egyedül a hóban lehet ezt a süppedést úgy megélni, hogy belemélyülsz valamibe, engeded magad valamibe, ami nem csapda. Ezt a költőiséget nagyon szeretem. Azt, ahogy megteremtődik egy műben ez a vibrálás, amit nehéz tettenérni, megnevezni vagy jellemezni. Emlékszem az élményre, hogy gyerek vagyok, apámmal megyünk télen, és derékig süppedünk a hóba. Ezt egy kemény bútorban nem tudod megélni, de a jó művészet, a jó építészet megadja mégis, mert ha hat rád, akkor bele tudsz süppedni a világába, ami fantasztikus dolog, hálás érte az ember. 


Erwin Wurm: Deep snow, Lehmann Maupin Gallery, New York, USA, 2017   fotó: Eva Würdinger

Az egyperces szobrok sokszor designtörténeti, kultúrtörténeti darabokat visznek át friss, meglepő, erős, poénos gesztusba. Alkotóként annak is örül, ha a néző az eredeti tárgy minőségére is rácsodálkozik?

Magam is csodálom őket, az esztétikájukat, sőt, gyűjtöm is az ikonikus designbútorokat. Persze ezek érinthetetlen klasszikusok, viszont így, a szobraim által lehetőség nyílik játszani velük. Poén és félrehasználat egyszerre.

Abszurd, szürreális fura esetlen helyzetek. A börleszkfilmeket szereti?

Nem. Tudom meglepő, de nem. A Stan és Pant igen, Buster Keatont viszont sose bírtam. A munkám nem akar börleszk lenni, se viccelődő, inkább ad egy paradox, abszurd nézetet. Ami zavart kelt, olyan pszichikai helyzetet teremt, ahonnan új nézőpontok nyílnak. Nem vagyok viccmesélő alkat.

Sőt, inkább pofonosztó.

Ha valami fura történik az emberrel, amit nem tud megmagyarázni, zavarában nevetni kezd. Én is sokszor. Barátaimmal egészen gyerekes módokon is, ami lehet hogy idétlen, de attól még így van, ez a gyengeség is emberi. Rejtegetjük persze, de mindannyiunknak megvan ez a gyerekes oldala. Szeretek ezzel az állapottal dolgozni, ahogy bizonytalan, akár félelmetes helyzetekbe is belemasírozunk vele, minden áldott nap. Közben nyilván mind győztes tartással akarnánk járkálni a világban, de hát az nem egy opció.

A meditációval ezt a kreatív áramlást kikapcsolja az agyából?

A trénerem minden nap megkérdezi tőlem ma mi a vágyam, és mindig ugyanazt mondom, legyen nyugalom a fejemben, béke. Érdeklődik, van-e valami terv ami felé haladjunk, fókuszáljunk esetleg egy célra, ilyesmik, de atyaég, dehogy is, ezek jól mennek nekem, én csak ürességet akarok. Vagy legalább reggelig átaludni az éjszakát.

Hánykor szokott elaludni?

Nyolckor.

Nyolckor???

Imádom. Korán ágyban lenni, olvasni, beleálmosodni egyszerűen a legjobb dolog. Sajnos a kislányunk kilenckor fekszik csak, azt illendő megvárnom, de aztán már bújok is a takaró alá. 

 

Nyitókép: Erwin Wurm: Head TV,  Lehmann Maupin Gallery, New York, USA, fotó: Eva Würdinger