„Emlékszem, hogy az első kék színt hol és mikor láttam”

Interjú Perneczky Gézával

Árvai Mária – Véri Dániel

A Szentendrei Képtárban látható most annak a kutatómunkának az eredménye, ami a híres, 1959-es műcsarnokbeli francia könyvkiállítás történetét dolgozta fel. Erről tudható, hogy a kéthetes nyitvatartási idő alatt a könyvek nagy részét ellopták a látogatók. A szemtanúk és „tolvajok” között akadtak főiskolás művészek és művészettörténet szakos egyetemisták is. A nagy könyvlopás. Francia könyvkiállítás a vasfüggöny mögött című kiállítás kurátorai, Árvai Mária és Véri Dániel velük készítettek interjúkat, hogy a könyvlopás téma mellett feltérképezzék: az 50-es, 60-as évek elszigeteltségében hogyan lehetett „nyugati” információhoz, képekhez, reprodukciókhoz jutni. Ezek a forrásértékű interjúk – a kiállítás katalógusa mellett – 2019 októberétől az Artmagazin Online-on jelennek meg: az oldalunkra látogatók kéthetente egy-egy újabb megszólaló történetét olvashatják majd.

Perneczky Géza (1937) művészettörténész, képzőművész, pedagógus, 1970 óta Kölnben él.

Könyvkiállítás

Harmadéves egyetemista voltam ’59 őszén. A könyvkiállítás hírét, mint művészettörténész hallgatók, azonnal megtudtuk. Mielőtt azonban elmentem volna, hogy megnézzem – mert egy könyvkiállítást nem érdemes megnézni, hiszen a könyvek vitrinben állnak, és egyetlen egybe sem nézhetünk bele –, kiderült, hogy ezeket a könyveket ki lehet nyitni, mert nem vitrinben vannak. Hosszú-hosszú asztalokon egymás mellé voltak kitéve, mint valami óriási uzsonna, oda lehetett menni, ki lehetett nyitni, lehetett lapozgatni bennük. Szék nem volt, de nem is kellett, csak útban lett volna.

Akkor elhatároztam, hogy elmegyek. Pár nap múlva mondták a barátaim, hogy siessek, mert nem lesz mit nézni, fogynak a könyvek. Nem értettem először, aztán kiderült, hogy arra gondoltak: lopják a könyveket. Valószínűleg direkt nem volt teremőr: könyvvel a kézben ki lehetett sétálni a Műcsarnok elé, hátha ott jobb a fény, és haza lehetett menni a könyvvel. Ezt egy-két nagyon bátor ember – vagy nagyon züllött alak – megpróbálta, és voltak, akik megfigyelték, hogy semmi nem történik. Tömegjelenséggé vált, néhány nap múlva a könyvek fele hiányzott. Nagyon fegyelmezett társadalomban éltünk: ma egy nap alatt elfogyna. Akkor azért kellett másfél hét. A második hét végére már csak a lehető legrosszabb könyvek maradtak. Egyszer még visszamentem, hogy megnézzem, mi lelhető még fel. Skira kötetek egy sem.

Pap Gábor ügye

Senki nem bukott le?

De igen, Pap Gábor[1] – ő az évfolyamtársunk volt. Később nagyon különös nézeteket kezdett vallani a Szent Koronáról, a mítoszok irányába ment el. Az ő viselkedése kicsit feltűnő volt. Behívták a rendőrségre. Nem lett semmi baja, mert a francia követség, amikor megtudta, hogy egy-két embert behívtak, és eljárást akarnak indítani, azonnal tiltakozott. A franciák biztosak voltak benne, hogy jócskán lopnak majd a kitett könyvekből. Az, hogy minden eltűnt egy idő után, talán meglepte őket. Ebből derült ki, hogy mennyire nem voltak ilyen könyvek Magyarországon.

Három ellopott könyv, színes reprodukciók

Én magam három könyvet loptam el, ezek közül egy máig megvan – egy nagyon szép albumról van szó.[2] A harmadik-negyedik nap mentem, és ilyesmi akkor már tulajdonképpen egyáltalán nem volt. Ez azért maradt meg, mert Léger[3] nevét nem ismerték még Magyarországon. Az átlagosan kulturált ember számára ma is az a helyzet, hogy ha kubizmus, akkor Picasso,[4] Braque,[5] és slussz. Azt, hogy harmadiknak Léger is ott volt, és negyediknek, igaz, több éves késéssel, belépett a sokkal fiatalabb Juan Gris,[6] tehát, hogy négyen voltak a kubisták, máig kevesen tudják.

0o3a0142
Fotó: Deim Balázs

Ez egy csúcskiadvány volt, az akkori színes nyomdatechnikának köszönhetően minden színes kép külön-külön, kézzel van beragasztva – nagyon munkaigényes kiadványok voltak. Csak a teli színes képek vannak magukra a könyvlapokra nyomva, és a fekete-fehérek. Összesen három vagy négy színt alkalmaztak, azokat tudták így színesen nyomni. A kevert, tónusos részeket külön-külön nyomták műnyomó papírral. A franciák kezdték el, a Skira kiadónak[7] volt az első ilyen, kis formátumú sorozata, az ötvenes években indult el.[8]

Megvettem ezt a Picasso-kötetet,[9] ami ma talán bizonyos szempontból könyvritkaság. Itt alakították ki ezt a technológiát. Ebben már – azért a Skira adott magára – nincsenek fekete-fehér képek. Minden kép színes, de mindegyik külön-külön van beragasztva. Abszolút jó, nagyon kiegyenlített színek. Természetesen ezek sem felelnek meg az igaziaknak, mert az lehetetlen. Az olajfestéknek és a vászonnak van egy bizonyos tónusa együtt: nem is szín az, hanem anyaghatásával együtt a szín. Azt nem lehet elérni, hogy egy színes reprodukció egy az egyben megfeleljen a képnek. Nagyon kiegyenlített színharmóniára törekednek, hogy azt a benyomást keltsék, mintha az eredetit látnánk. Ha odatenném az eredeti mellé, akkor rögtön látszódna, hogy teljesen más az egész kép színharmóniája. Ez külön művészet volt, ma az ilyesmit már komputerek csinálják.

Tehát három könyvet hoztam el: a másik egy kis Picasso volt, a harmadikra már nem emlékszem. A szüleim az egész könyvtáramat odaadták a Janus Pannonius Múzeumnak. Megírtam anyámnak, hogy ezt a Léger-t, és még két-három könyvet, ne adja oda. A legfontosabb nem is ez a Léger volt, hanem Harald Szeemann 1969-es berni katalógusa, amiben a világon először mutatta be a concept artot, body artot, land artot.[10]

0o3a0119
Fotó: Deim Balázs

Miért éppen a Léger-t tartotta meg?

Mert olyan szép. Nekem Léger nagyon tetszett. Azt hiszem, Légert nem Franciaországban ismertem meg, mert 1959-ben még nem jártam Franciaországban.

Bevitte ezeket a könyveket az egyetemre megmutatni a többieknek, látta másokét?

Nem. Nem mutattuk meg egymásnak. Nem azért, mert titkos lett volna. Nem volt akkora szenzáció. Elmeséltük, hogy mit loptunk, de már nem nagyon emlékszem a részletekre.

0o3a0135
Fotó: Deim Balázs

Marlborough Gallery, London

Eszembe jutott viszont egy lehetséges tájékozódási forrás, a Marlborough Galéria Londonban. Nem tudom, hogy megvan-e még, valószínűleg már nincs.[11] Nagy képzőművészeti intézmény volt, majdhogynem múzeum – rendszeresen nagy alakú, vaskos katalógusokkal. Az akkori modern művészet, a huszadik századi avantgárd, modernek, kortársak is szerepeltek. Elmentek Baconig,[12] és még azon is túl egy kicsit, a pop-artig. A Marlborough küldte nekem az összes katalógusát. Egyszerűen minden bejelentés nélkül, postán. És figyelem! – mindegyik megérkezett. Akkor még nem lopták a postán a könyveket. A galériások nyilván nagyon gazdagok voltak, milliomos vagy milliárdos nagyságrendben. Ma már régen nincs ilyen Angliában. Nem tudom, minek köszönhettem, honnan kapták meg a címem. Talán az egyetemi színpadi[13] előadásaim miatt.

Egyetemi Színpad

A hatvanas évek közepe táján, 1963–64 után az Egyetemi Színpadon tartottam előadásokat. Rendszeresen, havonta egyszer. Már nem emlékszem, hogy ez honnan jött, valószínűleg úgy kezdődött, hogy egyszer fölkértek, még egyetemista koromban. De én forgatókönyvet írtam, mert ezek nem előadások, hanem esték voltak. Kubizmus, szürrealizmus, expresszionizmus, és így tovább, az izmusok sorban. Ősztől kora tavaszig ki is töltöttek egy szezont.

Meg kellett ismételni, mert nagy volt a látogatottságuk. Ez a mai Piarista Gimnáziumban történt, a színházteremben, ami elég nagy, sokkal nagyobb egy mozinál. Több száz ember befért, és mindig meg is telt. Előfordult, hogy ki kellett hívni a rendőrséget, mert meg akarták ostromolni. Azt nem lehetett, hogy annyian bejöjjenek, hogy álljanak is. A következő évben újra el kellett indítani. Több éven át csináltam. Közéleti személy voltam, az utcán futottak utánam a gyerekek autogramért.

Pécsi előadások

Előfordult, hogy ezeket az estéket megismételtem Pécsett. Nem az összeset, hanem egyet-egyet, ha meg tudták szervezni, hogy lemenjek. A Pécsi Műhely[14] mestere, Lantos Ferenc[15] ott tanított a Művészeti Gimnáziumban. A Pécsi Műhely tagjai, Halász Karcsi[16] például, akkor még másodikos-harmadikos gimnazisták voltak. Ott ismertem meg őket – az előadásaim hozzájárultak ahhoz, hogy megfertőződtek. A Pécsi Műhely harmadikos-negyedikes gimnazista korukban, az utolsó egy-másfél évben kezdett kialakulni.

Postai küldemények

Máshonnan, ismeretlen külföldi címekről nem kapott könyveket?

Később már minden volt. Szimpatizánsok, gazdag emberek, emberbarátok. A szocializmus idején a nyugati táborban a humanizmusért elkötelezett emberek, akik egyúttal jómódúak is voltak, elmentek a postára, és könyveket adtak föl feketén megszerzett címekre. Nem élelmiszert vagy orvosságot – mert voltak ilyen alapítványok is, ahova be lehetett fizetni pénzt, és az ment a harmadik világnak, a fejlődő országoknak.

Vasarely

Egyszer kaptam Vasarelytől[17] egy könyvet, az is postán érkezett. Amikor Hollandiába utaztam – abból lett a Pávakert című könyv[18] –, Párizson át mentem, ott is eltöltöttem egy hetet. Fölkerestem Vasarelyt – nem mint művészettörténész, hanem mint művész, festő –, és megmutattam neki a monotípiákat, amiket csináltam. Nagyon tetszett neki. Azok kisalakú papírok voltak, könnyű volt őket vinni; ma már szinte egy darab sincs belőlük. Az egyik legszebbet kiválasztotta, nézegette, és azt mondta: „Perneczky úr, ha ezt harminc évvel korábban csinálja, akkor most maga a Paul Klee.”[19] Na jó, hát ez kicsit túl volt dicsérve. Egyszerűen Paul Klee nevének hallatára egy világ jelenik meg az ember szeme előtt, nem egy vagy két kép. Megköszöntem a dicséretet, és fölírta a címem.

Akkor még nem tudtam, hogy hónapokig fogok Hollandiában maradni. Úgy gondoltam, hogy legkésőbb egy hónap múlva visszatérek Pestre. Mondta, hogy nemsokára megjelenik egy kötete, el fogja küldeni. Úgy vettem, hogy felejtsük el, de nem felejtette el, tényleg elküldte. Ez is megvan még valahol, mert ezt sem engedtem, hogy levigyék Pécsre. Vasarely pechje, hogy egy idő múlva nagyon megkopott mint művész. Egy pillanatig nagyobb volt, mint Picasso. És fontosabb, mert az a kortárs művész volt, aki két-három éven át a legerőteljesebben hatott az egész világra. Mindenkire hatott, a nyomdaművészetre, a textílianyomásra, a divatra. Minden op-art lett másfél-két évig. Aztán mintha elvágták volna, miközben ő tovább gyártotta a színes, nagy képeket, óriási példányszámban. Nem ő festette, hanem munkatársak tucatjai.

Párizsban, amikor megállt, járt Sipos Gyula lakásában?

A lakásában nem jártam, de vele találkoztam. Sipos Gyulát[20] nem lehetett kikerülni, ha magyar közéleti személyiség volt az ember. Ő később Kölnben sokszor meglátogatott. Volt egy amszterdami barátnője, egy magyar lány, mind a ketten nagyon jó ismerőseim voltak. Megkértek, ha nyáron elutazom, lakhassanak a lakásomban.

Könyvet nem kapott tőle?

1963–64-ben volt ez a nyugat-európai utam, vagy egy évvel később. Még nem volt könyvraktár a lakásán.

Váci utcai antikvárium, Muskátli presszó

Honnan készült az egyetemi színpadi estékre, mik voltak a forrásai?

A bázisom a Váci utcai antikvárium volt. Népművészeti bolt van most ott, szemben a Piarista Gimnáziummal. Az volt Budapesten az a hely, ahova, ha valaki nyugatról művészeti könyvet kapott, bevihette, és jó áron megvették. Nagyon magas árak és nagyon gazdag emberek sem voltak akkor Magyarországon. Demokrácia volt a szocializmusban: mindenki szegény volt. Ez nem volt jellemző az egész szocialista táborra. Az NDK-ra sem volt jellemző például, ott nagy korrupció volt, és nagyon gazdag elvtársak is voltak. Magyarországon Kádár[21] egy szolid háztartást vezető elvtárs volt. Haragudott, ha valamelyik vezető olyan családi házzal rendelkezett, aminek medence volt az udvarán. Magyarországon viszonylag demokratikusan volt elosztva a szegénység.

Szóval az antikváriumban nekem félretették az érdekes könyveket. Minden nap bementem: traccsolni, ha másért nem – majdnem kávéház jellegű volt. Bejárt oda többek között Kenedi János,[22] akkor még kicsapott gimnazistaként. Aztán magánúton érettségizett. A másik fontos helyiség a Váci utca közepén, a Duna felé eső oldalon a Muskátli[23] presszó volt. Oda is sok kultúrgyanús ember járt. A kiszolgáló személyzetre is emlékszem, „Muskátli Zsuzsira”.

Színes ORWO diák

Honnan szerzett vetíthető képeket az egyetemi színpadi estékhez?

Színes képeket össze lehetett szedni könyvekből. Azt én magam kifényképeztem, és bekereteztem. Lehetett kapni ORWO színes filmet,[24] és ORWO fordító színeset is, vagyis olyat, ami rögtön diapozitívet csinál. Nem voltak olyan szépek a színek. De a fő baj az volt, hogy két-három év múlva ezek a diák már használhatatlanok voltak, mert a film kifakult. Akkor is, ha dobozban tárolták: elvesztek, kifáradtak a színei. Nem volt olyan vegyipara az NDK-nak, hogy a színeket meg tudták volna csinálni rendesen.

Klee, Picasso

Egy reprodukció mennyit mond egy képzőművésznek? Volt olyasmi, amit látott reprodukción, és aztán később, amikor eljutott nyugatra és a tárgyat is látta, az teljesen más volt?

Amikor életemben először került a kezembe egy Klee-könyv, szinte meg voltam semmisülve. Nem az számított, hogy reprodukció vagy eredeti. Egész egyszerűen nem voltam informálva róla, hogy létezik olyan, mint Klee vagy Miró. Picassót az ember valamennyire ismerte, mert Kállai Ernőnek már volt egy Picasso-könyve a negyvenes évek végén.[25] Csak fekete-fehér reprókkal – elég szerény kivitelezésű, de lehetett belőle tudni, hogy milyen Picasso. Akkor még gyerek voltam majdnem, gimnazista talán. De azután semmi más nem jutott a kezünkbe évekig.

A Rákosi-rendszer[26] alatt a zár olyan tökéletes volt, hogy sejteni sem lehetett semmit. Nem volt televízió, se film. A mozik még nem játszottak színes filmet, de ha játszottak volna is, nem voltak olyan filmek, amiben akár csak a háttérben a falon lehetett volna látni dekoratív modern műveket. A szememben a legmodernebb Van Gogh[27] volt, és utána Picasso.

Kaposvári rajzszakkör

Amikor gimnazista voltam, Kaposváron laktam a főutcán, és a szemközti háznak az udvarán működött a kaposvári rajzszakkör. Talán egy boltnak a raktárhelyisége volt a nagy terem, elég jó világítással. Délután öt-hat órától másfél vagy két órán át tartott, két tanárral. Az egyik Ruisz György,[28] aki rajzot tanított a kaposvári gimnáziumban, ő tanította a felnőtteket este nyolctól tízig, délután hattól nyolcig pedig Gerő Kázmér[29] oktatott. Ő nem volt gimnáziumban tanár, egy jó festő volt. Abból a nagyon kevés pénzből élt, amit a tanács fizetett a rajzszakkörért. Én ott tanultam meg festeni.

Gerő Kazi egy posztimpresszionista fokon álló festő volt, de nagyon jó pedagógus. Ez még fontosabb. Tudta, hogy milyen Picasso, de nem tudta elmondani. A többieket ő sem ismerte. Viszont meg tudta magyarázni Cézanne-t.[30] Klimó Károllyal,[31] aki velem egyidős, és ma ismert festő Pesten, osztálytársak voltunk. Ketten jártunk oda a gimnáziumnak ebből az osztályából. Klimó Károly némelyik akvarell képét fölkapta Gerő Kazi, és mutatta, hogy ez majdnem olyan csendélet, mint amit Cézanne festene akvarellel. Meg tudta magyarázni, hogy hogyan kell valőr színekkel festeni.

A huszadik századi művészet oktatása az ELTE-n

Vayer Lajos[32] professzor behívott magához, és megkért rá, hogy tartsak meg egy rendesen, órarendben szereplő huszadik századi művészet-előadássorozatot fél éven át. Nem vizsgáztattam belőle, Vayer aláírta azoknak, akik látogatták. Egy éven át ment ez körülbelül. Egy fillért nem kaptam érte: az akkori világban meg lehetett csinálni, hogy egy hallgató a professzor helyett megtartja az előadásokat, de a professzor nem nyúlt a zsebébe, mert ha kifizette volna, akkor neki nem maradt volna pénze. A professzori fizetés is nagyon kicsi volt. Annak kellett örülni, hogy milyen megtiszteltetés, hogy megtarthattam.[33]

Ötödéves koromban már nem tartottam ezeket az előadásokat, mert akkor került oda Aradi Nóra[34] mint docens. Ő tartott huszadik századi művészetről is valamit, talán csak szemináriumot. Egyszer beültem az órájára. Az egy forró pillanat volt, mert ismert látásból, mindent tudott rólam. Azt is tudta, hogy én ezt az anyagot sokkal jobban ismerem, és más szempontból szoktam leadni, mint ő. Érdekes, hogy nem haragudott meg, nem sértődött meg, hanem izgalomba jött. Fura volt, egy idő után elszégyelltem magamat. Elsomfordáltam. Provokáltam, és a provokációra egészen furcsán válaszolt. Ennek folytatása csak évekkel később történt, amikor már hazajártam Pestre a nyolcvanas években. A Műcsarnokban szembejött velem, és nagyon megörült. Felvillanyozva odakiáltott nekem: „Szervusz!” Aztán zavarba jött, rájött, hogy mi nem tegeződünk, és egyáltalán. Nagyon különös személy volt.

Követségek

Követségekre, külföldi kulturális intézetekbe járt akkoriban?

Jött egy magyar művészeti szakember Amerikából, Mocsári Gábor.[35] Az amerikai követség megkeresett mint művészt, erre a személyre hivatkozva, hogy vigyek fotókat a saját képeimről. A követségre kellett bevinnem. Borzasztóan féltem oda bemenni, mert akkoriban az amerikai követséget minden oldalról az államvédelem emberei vették körül. Aki az utcában vagy a tér sarkán megjelent, kezdték filmezni, fényképezni. Halált megvető bátorsággal bementem, és a portán leadtam a fotókat. Mocsári visszaküldte azzal, hogy így érkeztek meg: össze voltak ragadva, sülve a fotók. Betették egy vödör vízbe a csomagot a postán, és úgy küldték tovább. Ki sem tudta nyitni. Egyébként a követségekkel nem volt kapcsolatunk, nem volt tanácsos kapcsolatot tartani. Ha valaki rendszeresen, nem is az amerikai, de akár csak a holland vagy a francia követséggel kapcsolatot tartott volna, kicsapták volna az egyetemről.

Színek

Azt a világot nagyon nehéz elképzelni ma már, egy csomó apróságban más volt, mint a mai világ. Egész egyszerűen a reflexeink voltak mások. Amikor disszidáltam 1970 végén, Kölnbe érkezve hónapokig nem tudtam szabadulni a kirakatoktól. Ha a belvárosi utcán jártam, állandóan meg kellett állnom, és néznem kellett. Holott nem akartam, de az ingerkülönbség olyan nagy volt. Például a színek. A budapesti kirakatokban nem voltak színek. Az áruknak nem volt színe, mert a többségük itthoni termék volt, vagy NDK, cseh, lengyel vagy orosz termék, és ezek a gyárak nem tudtak színeket produkálni.

Emlékszem, hogy az első kék színt hol és mikor láttam. Budán, a Bartók Béla úton mentem Háy Ágnessel,[36] és Ági hirtelen megállt és előremutatott: „Kék! Kék!” Volt egy színes üveg reklámdoboz, ami benyúlt az utcára a bolt fölött. A Lufthansának volt a doboza, és az egy olyan kék volt, ami az egész országban nem volt különben. A kék színt a népboltok[37] képviselték. Az egy fogalom volt: „Népbolt kék”. Egy beütött, fakó, palaszínű kék. Annál erősebb kéket nem tudtak csinálni. Sötétebbet igen, de erősebb kéket nem.

Később, a nyolcvanas években már sorra nyíltak a nyugati boltok Pesten. Nem túl sok, de azoknak a reklámdobozai, a színes üvegek, már igazi színnel voltak színezve. Ebből a fakó világból kerültem be a kölni Hohe Strasséra vagy a Schildergasséra. A belvárosi sétálóutcákban a tárgyak maguk is magas minőségűek voltak, plusz a színek, ingerek. Borzasztóan fárasztó dolog volt nekem, nagyon vizuális típus vagyok. Kerültem ezeket az utcákat, mert állandóan meg kellett állnom. Nem taszítottak a kirakatok, hanem annyira vonzottak, hogy nem tudtam nyugodtan elhaladni mellettük.

 

 

Az interjú A nagy könyvlopás. Francia könyvkiállítás a vasfüggöny mögött című kiállítást előkészítő kutatás keretében készült. (Szentendrei Képtár, 2019. 09. 20. – 2020. 03. 01., kurátorok: Árvai Mária, Véri Dániel)

Ennek alkalmából 2020 elején kétnyelvű, magyar–angol kiadvány jelenik meg, amely három bevezető tanulmány mellett közli a tíz interjú teljes, szerkesztett szövegét.

Az interjút Árvai Mária és Véri Dániel készítette Budapesten 2019. április 30-án, a szöveget ők szerkesztették, az olvasószerkesztő Zelei Bori volt.


[1] Pap Gábor (1939), művészettörténész.

[2] Pierre Descargues: Férnand Léger, Paris, Éditions Cercle d’Art, 1955.

[3] Fernand Léger (1881–1955), francia festő.

[4] Pablo Picasso (1881–1973), spanyol festő.

[5] Georges Braque (1882–1963), francia festő. Az Altorjai Sándor által ellopott Braque-albumról ld. a kötetben a Jovánovics Györggyel készült interjút.

[6] Juan Gris (1887–1927), spanyol festő.

[7] A Skira kiadót Albert Skira alapította 1928-ban, Lausanne-ban. Később Genfbe költözött a központ, de Párizsban is volt irodájuk. Albert Skira 1973-ban meghalt, ezután a kiadó válságba került és többször tulajdonost váltott. 1996-ban a tulajdonosok Milánóba helyezték át a székhelyüket.

[8] A „Le goût de notre temps” sorozatot az Albert Skira kiadó 1953-ban, Genfben indította, 1972-ig jelentek meg hozzá tartozó kötetek.

[9] Maurice Raynal: Picasso (Le goût de notre temps sorozat), Genève, Skira, 1959.

[10] Harald Szeemann: When Attitudes Become Form, Bern, Kunsthalle, 1969. Ld. a kötetben a Jovánovics Györggyel készült interjút.

[11] A Marlborough Gallery-t 1946-ban alapította Frank Lloyd és Harry Fischer. Ma is működik: https://www.marlboroughgallery...

[12] Francis Bacon (1909–1992), angol festő.

[13] Az Egyetemi Színpad az Eötvös Loránd Tudományegyetem bölcsészkarának Váci utcai épületében működött 1957–91 között.

[14] A Lantos Ferenc által vezetett pécsi Iparművészeti Stúdió tagjaiból Pécsett alakult, 1970–80-ig aktív művészcsoport. Tagjai többek között: Aknai Tamás, Ficzek Ferenc, Halász Károly, Kismányoki Károly, Pinczehelyi Sándor, Szelényi Lajos és Szíjártó Kálmán.

[15] Lantos Ferenc (1929–2014), festő.

[16] Halász Károly (1946–2016), festő.

[17] Victor Vasarely (született Vásárhelyi Győző, 1906–1997), magyar-francia festő.

[18] Perneczky Géza: Tanulmányút a pávakertbe, Budapest, Magvető Kiadó, 1969.

[19] Paul Klee (1879–1940), svájci festő, grafikus.

[20] Sipos Gyula (1935), író, kritikus.

[21] Kádár János (1912–1989), kommunista politikus, a róla elnevezett Kádár-korszakban (1957–89) különböző pozíciókat betöltve az ország de facto vezetője volt.

[22] Kenedi János (1947), író, műkritikus.

[23] A Muskátli presszó 1958-tól az avantgárd egyik fontos találkozóhelye volt. Ld. Kisfaludy András: Törvénytelen Muskátli című (1996) három részes filmjét.

[24] Az NDK-ban, az ORWO Filmfabrik Wolfenben gyártott termékek.

[25] Kállai Ernő: Picasso, Budapest, Singer és Wolfner, 1948.

[26] A Rákosi-korszak szűkebb értelemben az 1948–53-ig terjedő időszakot jelöli, nevét a sztálinista diktatúrát kiépítő, ezekben az években teljhatalmú Rákosi Mátyásról (1903–1971) kapta.

[27] Vincent van Gogh (1853–1890), holland festő.

[28] Ruisz György (1922–1994), festő, 1953–86-ig vezette a Balázs János Képzőművészeti Kört Gerő Kázmérral közösen.

[29] Gerő Kázmér (1920–1988), festő.

[30] Paul Cézanne (1839–1906), francia festő.

[31] Klimó Károly (1936) festő, grafikus, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia rendes tagja. Ld. a kötetben a vele készült interjút.

[32] Vayer Lajos (1913–2001), művészettörténész, 1955–83-ig az ELTE Művészettörténeti Intézetének tanszékvezető egyetemi tanára, 1958–78 között a Velencei Biennálé magyar miniszteri biztosa.

[33] Ld. a kötetben a Passuth Krisztinával készült interjút.

[34] Aradi Nóra (1924–2001), művészettörténész, a Művelődésügyi Minisztérium Képzőművészeti Osztályának vezetője 1957–61 között, 1959-től adjunktus, majd docens az ELTE-n.

[35] Mocsári Gábornak nem találtuk nyomát.

[36] Háy Ágnes (1952), grafikus, animációs filmkészítő, 1985 óta Nagy-Britanniában él. Édesapja, Háy Károly László festőművész, nagybátyja Háy Gyula író.

[37] A Kádár-korszak kultikus boltjai közé tartoztak a Közértek és a Csemege mellett a Népboltok, az állami tulajdonú vegyeskereskedések is.