Bede Kincső erdélyi származású fotóművész, aki Kovásznán nőtt fel, és érzékeny, személyes hangvételű munkáival vált ismertté. A Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen diplomázott, jelenleg a budapesti TOBE Galéria képviseli. Munkáiban gyakran kutatja az emlékezet, a családi történetek és a transzgenerációs tapasztalatok vizuális lenyomatait. Az OFF-Biennále keretében a Milestone-ban rendezett Pista művészete című kiállítása kapcsán Bodnár Kriszta beszélgetett vele.

Artmagazin: Egy hetedik kerületi lakásban vagyunk, nem egy klasszikus kiállítótérben. Hogy került ide a kiállítás?

Bede Kincső: Két évvel ezelőtt jelöltek az Esterházy-díjra – akkor ennek az anyagnak egy részlete szerepelt a kiállításon. Akkor és ott nagyon csalódott voltam; rosszul éltem meg, ahogyan a nagyapám szobrai és az én fotóim megjelentek a Ludwig terében. A teret egy másik alkotóval kellett megosztanom, és csak egy félbevágott falfelület jutott nekem. Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy ez az anyag annyira személyes és intim, hogy egy teljesen más térre lenne szüksége – egy egyéni kiállításra, amihez csakis egy alternatív szituációt tudtam elképzelni. Nem akartam sem kereskedelmi galériába, sem múzeumi közegbe vinni. Volt egy elképzelésem: hogy ezek a munkák egy bútorozatlan lakásban kapjanak helyet.

Ekkor keresett meg Páldi Lívia az OFF-Biennálétól azzal, hogy szeretnének velem együtt dolgozni. Líviáék felajánlották, hogy a Milestone Intézet biztosítani tud egy többszobás lakást. Ő sem szerette volna, hogy klasszikus otthonhangulatot teremtsünk – bútorokkal, növényekkel –, így végül egyfajta hibrid tér született. Nem igazi lakás, de mégis otthonos.

Milyen volt a megnyitó? Vártad, hogy egy intimebb térben mutasd be ezt az anyagot? Működik?

Ez a második nagyobb egyéni kiállításom. Volt bennem bizonytalanság. Nagyon sebezhetőnek éreztem magam, mert ez az anyag rendkívül személyes. Nem könnyű megtalálni azokat az arányokat, hogy mennyit mond el az ember, mennyit mutat meg magából – hol van az a pont, ahol már túl sok, és honnan kezd valamit jelenteni másnak is.

Bennem volt az is, hogy mivel installációkat is beemelek – a nagypapa tárgyait –, rizikós, hogyan fogják ezt mások értelmezni. De büszke vagyok rá, hogy bevállaltam. Fontos volt számomra, hogy egy olyan kiállítást csináljak, ami nem csak intellektuálisan vagy esztétikájában mozgatja az embereket, hanem érzésekben is. Vágytam arra, hogy valami történjen.

Mik voltak a reakciók?

Meglepően sokan jöttek el a megnyitóra – ez tényleg váratlanul ért, mert mégiscsak egy külső, alternatív helyszínről van szó. Rengeteg ismeretlen arc, sok külföldi is. Volt, aki már a megnyitó előtt megnézte a kiállítást, és nagyon felkavaródott a tartalmától. Többen is odajöttek hozzám könnyes szemmel, hogy nem számítottak arra, amit itt éreztek. Szóval valami működik.

Nagyon érdekes élmény volt ez számomra, mert sokszor azt érzem, hogy egy megnyitó nem is igazán a munkákról szól – inkább egy társasági esemény, ahol az emberek beszélgetnek, találkoznak. Én például ritkán mélyedek el egy munkában pont a megnyitón; ha érdekel a téma, inkább később visszamegyek.

Ezért is voltam kíváncsi, hogy most hogyan, milyen pontokon kapcsolódnak a látogatók – mit éreznek, mit vesznek észre. Egy kiállítás végső soron egy irányított történet. Van egy felépített tér, de én már annyi ideje dolgozom ezen az anyagon, hogy belülről nézve nehéz megítélni, hogy ez másnak mit adhat. Már nem látom kívülről.

Gyakran eszembe jutott: vajon a nagypapám mit szólna mindehhez? Ő a fő karakter ebben az egészben, de közben mégsem róla szól. Ez a kiállítás teljes mértékben rólam szól és arról, hogy én hogyan látom őt, hogyan szeretnék emlékezni rá – és közben mégis olyan dolgokat megmutatok belőle is, amiket mások talán nem is tudtak róla vagy sosem értékelték. Hogy szobrokat készített, hogy neki is van egy története.

Nagyon jó élmény volt a megnyitó, sokat beszélgettem emberekkel, nagyon nyitottak és érdeklődők voltak. Ez ritka – általában az emberek tartanak attól, hogy odamenjenek a művészhez, hogy kérdezzenek vagy véleményt mondjanak. Itt viszont volt, aki órákig maradt.

Mi ketten a Ludwigban, az Esterházy-díj kiállításán találkoztunk először. Több művész egyikeként azért mentem oda hozzád, mert nagyon meglepett, mennyire nyíltan beszéltél a saját munkáidról – pedig az általad feldolgozott téma kifejezetten nehéz volt. Mindig ennyire nyitottan kezelted a gyerekkori traumákat? Vagy volt egy pont, ahol egyszer csak átszakadt egy gát?

Egyáltalán nem tudtam erről mindig könnyen beszélni. Nagyon szorongó ember vagyok – gyerekkoromban is sokat szorongtam. Volt egy pont, amikor rájöttem, hogy kimondhatom, amit érzek, amit gondolok, ez egyfajta megkönnyebüléssel járt – de az az igazság, hogy ezt először a művészeten keresztül tudtam megélni.

Pár hete mondtam ki először hangosan, hogy mennyire nehéz ráébredni arra: valójában senkit nem érdekel, mit érzel. Jó, talán túlzás azt mondani, hogy senkit, de őszintén szólva... tényleg csak nagyon keveseket. Viszont ha az érzéseidből készítesz egy művet, és azt kiteszed egy falra, akkor hirtelen minden szem rád szegeződik.

Ez számomra nagyon furcsa és kettős élmény volt – hogy a munkáimon keresztül kaptam először valódi figyelmet. Mintha az érzéseim csak akkor válnának érvényessé, ha műtárggyá formálódnak. Ez nehéz és fura felismerés volt.

A fotókon keresztül váltál láthatóvá?

Igen. És ez valójában elég szomorú. Egy idő után rá is jöttem, hogy ez a fajta figyelem számomra egyáltalán nem kielégítő. Nem csak erre vágyom – és talán ami még fontosabb, hogy nem is csak erre van szükségem.

Örülök, hogy ezt most már ki tudom mondani. Szerintem sokan, főleg művészek, nem tudnak mit kezdeni ezzel. Hiszen a befogadói figyelemből valamilyen szinten mindenki töltekezik – de ez önmagában nem elég. Párizsban éreztem meg ezt igazán: kiállítottam, és mindenki rám volt kíváncsi, mint művészre. De közben nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy azoknak az embereknek a figyelmét, akiket a legjobban szeretek, nem tudom elérni.

A nagyapáddal is a szobrain keresztül tudtál először igazán kapcsolódni. A szobrok szinte egy „kérdés–válasz” viszonyt jelenítenek meg kettőtök között. Mire gondolsz pontosan? Megkérdezted tőle valaha, hogy „Tata, ez a szobor mit ábrázol?”

Nem. Sokáig Tata ezeket titokban készítette a Dédi házánál, és egyszer csak elővette őket a panellakásukban. Telerakta velük a szekrényeket. Mi még gyerekek voltunk, és az elején nem is nagyon értettük, hogy mik ezek – de nagyon hamar megszokta a szemünk a jelenlétüket.

Aztán jött számomra a MOME. Másfél éve éltem akkor Budapesten. Az egyetemen feladatokat kaptunk, és én nem tudtam, mit fotózzak. Azt éreztem, hogy imádom ezt a várost, mégis minden, amit fotóztam, hiteltelennek tűnt számomra.

Az első félév végén hazamentem karácsonyra. Akkor történt meg az a felismerés, mint amikor a színházban elhúzzák a függönyt. Mintha addig mindenre egy lepel borult volna, és akkor hirtelen megláttam: minden ott van előttem. Ott a téma, amihez közöm van – elég erős, elég személyes, és elég fájdalmat is hordoz ahhoz, hogy érdemes legyen vele foglalkozni.

A nagyapád hol volt ebben a történetben?

Gyerekkoromban mindig fotóztam, amikor a nagyszüleimnél voltam. Tatának is mutogattam a képeket. Rengeteg fotóm van – magamról, róluk. A kamera mindig ott volt velem, csak akkor még nem tudtam tudatosan használni. Erről is szól a kiállítás: hogy a fényképezőgép mennyire jó védekező eszköz. Ha azon keresztül nézed a világot, akkor nem kell teljesen jelen lenned benne – nem kell a történet részesévé válnod. Ad egyfajta távolságot, biztonságot.

Aztán elkezdtem fotózni a nagyapa szobrait. Olyan volt, mintha kis rejtett üzeneteket hordanának magukban. Egész életemben kerestem a kapcsolódási pontot vele – és most úgy éreztem, mintha ezeken keresztül üzenne nekem.

Az ember tele van megválaszolatlan kérdésekkel az életében – és valahogy mindig keresi ezekre a válaszokat. Ezek a szobrok, ezek a fotók számomra ilyen kérdések és válaszok is egyszerre. És igen, ezek az én kérdéseim, az én válaszaim, amiket most találtam csak meg. Ez az egész folyamat sokat segített abban, hogy megbocsássak neki. Hogy el tudjam őt fogadni.

Érdekes módon, a halála után került a kezembe egy gyerekkori képe – most ez is szerepel a kiállításon.

Ez a kép nem volt otthon kitéve?

Nem. Ez sem volt kint sehol.

És az is nagyon érdekes, hogy miközben én mindig mutattam neki a fotókat, amiket a szobrokról készítettem, a halála után megtaláltam a pénztárcáját – tele volt saját magáról készült képekkel. Pista, a focista. Pista, a horgász. És mellettük ott voltak azok a képek is, amiket én készítettem a szobrokról. Ezeket mutogatta a kocsmában. Egyszer még emlékszem, mondta is: „Jók ezek a képek.”

Gyerekként teljesen természetesek voltak számunkra ezek a tárgyak, amiket ő csinált. A mindennap részei voltak. Például az éjjeli lámpa, ami a fejem fölött lógott – ami most felnőtt fejjel visszanézve elég ijesztő darab volt, de akkor egyáltalán nem féltünk tőle.

Ahogy elkezdtem művészettel foglalkozni, rájöttem, hogy ezek a munkák mennyire izgalmasak. Hogy egy emberben – aki soha nem fogyasztott tudatosan művészetet, legfeljebb templomban látott festményeket – mégis ott lehet ez a késztetés: hogy alkosson, hogy létrehozzon valamit.

Legyen az akár egy szék, egy váza vagy egy lámpa. Az is nagyon izgalmas számomra, ahogyan például a váza felületébe belekassírozta a két gyereke fotóját – ezek olyan gesztusok, amik most, visszanézve, egészen más fénytörésbe kerülnek.

Gyerekként te és az unokatestvéred kertes házban laktatok, a nagyszülők laktak lakótelepen. Ez azért általában fordítva szokott lenni. Általában a nagyszülőkhöz megyünk vidékre, és a következő generáció lakik a városban. Mit csináltak ők a városban?

Ugyanabban a városban éltünk, Kovásznán, ami egy kisváros. Volt egy kertes házuk is Tatáéknak, ami még a dédié volt. Tata oda vonult el, ott csinálta ezeket a szobrokat is, ott kertészkedett. De panelben éltek, anyukám is ott nőtt fel. Anyu és a testvére, amikor férjhez mentek, kertes házba költöztek és a nagyszülők ott maradtak a panelházban.

Hol dolgozott, Pista, a nagyapád?

Mindketten bútorgyárban dolgoztak a kommunizmus ideje alatt. Amikor rendszerváltáskor bebukott a gyár,  akkor nagymamám is, Tata is munkanélküliek lettek. Nagypapám utána még focizott.

Még idős korában is?

Sokáig. Párhuzamosan a gyári munka mellett, ő focizott. Voltam is pár meccsén. Nagymamám könyvelő volt, ő munkanélküli maradt. Meg az édesanyjára vigyázott.

Miért ilyen élénk színűek a falak?

Ezek a nagyszüleim otthonának a színei, annyira erősen élnek bennem ezek a színek, hogy mindenképp ragaszkodtam ahhoz, hogy ezek megjelenjenek a kiállításon.

Mit jelent számodra a „biztonság” tematika?

Nem igazán tudom. A kamera mögé bújás adott számomra valami hasonlót – egyfajta védelmet. Ott éreztem magam először biztonságban.

Az utolsó teremben látható az a fotósorozatod, amelyben arra kérted a mamát, hogy kössön nektek – neked és az unokatestvéreidnek – különböző ruhadarabokat. Mennyire volt könnyű erről vele beszélgetni? Volt konkrét elképzelésed, hogy miként használnád ezeket a fotókon? Ő hogyan állt ehhez? 

Szerettem volna, hogy legyen valamije, ami lefoglalja. Tudtam, hogy ez örömet okoz neki. A holmikat – zoknikat, pulcsikat – magától kötötte, nem az én instrukcióim alapján. A zoknikat hordjuk is, a ruhadarabokat nem – de nem is ez volt a lényeg. Hanem az, hogy ő csináljon valamit. Hogy alkosson.

Ahhoz már hozzászokott, hogy feljárok hozzá, fotózok, ott vagyunk az unokatestókkal. De hogy pontosan érti-e, miről szól ez a projekt? Szerintem nem. Azt hiszi, tévériporter vagyok – pedig már sokszor mondtam neki, hogy nem az vagyok.

Gyakran kérdezi, hogy mikor fog látni a tévében. Rájöttem, hogy ezt nem akarom erőltetni. Neki az a fontos, hogy jól legyek. És ez valahol elég is.

Ez a része egyébként nehéz. Nem mutatom meg a nagymamám arcát. Ez is tudatos döntés. Őt nem adom ki.

Ha a következő munkádra gondolsz, érzed, hogy továbbra is ennyire személyes dolgokat szeretnél csinálni? Vagy most valami neutrálisabb következik?

Több terv is van a fejemben. Én lassan dolgozom. Ennek a mostani kiállításnak is két év kellett, mire létrejött. De örülök, hogy ennyi időt adtam neki – most azt érzem, hogy formát kapott, és végre elégedett vagyok vele. Próbálok nem görcsölni ezen.

A fejemben most is több projekt van.

Van egy, ami kevésbé személyes – inkább interaktív –, arról szól, hogy másokkal együtt, közösen hozzunk létre valamit. És van egy másik, ami ismét nagyon személyes: az én nőiségemről szól.

Arról, hogyan működöm párkapcsolatban, mit vált ki belőlem a négy fal. Egy transzgenerációs történet női szerepekről, a női tapasztalatról.

Alkotsz, feloldódsz a fotókban, de ott van a hétköznapi élet is. Azt mennyire éled meg feladatként? Vagy például szeretsz főzni is?

A főzés számomra valami, amit egyszerre szeretek csinálni, de van amikor nem én irányítom. Nem tudatos döntés – egyszerűen bekapcsol valami ösztönös. Az anyám, a nagyanyám élményei, a gyerekkoromból ismert mozdulatok, tapasztalatok – ezek mintha belém lennének írva. Bekapcsol egy gomb, és elkezdek úgy funkcionálni, mint egy háziasszony: főzni, takarítani, mosni. Elég vicces.

Egy ideje alkotóként is elkezdett foglalkoztatni, hogy hogyan tudnám feldolgozni. Ez is egy személyesebb történet lesz.

De most az önismeretem egy másik szakaszában vagyok. Amíg nem értek meg belőle többet, addig nem tudom vállalni sajnos.

Nálam az alkotás úgy működik, hogy valami megjelenik előttem, elkezd dolgozni bennem, és egyszer csak formát kap. A fotózás, mint aktus, nagyon érzékeny dolog. Szeretek úgy dolgozni, hogy még nem tudom, mi lesz a vége – de vannak bennem érzések, képek, jelenetek a fejemben. Megjelenik valami, azt megcsinálom. És hosszú idő, mire összeérnek a képek, és történet lesz belőlük.

Az interjút Páldi Lívia és Székely Katalin, az OFF-Biennále kurátorai lektorálták.