„És akkor beindult a gépezet: óriási sebességgel közlekedtünk a földalattival a Műcsarnok és a főiskola között”

Interjú Klimó Károllyal

Árvai Mária – Véri Dániel

A Szentendrei Képtárban látható most annak a kutatómunkának az eredménye, ami a híres, 1959-es műcsarnokbeli francia könyvkiállítás történetét dolgozta fel. Erről tudható, hogy a kéthetes nyitvatartási idő alatt a könyvek nagy részét ellopták a látogatók. A szemtanúk és „tolvajok” között akadtak főiskolás művészek és művészettörténet szakos egyetemisták is. A nagy könyvlopás. Francia könyvkiállítás a vasfüggöny mögött című kiállítás kurátorai, Árvai Mária és Véri Dániel velük készítettek interjúkat, hogy a könyvlopás téma mellett feltérképezzék: az 50-es, 60-as évek elszigeteltségében hogyan lehetett „nyugati” információhoz, képekhez, reprodukciókhoz jutni. Ezek a forrásértékű interjúk – a kiállítás katalógusa mellett – 2019 októberétől az Artmagazin Online-on jelennek meg: az oldalunkra látogatók kéthetente egy-egy újabb megszólaló történetét olvashatják majd. 

Klimó Károly (1936) festő, grafikus, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia rendes tagja.
 

1956 után: Képzőművészeti Főiskola, Cézanne

Mindenekelőtt meg kell próbálni nagyon röviden szociológiailag, művészetszociológiailag, politikailag beágyazni ezt az egészet a korszakba. Magyarországon a sztálini korszak után, amikor minden információ elől el voltunk zárva, ’56 után, sőt már egy kicsit korábban is, a Hruscsov-féle beszédet[1] követően lassan elindult egyfajta oldódás, a közismert desztalinizáció – az igazi határkő ’56 volt. ’56 után a politika szép lassan lehetővé kezdte tenni, hogy némi információ szivárogjon be az országba. Ez egy hosszabb folyamat volt, amelynek egyik első állomásaként rendezték meg ezt a könyvkiállítást a Műcsarnokban.

Én ’56-ban kezdtem a Képzőművészeti Főiskolát, ahol egy óriási, csodálatos, nagy anyaggal rendelkező könyvtár működött. Első dolgunk volt, hogy tájékozódjunk, mit lehet ott megnézni. A 20. század művészetéről szinte semmit nem találtunk. Emlékszem, mikor a könyvtáros bejelentette, hogy érkezett egy Cézanne-album[2] – 1956-ról beszélünk és nem a századfordulóról –, akkor ezt úgy fogadtuk, mint egy nagy szenzációt, és lázasan elkezdtük tanulmányozni Cézanne-t. Miközben ma már tudjuk, hogy Európában mit jelentett a kortárs művészet. Ebbe a helyzetbe dobta be a francia állam ezt a követ, ami óriási hullámokat vetett maga körül.

View 006524
Klimó Károly. Fotó: Deim Balázs

Francia könyvkiállítás

Megnyílt a francia könyvkiállítás, elmentünk megnézni; először megfelelő tisztelettel és áhítattal, lábujjhegyen jártunk a termekben, amikor is aztán kiderült, hogy valaki a vágyait nem tudta kordában tartani, és ellopott egy könyvet. Szép lassan konstatáltuk, hogy ezt a helyzetet, hogy itt valaki könyvet dug a kabátja alá, senki sem nehezményezi. Lassan rájöttünk arra, hogy ez tulajdonképpen egy megengedett, szinte támogatott dolog. És akkor beindult a gépezet: óriási sebességgel közlekedtünk a földalattival a Műcsarnok és a főiskola között. Nagyon gyakran megtörtént, hogy többször fordultak az emberek, és mire a kiállítás befejezéséhez közeledtünk, már szinte üresek voltak a termek. Aki később akarta megnézni a kiállítást, már szinte semmit sem látott.

Mindenki számára óriási információforrás volt, egy lélektani löket: lendületet adott, hogy törődni kell a kortárs művészettel, ami itt van ezekben a könyvekben. Segítette kicsit az embereket egy tetszhalott állapotból felébredni. Úgyhogy nagyon nagy jelentősége volt ennek a könyvkiállításnak – akik ezt szervezték és tervezték, valószínűleg számoltak is ezzel: nyilván egy nagyon tudatosan felépített dolog volt – szerencsére –, így aztán nagyon sokan kaptak komoly bátorítást. Feltehetőleg senki sem azt nézte, hogy melyik könyv vastagabb és értékesebb, hanem azt, hogy mi az, ami művészileg tényleg a legközelebb áll hozzá. Tehát egy vizuális kapcsolat is kialakult a tolvaj és a könyv között, és ez nagyon sokat lendített abba az irányba, hogy törődni kell azzal, hogy létezik igazi kortárs művészet.

Ma már egy fiatal művésznek ilyet mondani, hogy micsoda reveláció volt egy Matisse-kötet…[3] Nincs is értelme erről beszélni, de akkor egy teljesen más légkörben éltünk, más volt a helyzet, óriási dinamizmust váltott ki az emberekből ez a könyvkiállítás.

Miért éppen Matisse?

Tulajdonképpen mondhattam volna mást is. Van Gogh-ot,[4] sőt, akár még Cézanne-t is.

Hogy választotta ki, hogy milyen könyvet hozzon el?

Egyrészt a kínálat nagyon csekély volt már, mert nagyon gyorsan elfogytak a könyvek. Én a legelején, megmondom őszintén, nem mertem elhozni könyvet. Nem tudom, miért, még nem gondoltam végig, hogy a neveltetésem vagy pedig az éberségem hiánya miatt, de ott idétlenkedtem és tébláboltam, egy kis idő kellett: amikor láttam, hogy ez itt egy rutin, hogy el lehet hozni könyvet, akkor elhoztam. Akkor már a választék nem is volt olyan nagy. Azonkívül még azt is hozzáteszem, hogy lehet, hogy az esztétikai horizontom megállt akkor Matisse-nál, Van Gogh-nál – az ő maradandóságuk kétségtelen ma is.

Hogy sikerült a Matisse-kötetet kivinni?[5]

Egyszerűen betettem a kabátom alá. Volt egy kolléga, aki majdnem két méter magas volt, talán most mellőzöm a nevét – egyébként nem is él már –, volt egy bőrkabátja, és az egy olyan lehetőséget biztosított a számára, hogy két tizenöt kilós albumot vitt ki magával.

Klimo matisse
Jacques Lassaigne: Matisse (Le goût de notre temps), Genève, Albert Skira, 1959  

Manessier, Soulages, Dubuffet

Amikor először volt a kiállításon, volt olyan album, ami nagyon megragadta, de akkor még nem merte elhozni? Ami művészetileg nagyon új vagy friss volt?

Volt ilyen, de az, hogy elhozni vagy nem, azon múlott tulajdonképpen, hogy volt-e még kínálat vagy sem, mert nagyon gyorsan elhappolták a könyveket. De emlékszem, hogy az akkori kortárs művészek közül ott volt például Manessier,[6] és talán Soulages[7] is ott volt már akkor. Vagy például Dubuffet.[8] Nekem Dubuffet mindig nagyon tetszett, de mire felébredtem, már ilyen könyvek nem biztos, hogy voltak. Az volt az ideálom, hogy a modern művészetben a nagy klasszikusokat kívántam jobban megismerni, ez nagyon motivált.

Megmutatták egymásnak a francia könyvkiállításról elhozott könyveket?

Nem. Ha valaki felvitte az osztályára, a műterembe, ott szűk körben átlapozták, ez természetes. De ebből egy mozgalomszerű, szélesebb körű érdeklődést kiváltó valami nem lett.

Van a könyvek között egy, amely nagyon sok embernél járt, ez a Lakner László által lopott Max Ernst-album. Esetleg járt önnél is?

Nem, én nem kértem el tőle. De ennek a hihetetlen, pozitív ambíciójának, hogy megismerje a kortárs művészetet, Max Ernst az egyik fontos eleme volt.[9]
 

Szocialista realizmus

Nekem volt szerencsém ezt az időszakot – a szocreált – kamasz fejjel átélni. Emlékszem, hogy tizenhét éves koromban [1953-ban] elmentem a Műcsarnokba megnézni az országos kiállítást vagy a Tavaszi Tárlatot,[10] már nem emlékszem pontosan. Akkor kulminált a szocreál, és két olyan képre tudok visszaemlékezni, ami engem érzelmileg megmozgatott: egy Czóbel-[11] és egy Kmetty-kép[12] volt. Voltak még Barcsaynak[13] nagyon szép tanulmányrajzai, amelyek akkor az anatómiai könyvhöz készültek; azonkívül csak nagyon durva, nagyon goromba szocreál képek voltak. Rákosi Mátyás látogatása Sztálinvárosban – és hasonlók – a bejárattal szemben; egy hatalmas pannó, ráadásul egy jó művész csinálta, Bán Béla,[14] aki az Európai Iskola[15] tagja volt.

Különféle motivációk voltak, ki hogy sodródott bele a szocreálba. Voltak még ókonzervatív akadémikus festők, sőt, a ’45 előtti Horthy-korszak[16] művészeti életében még abszolút élt az akadémizmus, a zsáner. A Horthy-korszak művészetét később a Római Iskola[17] jellemzi, de előtte még a zsánerfestészet: huszártiszt a ligetben, amint a padon olvasgató hölgynek udvarol. Ez volt nagyon komoly, akadémiai felkészültséggel megfestve. A légkör, pontosabban ez a fajta „tradíció” azt eredményezte, hogy a szocreálban ezek a művészek átmentek úgymond szocialista témákra. Az én tizenhét éves emlékem az akkori magyar kortárs művészetről tulajdonképpen egy ilyen kemény, szocreál hangulat volt.

Titokban eljártunk – vagyis nem is titokban, de egymásnak adtuk az információt – Fruchter Lajoshoz,[18] akinek volt egy gyönyörű gyűjteménye a Gresham-kör művészeiből,[19] meg másokból is: Szőnyi,[20] Bernáth,[21] Czóbel, Egry.[22] Hozzá vasárnap el lehetett menni, és meg lehetett nézni. Ez volt számunkra a modern művészet csúcsa. Tehát egy óriási kontraszt volt; és ezek titkos információk voltak, hogy a Fruchter család vasárnap délelőtt fiatal művészeket enged be a lakásba, hogy megnézhessék a gyűjteményt. Egy olyan alaphelyzetből indult ez az egész – és a francia kiállítás ebbe a helyzetbe volt beágyazva –, ami ma már elképzelhetetlen. Ebből a kontrasztból kell nézni a dolgot, innen lehet megérteni ezt az egészet.
 

Képzőművészeti Főiskola

A főiskolán tanítottak bármit a 20. századi művészetből?

Az ’56-os évfolyam számára nagy vívmány volt, hogy megszüntették a szovjet művészet kötelező oktatását. A szovjet realista művészetnek, a szocialista realista művészetnek volt egy külön kurzusa, minden héten két óra talán, ez megszűnt. Ez már egy vívmány volt. A dolog nagyon lassan változott meg annyira – 15–20 év kellett hozzá –, hogy a kortárs művészet szerepet kapjon. Amúgy is, a művészettörténet-oktatásban a régi felfogás szerint – érthető okokból –, az antikvitásból – vagy még korábbról – kellett indulni, majd végigmenni az egészen. Egy ilyen hosszú periódusban a kortárs művészet csak ötven, maximum száz év. Előtte van még kétezer, és ezt mind meg kellett tanulni, le kellett adni.

Voltak érdekes jelenségek: például emlékszem, hogy behoztak egy-egy filmet. Volt abban az időben egy nagyon divatos francia művész, Bernard Buffet,[23] róla például vetítettek egy filmet. De másféle filmek is voltak: talán egy Max Ernst film, vagy hasonló. A lehetőségek, az utazások, a háromévenkénti hetven dolláros út, mind lassan azt hozta magával, hogy ki lehetett szagolni Bécsbe, ide-oda.[24] Ez egy hosszú folyamat volt, a francia kiállítás idejében még nem nyíltak meg a horizontok semmilyen szinten. A nagy reveláció az volt, hogy nagyon széles skáláját állították ki a könyveknek, amelyek tényleg hozták a kortárs művészetet. Nekem megvolt a vonzalmam már akkor is a klasszikus modernizmushoz, nyilván ez is oka volt a választásomnak, meg valószínűleg a legtöbb könyvet elhappolták már.

Lakner kollégának – akivel évfolyamtársak voltunk, és változatlanul jó barátságban vagyunk ma is – volt egy nagyon friss reagálása. Ő akkor már nagyon intenzíven érdeklődött kifejezetten divatos kortársak iránt. A Ben Shahn[25] nevű amerikai festő nagyon nagy kedvence volt, és nagyon bele volt esve egy időben Utrillóba,[26] Bonnard-ba.[27] Egy nagyon rokonszenves és érdekes utat választott. Feldolgozta a kortárs művészetet úgy, hogy hihetetlen stiláris érzékkel meg tudott festeni egy Utrillóval egyenértékű Utrillo-képet, vagy egy Ben Shahn-t, vagy bármit. Feldolgozta a művészettörténetet magának: nem mindent, de egy jó pár művész alkotásain keresztül, akikhez neki egyébként is vonzalma volt. A csodájára jártunk, amikor az osztályban, mit tudom én, egy Bonnard-képet csinált tökéletes beleérzéssel – számunkra akkor ez egy csoda volt.

Én például egy olyan Bernáth Aurél-osztályban voltam, ahol Cézanne, Kokoschka,[28] talán a nagybányaiak[29] lehettek az ideál számunkra, a megközelíthető tökély. Nem azt mondom, hogy feltétlen utánoztuk, de a hatása alatt voltunk, és akkoriban Bernáth mester osztályának a szellemében ez egy elfogadott, sőt megkívánt szemlélet volt. Az Európai Iskola eközben fél-illegalitásban működött.

Emlékszem, Kovásznai,[30] aki harmadéves volt akkor, megkísérelt „előrelépni”. Visszaemlékezéseim szerint ártatlan és naiv absztrakt vagy absztraháló képeket csinált, mert csendéletmotívumból, vagy hasonlókból indult ki, de a mester eltanácsolta őt a főiskoláról. Emiatt főleg. De hát nem csak emiatt: Kovásznai nagyon kemény vitatkozó partner volt, és Bernáth mester, aki egy nagyon intelligens és magas szintű elméleti írásaiban magát kifejezni tudó ember volt, ezt valahogy nem nagyon kedvelte. Emlékszem a saját vitáinkra is: mindig hivatkoztam rá, hogy létezett a fiatal korszakában az Országúton című csodálatos mappája, egy nyomatsorozat, hogy az milyen gyönyörű. Nagyon letolt engem, hogy „hagyja, fiam, ezt a fenébe, engem ez már nem érdekel”.

Klimo3
Klimó Károly. Fotó: Deim Balázs

Aradi Nóra és a marxista kritika

A könyvkiállításon túl, ha már a ’60-as évek felé kibővítjük az időszakot, hogy lehetett könyvhöz, információhoz, reprodukciókhoz jutni az európai vagy a nyugati kortárs művészetről?

A kérdésnek szinte már a fonákja, hogy nagyon sokszor olyan kiadványokból próbáltunk tájékozódni, amelyek nem arra a célra készültek. Például volt Aradi Nórának[31] egy könyve: „Modern törekvések a 20. században” – nem emlékszem a pontos címére, pedig előttem van a könyv sötétzöld borítója, nagy betűkkel. Aradi Nóra azért írta a könyvet, hogy megcáfolhassa ezeket az irányzatokat. De ahhoz, hogy megcáfolhassa, először le kellett írnia, hogy mi ez az irányzat. Azt, hogy mi a concept art, legalábbis a legelső tételeit, elemi módon, ebből a könyvből ismertem meg. Nem azért olvastam Aradi Nórát, mert az érdekelt, hogy ő mit ír, hogy miért ellenséges ez a művészet, hanem azért, mert leírta a maga módján, hogy mi is a concept art. Valamennyire ragaszkodnia kellett ahhoz, hogy olyasmit írjon róla, amit aztán meg tud cáfolni. Szóval ebből tájékozódtunk – bizarr helyzet, hogy pontosan a marxista kritikának a kritikai célzattal írt könyveiből próbáltuk megtudni, hogy miről is van itt szó elméletileg. Nagyon-nagyon furcsa szituáció volt.
 

Utazások: London, Párizs, München

Első nyugati utamat ’66-ban csináltam, akkor volt lehetséges, két okból is. Egyrészt, mert akkoriban már ehhez a hetven dolláros útlevélhez hozzá lehetett jutni, és engedélyt is adtak a kiutazáshoz. Sikerült elutaznom. Az első utam Londonba vezetett, és ami a Tate Galériában látható volt, azt megnéztem. Utána átmentem Párizsba – mindezt egy hónap alatt le kellett bonyolítani –, és megnéztem, mi van a híres Art Moderne gyűjteményében. Elmentem Münchenbe is, emlékszem, a Haus der Kunst-ban egy óriási, gyűjteményes Bonnard-kiállítást láttam. Ez volt ’66-ban. Akkor utána Londonban volt egy nagy, gyűjteményes Georges Rouault.[32] Párizsban nagy, gyűjteményes kiállításra nem emlékszem, hanem a nagy kollekcióra, a válogatásra a Musée d’Art Moderne-ben. Ez volt az első olyan szembesülés, amikor kortárs vagy majdnem kortárs művészetet láttam. Rouault már tulajdonképpen nagyon öreg volt, de a Musée d’Art Moderne-ben ott voltak az akkori kortárs modern franciák.

Akkor kaptam egy képet erről az egészről, és el is határoztam, hogy minden eszközt megragadok, hogy ismét, többször is elutazhassak. Sikerült rokoni támogatással és meghívólevelekkel extra útleveleket szerezni, és akkor nagyon alaposan igyekeztem tájékozódni. Később minden évben kijártam a bázeli művészeti vásárra, meg Kölnbe, hogy kapjak egy képet arról, mi is az, amit európai művészetnek nevezünk, vagy amerikai művészetnek. Ez egy lassú folyamat volt. Ahogy oldódott a rendszer rigorózus, szocialista felépítése vagy struktúrája, úgy lehetett egyre többet utazni. Emlékszem, az első kiállításomat ’75-ben vagy ’76-ban Ausztriában csináltam: lényegében mappában kicsempészett papírmunkák voltak – nagyon rizikós volt, hogy hogy tudom átvinni a határon.
 

Idegennyelvű Könyvesbolt

Amikor a főiskolára jártak, létezett már a Váci utcai Idegennyelvű Könyvesbolt?

Persze, az aránylag hamar megnyílt. Nem tudok pontos dátumot mondani, talán mikor harmad-, negyed- vagy ötödéves voltam, vagyis ’59–60–61-ben már létezett.

Hogy használták a könyvesboltot? Vásárolni jártak oda a főiskolások, vagy csak nézelődni?

A főiskolásoknak csak kis rétege. Az az igazság, hogy ez volt az a korszak a főiskolán, amikor az államilag preferált művészet a hódmezővásárhelyi művészet[33] volt. Sok fiatal megelégedett ezzel a lehetőséggel, hogy megismeri a hódmezővásárhelyi iskolát, és annak a nyomdokaiba lép. Nem jártak tömegesen a főiskolások ebbe a boltba egyáltalán. Részben anyagi okokból is: ezek a könyvek az akkori jövedelmek, ösztöndíjak mellett nagyon borsos áron voltak kaphatók. És egyáltalán: az akkori főiskolai nemzedéknek a nemzetközi tájékozódási kíváncsisága a hallgatók tíz-húsz százalékára terjedt csak ki.

Klimo3
Klimó Károly. Fotó: Deim Balázs

Reprodukciók

Nehéz volt reprodukciók nyomán tájékozódni?

Ez egy szörnyű dolog volt, és voltak ennél még szörnyűbbek is. Emlékszem, amikor fiatal tanársegéd voltam a Képzőn – az esti tagozaton tanítottam egy nagyon mellékes beosztásban –, volt egy kapcsolat a leningrádi akadémiával, ahová az idős tanárok nem akartak kiutazni, így minket, hogy úgy mondjam, kivezényeltek. Mi végül is szívesen mentünk megismerni egy ilyen patinás várost. Ott megismerkedtem egy művésszel, Gutman volt a neve, de az előnevére – Szása volt talán – nem emlékszem pontosan,[34] ő aztán később kiment Izraelbe, és elég neves művész lett. Egyetlen forrása egy vékony kis Chagall-katalógus volt. Ezt valahonnan meg tudta szerezni, és az egész tájékozódása a Szovjetunión kívüli művészetből erre az egy katalógusra épült. Ennél szomorúbb dolog a világon nincsen.

Ez az információs elzártság borzasztó volt, mint ahogy most a fordítottja a probléma, hogy olyan információs özön van, amit lehetetlen feldolgozni. Furcsa, illetve szomorú helyzet volt. Még mindig lehetne beszélni arról, hogy milyen káros következménye volt mindennek a mai kortárs művészetünkre, hogy ez a hihetetlenül hosszú, 20–30 éves kimaradás talán még ma is érezteti a hatását.

 

Az interjú A nagy könyvlopás. Francia könyvkiállítás a vasfüggöny mögött című kiállítást előkészítő kutatás keretében készült. (Szentendrei Képtár, 2019. 09. 20. – 2020. 03. 01., kurátorok: Árvai Mária, Véri Dániel)

Ennek alkalmából 2020 elején kétnyelvű, magyar–angol kiadvány jelenik meg, amely három bevezető tanulmány mellett közli a tíz interjú teljes, szerkesztett szövegét.

Az interjút Árvai Mária és Véri Dániel készítette Budapesten 2019. április 30-án, a szöveget ők szerkesztették, az olvasószerkesztő Zelei Bori volt.



[1] A Szovjetunió Kommunista Pártjának főtitkára, Nyikita Hruscsov 1956. február 25-én, az SZKP XX. kongresszusán tartott beszédében szembefordult Sztálin örökségével, elítélte a személyi kultuszt. A politikai változás – a desztalinizáció – hatással volt az egész keleti blokkra, így Magyarországra is.

[2] Paul Cézanne (1839–1906), francia festő.

[3] Henri Matisse (1869–1954), francia festő.

[4] Vincent van Gogh (1853–1890), holland festő.

[5] A művész két Skira albumot lopott el: Charles Estienne, Claude-Hélène Sibert: Van Gogh (Le goût de notre temps), Genève, Albert Skira, 1953; Jacques Lassaigne: Matisse (Le goût de notre temps), Genève, Albert Skira, 1959.

[6] Alfred Manessier (1911–1993), francia festő.

[7] Pierre Soulages (1919), francia festő.

[8] Jean Dubuffet (1901–1985), francia festő és szobrász.

[9] Ld. a kötetben a Lakner Lászlóval készült interjút.

[10] A Magyar Képzőművészeti Kiállítások (I–XI.) 1950–68 között a Műcsarnokban évente vagy ritkábban megrendezett nagy, reprezentatív, országos tárlatok voltak. Itt a III. (1952–53) vagy a IV. (1953–54) kiállításról van szó. A Műcsarnokban 1952-ben és 1957-ben rendeztek Tavaszi Tárlatot, utóbbi arról nevezetes, hogy kiállíthattak rajta a korábban háttérbe szorított absztrakt és szürrealista tendenciák képviselői is.

[11] Czóbel Béla (1883–1976), festő.

[12] Kmetty János (1889–1975), festő, tanár a Képzőművészeti Főiskolán.

[13] Barcsay Jenő (1900–1988), festő, grafikus, 1945-től tanár a Képzőművészeti Főiskolán, anatómiakönyve meghatározó jelentőségű.

[14] Bán Béla (1909–1972), festő, 1956-os emigrációját követően Franciaországban, Argentínában, majd 1963-tól Izraelben élt.

[15] 1945–48 között működő, haladó szellemiségű magyar művészeket és értelmiségieket tömörítő csoport.

[16] Horthy Miklós (1868–1957), kormányzóként a király nélküli magyar királyság államfője 1920–44 között.

[17] A Római Iskola Gerevich Tibor művészettörténész (1928-tól a Római Magyar Akadémia kurátora) kezdeményezésére római ösztöndíjban részesülő, az olasz novecento hatását tükröző, neoklasszicista irányultságú művészek köre.

[18] Fruchter Lajos (1882–1953), műgyűjtő.

[19] A Gresham-kör művészek laza csoportosulása a két világháború közötti időszakban, kiemelkedő tagjai Bernáth Aurél, Pátzay Pál, Berény Róbert és Szőnyi István.

[20] Szőnyi István (1894–1960), festő.

[21] Bernáth Aurél (1895–1982), festő, grafikus, a Gresham-kör tagja, 1945-től a Képzőművészeti Főiskola tanára.

[22] Egry József (1883–1951), festő.

[23] Bernard Buffet (1928–1999), francia festő.

[24] Érvényes turista útlevéllel legfeljebb hetven amerikai dollárt lehetett vásárolni, ennél magasabb összeg kivitele bűncselekménynek számított.

[25] Ben Shahn (1898–1969), litván származású amerikai művész. A könyvkiállításról ellopott Ben Shahn-albumról ld. a kötetben a Gyémánt Lászlóval készült interjút.

[26] Maurice Utrillo (1883–1955), francia festő.

[27] Pierre Bonnard (1867–1947), francia festő.

[28] Oskar Kokoschka (1886–1980), osztrák festő.

[29] A nagybányai művésztelep 1896-tól működött.

[30] Kovásznai György (1934–1983), festő, animációs filmkészítő.

[31] Aradi Nóra (1924–2001), művészettörténész, a Művelődésügyi Minisztérium Képzőművészeti Osztályának vezetője 1957–61 között, 1959-től adjunktus, majd docens az ELTE-n.

[32] Georges Rouault (1871–1958), francia festő. A könyvkiállításról lopott Rouault-albumról ld. a kötetben a Kovalovszky Mártával és Kovács Péterrel készült interjút.

[33] Az 1954-ben induló vásárhelyi iskola a helyi művésztelephez és kiállításokhoz kapcsolódó, az alföldi realista festészet hagyományát követő művészkör összefoglaló neve. Témáikat elsősorban a parasztság és az alföldi táj határozta meg.

[34] A művészt nem sikerült azonosítanunk.

 

Full 006495
„Úgy szétnyirbálva, hogy úgy mondjam, szétkaszálva könyvet még nem láttam, mint ahogy az visszajött hozzám”

A Szentendrei Képtárban látható most annak a kutatómunkának az eredménye, ami a híres, 1959-es műcsarnokbeli francia könyvkiállítás történetét dolgozta fel. Erről tudható, hogy a kéthetes nyitvatartási idő alatt a könyvek nagy részét ellopták a látogatók. A szemtanúk és „tolvajok” között akadtak főiskolás művészek és művészettörténet szakos egyetemisták is. A nagy könyvlopás. Francia könyvkiállítás a vasfüggöny mögött című kiállítás kurátorai, Árvai Mária és Véri Dániel velük készítettek interjúkat, hogy a könyvlopás téma mellett feltérképezzék: az 50-es, 60-as évek elszigeteltségében hogyan lehetett „nyugati” információhoz, képekhez, reprodukciókhoz jutni. Ezek a forrásértékű interjúk – a kiállítás katalógusa mellett – 2019 októberétől az Artmagazin Online-on jelennek meg: az oldalunkra látogatók kéthetente egy-egy újabb megszólaló történetét olvashatják majd. 

Full 006508
„Volt ez az International Advisory Council, tőlük lehetett kérni [könyvet], és elküldték. Gratis!”

A Szentendrei Képtárban látható most annak a kutatómunkának az eredménye, ami a híres, 1959-es műcsarnokbeli francia könyvkiállítás történetét dolgozta fel. Erről tudható, hogy a kéthetes nyitvatartási idő alatt a könyvek nagy részét ellopták a látogatók. A szemtanúk és „tolvajok” között akadtak főiskolás művészek és művészettörténet szakos egyetemisták is. A nagy könyvlopás. Francia könyvkiállítás a vasfüggöny mögött című kiállítás kurátorai, Árvai Mária és Véri Dániel velük készítettek interjúkat, hogy a könyvlopás téma mellett feltérképezzék: az 50-es, 60-as évek elszigeteltségében hogyan lehetett „nyugati” információhoz, képekhez, reprodukciókhoz jutni. Ezek a forrásértékű interjúk – a kiállítás katalógusa mellett – 2019 októberétől az Artmagazin Online-on jelennek meg: az oldalunkra látogatók kéthetente egy-egy újabb megszólaló történetét olvashatják majd.