A Rhizome Parking Garage egy decentralizált művészeti projekt, amely vizuális művészeten, szövegeken és horizontális hálózatok létrehozásán keresztül igyekszik felkelteni a strukturális aszimmetriák elmozdításának vágyát.

Ian Bruner coloradói származású művész az UCSS-en szerzett BA angol irodalom diplomát. Digitális művészként, valamint szobrászattal, írott szöveggel és zenével dolgozik. A közelmúltban kezdett foglalkozni a munka és a szabadidő gamifikációjával, illetve a vektor és az antropocén apokalipszisének hatásaival. Bruner a Rhizome Parking Garage társkurátora, alkalmanként segít a Solo Show szervezésében.

Molnár Ráhel Anna: Először 2019-ben hallottam a Rhizome Parking Garage-ról (RPG), amikor Bolla Szilvia és Borsos Lőrinc közösen dolgoztak egy munkán a Beneath the beach, seamless paving stones projektben. Le tudnád írni az RPG-t ezen a keresztül? Mi a mélygarázs és mi a rizóma?

Ian Bruner: A projekt a Wrong Digital Biennale pavilonjaként indult. Beneath the beach, seamless paving stones (A tengerpart alatt szegélytelen utcakövek) címen csináltuk az első kiállításunkat, a cím burkolt utalás volt a Szituacionisták enigmatikus graffitijére: „beneath the paving stones, the beach (az utcakövek alatt a tengerpart).”

A kifejezés sugallata, hogy az utópia a lábunk előtt hever, a már adott állapotból formálható – a lázadás aktusán, az utca elfoglalásán keresztül. Konkrét értelemben az elnyomó hatalom felé hajított, kézzel fogható utcakő képében, metaforikusan pedig arra utal, hogy a jelenlegi struktúrák lebontásával láthatóvá válnak azok az elemek, amelyek egy jobb jövő lehetőségét hordozzák. A címünk közben a jelen korszakára is utal, annak erőszakos pozitivitásával (Byung-Chul Han) együtt. Egy hamis tengerpartra, a negativitást kizáró térre, amelynek funkciója, hogy elterelje egy olyan egyén figyelmét, aki egyre kevésbé képes megváltoztatni saját körülményeit. A vektor aszimmetriái sok szempontból láthatatlannak, áthatolhatatlannak tűnnek, míg emberek kis csoportja adja el az egyén tömörített és absztrahált adatait. Mindent tudnak rólunk, mi viszont semmit róluk. A homály ilyen szintjén pedig feltörhetővé, módosíthatóvá válunk. Beleértve a viselkedésünket is. Igényeink, akaratunk, vágyaink és hitrendszerünk is célponttá lesz.

A Rhizome Parking Garage decentralizált, gerilla kiállítási site-ként működik, ami egyszerre van jelen mindenhol és sehol sem. A rizóma a radikalizálódás útját nyitja meg – a lebontás mint alternatíva lehetséges irányait. Az újrarendezés gyakorlatait, gondolkodási és cselekvési formáit teszi lehetővé. Az összekapcsolt rizóma számos különböző portálja és útja, a gondolatok és a tudás kiterjesztése lehet képes az előírt struktúrák rögzült ideológiáinak alulról és belülről történő szétbontására. A felkelés, az emancipáció pillanata (ha ez még lehetséges) rizóma lesz, amelynek nem lehet kihúzni a gyökereit.

A mélygarázs a többszörössel egyenlő. Az azonosság pokla (Eros kínja) egy olyan labirintus, amelyben a plafon gyakran a padló. Skizofréniás környezet, ahol minden arc felismerhetetlen. A mélygarázs építményei egyben globális, funkcionális romok, amelyek legtöbbször ugyanazt a designt másolják újra és újra. Ilyen értelemben a mélygarázs portálként működik, többirányú terek hozzáférési pontja lesz. Az összes mélygarázs egy univerzális garázzsá áll össze. Ha az egyikben jelen vagyunk, ott vagyunk mindegyikben. Az internet globális hatásai elmozdították az irányokat és gyakorlatilag eltöröltek minden horizontot. Az internet rizomatikus kapcsolatai egy (újabb) decentralizált / több központú területként működnek. Az üres parkolóház olyan időtlen hely, amelynek minden emelete egy előző és egyben egy következő másolata. Minden garázs a másolatok láncának sorozata. Ily módon a kapitalizmus rosszindulatú, egységesítő logikáját képviseli, amelyben minden és mindenki cserélhetővé válik.

A rögzült individualizmus (dehumanizáló erőivel együtt) abban a tévelygésben figyelhető meg, ahogy az egyén egy labirintuson belül vándorol. Egy útvesztőben, ahol a tárgyak és körülmények határaikat vesztve omlanak egymásba. Ami egykor az én kiterjesztése volt, most az apparátus – a társadalom, más(ok), a gazdaság uralkodó rendje, az úgynevezett én, végtelen kommunikációs vonalak  kiterjesztése. Az egyén ettől elválaszthatatlan és egyben immanens – egy sok fejű és sok farkú uroborosz, amely mind felemészti egymást és amelyet felemészt önmaga. Egyszerre több időt élünk. 

Giulia Carpentieri készített veletek interjút több más, hasonlóan online kiállítási és network platformmal együtt (Solo Show, MRZB és a BCAA System). Ebben úgy fogalmaztál, hogy „a projekt indítását részben az motiválta, hogy az adott, fizikai tér igényét és az arra való támaszkodást is felszámoljuk. A szállítás vagy a bérlés költségeivel együtt, amelyek a normális, tőke alapú dinamikákon alapulnak.” Ha már a szituacionizmusról és utópiákról beszélünk, mondhatjuk, hogy az RPG korunk technológiai disztópiájából épít utópiát? Párhuzamosan a „hiperintézményesség” (és annak legtisztább manifesztációjaként a galériatér) kritikájával, a techno-kapitalizmus elemeivel dolgoztok – összekapcsolt elidegenedés, poszthumán kapcsolatok vagy a globalizáció megváltoz(tat)ott tér-ideje –, de alternatívát próbáltok építeni ezekből. Mi ez az utópia?

Az RPG lényegében a detournement (eltérítés) gyakorlata. Az internet alapú művészeti gyakorlatok elkerülhetetlenül a szórakoztató kultúra, a figyelemalapú gazdaság és a történelem absztraháló gépezetén belül értelmeződnek. Tehát nincs más lehetőségünk, mint hogy feloldódjunk az adatsavban, és kategorizált mítoszok fragmentumaiként, átdolgozva létezzünk. Ez elkerülhetetlen. A kortárs szubjektum maga az interface – a végtelen görgetés, egy feltörhető adatbánya. Minden egyes cselekedet vagy bevételszerzésre szolgál, vagy valahol a bevételszerzés határán fekszik.

Az utópia horizontja visszahúzódóban van. De talán megvan a lehetősége, hogy a jelenlegi görbe után, az antropocén másik oldalán létezzen egy olyan időben, amikor az apokalipszis már elhalványult. Az emancipáció remélhetőleg nem egy sikertelen projekt, inkább a szubjektum végső harca a történelem legyőzésében. Arra kérni a művészetet, hogy bármit is tegyen – ezen mostanában sokat gondolkoztam. Mit tehet a művészet, és még inkább, mit érhet el ez a bizonyos forma és gyakorlat? Egészséges-e a kapcsolat a művészet és a termelés közt? A termelés extázisa gyakran gyorsítószerként működik, így hoz létre eredményszubjektumokat. Azt hiszem, az olyan, periférikus kezdeményezések, mint a Solo Show, a Final Hot Desert vagy az Essenza Club, alternatív felületet biztosítanak. Nem a pusztítás a cél, inkább egyfajta aufhaben. Eltörölni, de megőrizni. Ezek kísérletek, amelyek kizökkentik a művészeti világban meghatározó munkamegosztást. 

A Szituacionisták egy esszéjükben (All the King’s Men [A király emberei]) költészetről beszélnek, „szükségszerűen versek nélkül”. Ez a gyakorlat sok szempontból leírja mindazt, amit az RPG is létre próbál hozni. Kiállításokat, szükségszerűen kiállítások nélkül. Valami haszontalant akarunk csinálni. Ez egyfajta kölcsönös segítségnyújtás az elnyomás rendszerén belül. Az utópia a megvalósult hasztalanság. 

A virtuális képgazdaság kontextusában ez a gyakorlat ugyanúgy a termeléshez kötődik, nem? A munkák nagy része a fizikai térben is létezik, ebbe a hálózatba ugyanúgy valós emberek tesznek inspirációt, szenvedélyt és munkát. Én inkább kritikus túlazonosulásnak nevezném, amit csináltok.

Igen, ez a gyakorlat erősen kötődik a kép, a munka és a termelés gazdaságához, ezért fenn is áll a veszélye, hogy átcsúszik egy elnyomó rendszer birodalmába. A kritikus túlazonosulás rést is üthet, és a dekonstrukció lehetséges módjaként szolgálhat. A túlazonosulás akkor jöhet létre, amikor az egyén nemcsak a másikkal, hanem inkább a másik szimulációjával találkozik. Talán ez is a paredolia (illuzórikus érzet) egy újabb formája? Akárhogy is, az identitás elcsábítása gyakran vezethet elnyomó, reduktív, kirekesztő és totalitárius viselkedési formákhoz is. A rizómán keresztül megpróbálhatjuk a nem hierarchikus együttműködés modelljeit építeni.

Ott van a Solo Show is, egy kifejezetten off-site kiállításokat bemutató platform, amit az Underground Flower-el közösen szerveztek. Ez hogy alakult?

Ian Bruner: Digitális művészeti projekteket kezdtem szervezni – gyakran konkrét cél nélkül – más művészekkel, mint Don_Elektrq. Szórványosan osztottunk meg képeket és képgyűjteményeket, és hagytuk, hogy maguktól történjenek a dolgok. Ebben az időszakban teljesen beleszerettem abba a kurátori gyakorlatba, amit az Underground Flower csinált. Sikátorokban vagy vietnámi üzletekben és más off-site helyeken mutattak be kiállításokat. Azóta is működik sok más hasonló, inspiráló kollektíva és projekt, akik közül ma többekkel együtt dolgozunk. Az évek alatt ez a hálózat magától kialakult. A decentralizált kiállítások szervezése rengeteg lehetőséget adott arra, hogy inkluzívabbak legyünk. Torre Alainnel az Underground Flowertől mindketten arra gondoltunk a világjárvány elején, hogy szerveznünk kellene egy olyan kiállítást, amiben a résztvevők az otthonaikban mutatják be a munkáikat. Szóval úgy döntöttünk, hogy együtt kezdjük el. Írtunk egy szöveget, és elküldtük a kiválasztott művészeknek. Mostanában pedig narratív kiállításokkal kísérletezünk.

Mi a munkád?

Vagyonbiztosítással foglalkozom. Coloradóban élek a feleségemmel, a kutyámmal és két nemrég örökbefogadott macskával.

A cikk a Summa Artium támogatásával jött létre.