Kinek mit jelent az intimitás? Az emberek többnyire azt feltételezik, hogy az intimitás a szexhez kapcsolódik. Valójában mindenkinek mást jelent.

Egyeseknek ez az otthon, a magány, a csend. Akár a lakásban, akár a hálószobában, akár egy tengerhez közel lévő apartmanban vannak. Másoknak a menekülésről szól, minden és mindenki elől. Egyedül lenni önmagaddal, vagy azokkal, akiket szeretsz. Az intimitás a szeretet kérdése. Nemcsak arról a szeretetről szól, amit szeretteinknek adunk, hanem a magunkra figyelésről. Ilyen a kádban habfürdőzés, a sminkelés, az alvás, vagy a maszturbálás. Az intimitás érzés, amely egyszerre jelent védelmet, sebezhetőséget és önazonosságot.

A Musée des Arts Décoratifs kiállítása az érzékenység, a bensőségesség történetének felvázolása, nem csupán a tárgyaké. Ahol szemérmetlenül nézhetünk szembe önmagunk egy olyan oldalával, amelyet talán nem is lenne szabad túl sokat elemezni. Az intimitás fogalmának változása korszakokon át, tárgyakon keresztül elmesélve. A tárlat szociológiai szempontból vizsgálja, hogy a dizájntárgyak hogyan kapcsolódnak a társadalmi változásokhoz és a korszellemhez: hogyan élték meg elődeink legbelsőbb világukat, és mi hogyan éljük meg a saját intimitásunkat ma. A L'intime, de la chambre aux réseaux sociaux (Intimitás: a hálószobától a közösségi hálókig) című kiállítás (MAD, Párizs, 2025. március 30-ig) tizenkét témán keresztül, a 18. századtól napjainkig beszél eltitkolt szokásokról és vágyakról, arról, amiről ma is tabu vagy túlságosan kínos megszólalni.

Nem könnyű tárgyak és mindennapi szokások mentén megragadni a tudat bonyolult rétegeit, az ego villanásait, a nárcisztikus kételyeket, a test titkait vagy a társadalmi rend által a magánszférát övező korlátokat. A múzeum az enteriőrök mesélő erejére épít: a bútorok mint viszontagságaink néma tanúi, a pompás látszat mögé rejtőzés színhelyei. A terek, amelyeket elődeink belaktak, mind segítenek megmutatni, hogyan változott az intimitás fogalma – az elmúlt évtizedekben talán radikálisabban, mint az előző három-négy évszázad során együttvéve.

A MAD-ban jól eltalált egyensúlyban találkozik egymással a nagy mennyiségű, ám érdekfeszítő, tömör szövegben összefoglalt információmennyiség és a túláradó, de nem blockbuster mennyiségű, a figyelmet fenntartó tárgy, videó, fotó és festmény, esztétikusan, a tárlat mondanivalójára reflektálóan elrendezve. Papíron kockázatos vállalkozásnak tűnhet összehozni Hammershoi, Vuillard, Magritte és Degas festményeit dizájn fürdőkádakkal, WC-csészékkel, futurisztikusnak ható kanapé- és ágymodellekkel, parfümös üvegcsékkel, naplórészletekkel, sőt szexuális segédeszközökkel, valamint egy utalással a „Loft Story”-ra¹ (hála a valóságshow-k megjelenésének). De ezek egy olyan téma közelebbi megismerésére adnak lehetőséget, amelyet soha ennyire részletesen nem meséltek el a művészet történetében, és amely a közösségi média térhódításával egyre inkább felszínre kerül.

A tér rendezése, a tárgyak és installációk elhelyezése, azaz a szcenográfia vezeti a látogató tekintetét, hol elfedve a műveket, majd fellibbentve róluk a fátylat, hogy mindez szinte erotikus izgalmat jelentsen. A kiállításra egy hatalmas kulcslyukon keresztül léphetünk be, ami Lewis Carroll csodaországára és Marcel Duchamp „Étant donnés: 1° la chute d'eau / 2° le gaz d'éclairage”² című, meglehetősen zavarba ejtő installációjára utal, valamint előre jelzi, hogy mi vár a L'intime, de la chambre aux réseaux sociaux látogatóira. A látványtervet a tavaly áprilisban elhunyt Italo Rota építész készítette, aki a milánói Novecento Múzeumot is tervezte Fabio Fornasarival együtt; a kiállítást az ő emlékének szentelték. Duchamp műve olyan kérdéseket vet fel, melyek áttekintésére maga a kiállítás is vállalkozik: Mit jelent látni? Mit jelent megfigyelni? Ki irányítja a néző tekintetét? Lehet-e a művészet valóságos; a mű az igazság vagy az illúzió közvetítője?

Marcel Duchamp műve rendkívül enigmatikus és provokatív installáció, amely az intimitás, a voyeurizmus és az érzékelés kérdéseit vizsgálja. A mű nem egyszerűen egy meztelen női testet mutat be, hanem egy élettelen, megkonstruált, szinte bábuszerű alakot. Ez aláássa a vágy klasszikus ábrázolását, mert a test egy tárgyiasított másik, amely egyszerre vonzó és visszataszító, bensőséges és idegen.

Ehhez kapcsolódik Jacques Lacan „extimité" fogalma, ami csupán a tárlat utolsó termében, elhanyagolható módon kerül megemlítésre, az intimitás és a külsőségek paradox egybeolvadását jelölve. Ez a kifejezés remekül leírja a Z generációt meghatározó jelenséget, hogy a hálózatokon keresztül keresik (keressük) a hitelességet. Hogy a magánélet és a nyilvánosság közötti határok egyre inkább elmosódtak és porózussá váltak. A szó maga az intériorité (bensőség) és az extériorité (külsőség) összemosásával jött létre. Az extimité azt fejezi ki, hogy a legszemélyesebb dolgok sem teljesen a mieink, van bennük valami idegen. A vágy is ilyen, egyszerre a legintimebb és mégis idegen. Sokszor nem is értjük pontosan honnan ered vagy mit akarunk igazán.

Külső és belső, kiállított és elrejtett, ismerős és idegen összeér ebben a kiállításban. A tér elrendezését és a témákat tekintve belülről kifelé tartó hullámzó mozgás figyelhető meg. A szemérmesség és a feltárulkozás közötti állandó játék áll a kiállítás középpontjában, amely a hálószoba zárt terétől az én közösségi hálózatokon való színreviteléig, a visszahúzódó élettől a kiállított életig tart.

Belső térből indulunk, majd felfedezzük a külvilágot a nőknek tulajdonított szerepek és az építészeti stílusok változásán keresztül, ezt követően újra beszűkül a perspektívánk, a rendezés privát terekre (fürdőszoba, toalett, hálószoba) fókuszál. Majd belezoomol a szobákba és a bennük található bútordarabokat (budoárok, bidék, fürdőkádak, székek, öltözőasztalok, ágyak, kanapék) vizsgálja. Vannak könnyedebb átvezető részek, ám ezekben sem töltelék tárgyakat helyeznek el, hanem az intimitás és a megfigyelés, érzékelés témájához szorosan kapcsolódó kellékeket – szépségápolási termékek (púderek, tükrök, parfümös üvegcsék, kenőcsök) mellett futurisztikus high-tech eszközök is megjelennek, például egy automata rúzsapplikátor és LED-es maszkok. A jobb oldalon található termek pedig azt a befogadhatatlannak és végtelennek tűnő metaverzumot mutatják be, ami egyszerre kimeríthetetlen, feltérképezhetetlen, beláthatatlan, mégis otthonos, biztonságot nyújtó, a testünk meghosszabbításaként működő új intimtérré vált. 

A tárlat kezdete a nők szerepére összpontosít, akik fokozatosan szabadultak ki a bezártságból. Fokozatosan terjedt át a belső terekben való reprezentáltságuk a külső térre is. A kiállítás bejáratánál egy 1967-es ORTF-riportot vetítenek, amely az akkori egyetlen francia televíziócsatorna műsorán szerepelt. A teljesen abszurd, de tanulságos tudósítás olyan divatszalonnak szentel figyelmet, amely a háziasszonyokra (femme au foyer) összpontosít. A korszak férfi dekorátorai és dizájnerei számára ez a szóösszetétel magától értetődő, amikor arról értekeztek, mire van szüksége egy nőnek ahhoz, hogy jól érezze magát otthon – mindezt egy abszurd kérdés keretében: Hogyan lehet szórakoztatni / lekötni a háziasszonyt? Az imádnivaló lényekként jellemzett nőket úgy tüntetik fel, mintha az otthonuk gondozásán kívül másra sem vágyhatnának. A férfi műsorvezető kedvenc tevékenységeikként az asztal megterítését, a szövést és a bridzselést sorolja fel. 1967 olyan távoli, mégis közeli; döbbenetes ez az infantilizáló férfitekintet.

A következő szekciókban a higiénia és privát tér születésének lehetünk tanúi. A hálószoba, amely a 18. századtól kezdve használt kifejezés, az intimitás iránti, illetve a kifejezetten az alvásnak szentelt hely iránti igényt tükrözi. Az arisztokrácia fokozatosan egyre több privát teret igényelt, amivel egyidejűleg új típusú érzékenység alakult ki. Napjainkban, miközben az ágy a távmunka és az uberizált³ életünk nélkülözhetetlen részévé vált, használatának módja a szociális és kulturális változásokat tükrözi. Az ágy központi élettérré alakult át. (Ma már mindenki saját szobát szeretne. Virginia Woolf mondását kölcsönözve: lehetséges-e ma még, hogy az embernek legyen egy szobája, egy tere csak magának? Woolf a nők vonatkozásában beszélt a szobáról, hogy szükségük van egy helyre, ahol alkothatnak és dolgozhatnak. Ez az igény mindenki számára közös, és ma is kielégíthető, de csak bizonyos társadalmi rétegek számára.)

A kiállítás számos alvóhelyet mutat be: a 1667-ből származó breton zárt ágytól kezdve a kovácsoltvas, a hajóformájú ágyakon át a hatvanas és hetvenes évek cocoon⁴ típusú ágyaiig.  

A MAD főhajójában, amely a tárlat központi részének tekinthető, huszonöt 20. századi dizájntárgyat mutatnak be a fészek és a közös intimitás témájában. Az 1950-es években kezdődő dialektika – mely az elszigeteltség iránti vágy és a választott promiszkuitás között állandóan oszcillál – napjainkban is érvényesül, amit a fotelek, kanapék és más fekvőhelyek tervezésén keresztül szemléltetnek. Számos, az 1970-es évekből származó olasz formatervezési darab, a La Cova (1969–1972), amelyet a Gufram olasz dizájnmárka adott ki, és Gianni Ruffi tervezett, vagy Eero Saarinen Womb Chair-je (1947) egyaránt a fészek és a védőburok érzését idézik, a védelmező elvonulásról tanúskodnak. Míg a Superstudio Canapé Bazarrja, az Archizoom Canapé Safari-ja és Vernes Panton Living Tower-tervei az 1960-as és 1970-es évek együttlét iránti vágyát tükrözik.

A kiállítás szexualitást, promiszkuitást és az önreprezentáció fogalmait vizsgáló részében Szexualitások: A könyvektől a szexuális játékokig című falszöveg fogad. Egy alkóv⁵ hangulatát idézik meg az egymásba nyíló, mégis szeparált terek. Különös érzés egymás mellett látni Fragonard Verrou című, erőszakot sugalló festményét olyan feminista művészek munkáival, mint Germaine Greer, Laura Mulvey, Judie Chicago, Nan Goldin és Sarah Lucas, akik szembeszálltak a férfitekintetnek megfelelés normájával. Ebben a térben látható még az 1974-ben bemutatott Emmanuelle című kultikus filmből származó rattan karosszék, a Pomare, az egyik vitrinben 18. századi buja könyveket, köztük Diderot Les Bijoux indiscrets (Fecsegő csecsebecsék) című művét, a másikban 18. századi pajzán ábrázolásokat, vagy erotikus utalásokkal teli 19. századi tubákos dobozokat, míg a kék színű harmadik, lakkozott, üvegfallal elzárt tárlóban kortárs erotikus játékokat találunk. Mindenféle vibrátort, amelyek a leírás szerint a hatvanas-hetvenes évektől kezdve váltak tömegpiaci eszközzé az Egyesült Államokban. De olyan nagy nevű kortárs dizájnerek, mint Sonia Rykiel, Matali Crasset, Tom Dixon vagy Michael Young is terveztek már vibrátort. A hozzájuk fűződő viszonyunk és elérhetőségük változásáról tanúskodik, hogy szégyenmentesen elfoglalták helyüket a mindennapi életben.

A tárlat nemcsak  a gyönyörtárgyak elterjedésére mutat rá, hanem több szempontból rávilágít azok felszabadító hatására is. A 19. századi dildók és orvosi vibrátorok örököseiként a szexjátékokat sokáig a szexualitás tabusított, szubverzív és lealacsonyító képzetével társították. Azonban a kétezres évek óta jelentős átalakuláson mentek keresztül: a peremvidéki tárgyak státuszából mindennapi, sőt luxuskategóriás fogyasztási cikkekké váltak. Ez az átmenet részben annak köszönhető, hogy a társadalom nyitottabbá vált az élvezetek iránt és a szexuális szokások is átalakultak, másrészt a nők megjelenése fogyasztóként ezen a piacon is vezetett az ilyen típusú, az esztétikus környezettel harmonizáló dizájntárgyak megjelenéséhez. Amióta a nők tömegesen megengedhetik maguknak, hogy ilyen tárgyakat vásároljanak, a valósághű műpéniszek helyébe ízléses, nemiszervhez sok esetben nem is hasonlító eszközök iránt jelentkezett egyre nagyobb igény. Mondhatni piaci rés keletkezett, aminek betöltésére ma már számtalan formában, színben és anyagban elérhetők minden ízlést és szexualitást kielégítő játékszerek. A MAD az intimitás témakörének körbejárása során nem eltussolta, hanem reflektorfénybe állította és múzeumi kontextusba helyezte a jelenséget. Így a szexuális játékszerek evolúcióját tekintve a hiperrealista, silány minőségű használati tárgyaktól esztétikus funkcionális segédeszközökön át eljutottak a dizájntárgy státuszig, majd e tárlat keretein belül kulturális tárgyakká váltak. 

A kiállítás más aspektusból is bemutatja a szexualitás fogalmát: különböző formáinak reprezentációján keresztül, mely gyakran vált a cenzúra célpontjává, vizuális és verbális szinten egyaránt. A 18. századi libertinus korszakban elterjedtek az erotikus képek, ám továbbra is a férfitekintet (male gaze) uralta őket. Ebben az időszakban kezdődtek a viták a droit du seigneur (az úr joga) és a beleegyezés kérdése körül, amelyek a szexualitás hatalmi viszonyait is érintették. E viták kontextusában született meg a tárlaton is helyet kapó (korábban említett) Fragonard Le Verrou (A retesz) című festménye, amely számos értelmezésre adott lehetőséget. Egyesek szerint egy beleegyezésen alapuló libertinus jelenet előjátéka, míg mások szerint kényszerített szexuális aktus ábrázolása. Az 1760-as évektől egyre nagyobb közfelháborodás övezte a fiatal lányokra kényszerített szexuális kapcsolatokat, és olyan filozófusok, mint Rousseau és Voltaire szembefordultak a libertinizmus normáival. Ebben az elítélő légkörben Fragonard festménye – amelynek alkotója valószínűleg ismerte ezeket a vitákat – úgy rendezi el a testek pozícióját, hogy a jelenet ambivalenciája megmaradjon, feloldás nélkül. 

A Maqique Studio installációja révén a látogatók tíz régi parfüm illatát is megismerhetik: a flakon alatt található illatszóró megnyomásával az elmúlt évszázad illatvilágába szagolhatnak bele. A parfüm alapvetően intim jelenség – akár közvetlenül a bőrre fújják, így csak közeli fizikai kontaktus során érzékelhető, akár illatfelhőn keresztül terjed a térben. E két használati mód sokat elárul arról, milyen kapcsolatot kíván kialakítani viselője a környezetével. A 20. század különösen gazdag volt illattrendekben és szimbolikában, miközben a hagyomány és az innováció folyamatosan összefonódott. A felszabadult nő vagy a húszas évek flapper stílusának parfümje, a fiatal lány ártatlan illata (Anaïs Anaïs), a szenvedélyes, már-már bódító illatok visszatérése (Opium), vagy a nemek közti határokat elmosó uniszex parfüm (CK One), mind az intimitás különböző megnyilvánulásait tükrözik.

A kiállítás egyik legfőbb erénye, hogy minden témában kiemeli és hivatkozza a kapcsolódó könyveket, tanulmányokat, hangsúlyozva azok szerepét a kurátori koncepció kialakításában. Külön térben, egy könyvespolcon bemutatják az összes, forrásként használt kötetet.

Megosztott intimitás

Az elmúlt harminc évben alapvetően változtak meg a nyilvános és a magánélet, valamint a munka és a családi élet közötti határvonalak. Ezek a határok eredetileg a 19. században, a polgári osztály felemelkedésével alakultak ki, ám a digitális technológiák megjelenése – az internet térhódítása az 1990-es évek elején, a Minitel,⁶ a mobiltelefonok, az alkalmazások, a megfigyelési rendszerek és védelmi technikák, valamint a valóságshow-k és a bulvármédia – radikálisan átalakította a helyzetet. Az intimitás fogalma eddig soha nem látott módon formálódott át, és az ultracsatlakoztatott világban egyre bizonytalanabbá válnak tradicionális értelemben vett határai.

A közösségi hálózatok és a tartalommegosztás üzleti modelljei révén a self, az élvezet, az elszigeteltség és a társasági élet is átalakult, az intimitás pedig fokozatosan a nyilvánosság részévé vált. A kiállítás ezt a jelenséget, a követőkkel, feliratkozókkal megosztott intimitás fogalmát két kortárs influenszeren keresztül mutatja be, akik naponta készítenek videókat a hálószobájukban a napi öltözékükről. Bár egy tárlatnak nem kötelessége megoldást kínálni a bemutatott jelenségekkel kapcsolatban felmerülő aggályokra, viszont érdemes legalább jelzésszinten problematizálnia azokat. Itt azonban még szövegszinten sem jelenik meg kritikai reflexió, egyetlen kép érzékelteti csak az online kitárulkozás visszáságait: Evan Baden fotóján egy fiatal nő alig felöltözve, csábító pózban készít magáról szelfit a mobiltelefonjával, a saját szobájában. Az online tartalomgyártók azzal, hogy bepillantást engednek életük legintimebb pillanataiba, követőket és figyelmet remélnek. A kiállításban felvetődik a gondolat, miszerint az intimitás nemcsak individualista, hanem közös is lehet: ez az, amit extimitének nevezünk, valamiféle testvériség, egy közös projekt kezdete, egy új humanizmus kép.

A tárlat végére azonban az intimitás fogalma túlterheltté válik, némely belezsúfolt téma már erőltetettnek hat. A kurátorok a migráció és a hajléktalanság kapcsán próbálják bemutatni, hogyan válik a választott intimitás kényszerűvé – amikor valaki az utcán kénytelen aludni a bizonytalanság vagy a túlélés érdekében. A tárlat érzékelteti az intimitás teljes hiányát és kényszerű elvesztését is: a börtönviseltek, betegek és fedélnélküliek bizonytalan helyzetén keresztül, akik csupán egy rögtönzött takaróval próbálják megőrizni privát terüket és elrejtőzni a kíváncsi tekintetek elől.

A kiállítás történeti áttekintése részletes, de nemzetközi kitekintése meglehetősen korlátozott: az intimitás értelmezési keretei szinte kizárólag nyugat-európai kontextusra, azon belül is leginkább Franciaországra koncentrálódnak, legnagyobb érdeme, hogy elgondolkodtatja a látogatót: mit jelent ma az intimitás? Vajon lehetséges-e még megőrizni a személyes teret – legyen szó fizikai vagy gondolati térről –, amely kizárólag a miénk egy olyan világban, ahol az élettér, az intimitás tere és a virtuális tér fokozatosan egymásba olvad?

1 -  A Loft Story egy francia valóságshow volt, a Big Brother franchise első francia adaptációja.

2 - A mű egy régi faajtóból, szögekből, téglából, sárgarézből, alumíniumlemezből, acél kapcsokból, bársonyból, levelekből, gallyakból, egy pergamenből készült női alakból, hajból, üvegből, műanyag ruhacsipeszekből, olajfestékből, linóleumból, különféle lámpákból, egy kézzel festett és fényképezett elemekből álló tájképből, valamint egy süteményes dobozban elhelyezett elektromos motorból áll, amely egy perforált korongot forgat. 

3 - Az Uberizáció (az Uber vállalat után) vagy platformizáció a gazdaságban a közelmúltban jelentkező jelenség, amely olyan szolgáltatások igénybevételét jelenti, amelyek lehetővé teszik, hogy a szakemberek és az ügyfelek egy digitális platform segítségével szinte azonnal közvetlen kapcsolatba kerüljenek egymással. A platformon keresztüli munkavégzés tehát gyakran kiegészítő tevékenység. Az önfoglalkoztatásnak ez az új formája mindazonáltal növekszik, bár az érintett munkavállalók száma nehezen mérhető.
Az uberizáció technikai eszközei a szélessávú internet, a mobilinternet, az okostelefonok és a földrajzi helymeghatározás széles körű elterjedése. Tágabb értelemben az uberizáció a feladatalapú gazdasági piacba integrált ipar része. 

4 - A francia ’cocoon’ kifejezésnek nincs igazán frappáns fordítása, azt fejezi ki, hogy az ilyen típusú ágyak a begubózást, befészkelés érzését sugallják.

5 - Az „alcôve” egy félig zárt, falfülkébe vagy mélyedésbe épített hálóhelyet jelent, amelyet gyakran függönyökkel vagy díszes panelekkel választottak el a szoba többi részétől. A 17–18. században ez volt az elterjedt megoldás a hálóhely kialakítására, különösen a nemesi és polgári otthonokban. Az alkóv gyakran a nappali vagy egy többfunkciós helyiség része volt, így nem különálló hálószobaként funkcionált.

6 - A Minitel olyan számítógépes berendezés, amelyet a Télétel nevű francia videotex-szolgáltatáshoz való csatlakozásra terveztek. Az 1980 és 2012 között Franciaországban működő szolgáltatás az internet előfutára volt.