A debreceni MODEM-ben rendezett Tanulni a természettől? – Botanika című kiállítás alapkérdése, hogy a kulturális szféra résztvevői hogyan tudnak hozzájárulni az ember-természet viszony újragondolásához. A kiállítás anyaga a Debreceni Nemzetközi Művésztelepen eltöltött két hét eredménye, ahol a meghívott alkotóknak lehetőségük nyílt megismerkedni Debrecen botanikai örökségével, gyűjteményeivel és a környék természeti kincseivel. A feltett kérdés fontos és a Botanikának megvan rá a válasza, de az  inkább az ember-cserepes virág, mint a társadalom-természet viszonyrendszerében állja meg a helyét.

A kiállítás címében szereplő kérdőjel jól jelzi az ember-természet témájának bizonytalanságát. A természet fogalma ugyanis meglehetősen terhelt. Jelentheti az emberi világ ellenpontját, lehet spirituális kiteljesedés helyszíne, valami, ami tiszta, amihez vissza kell térnünk. De megjelenhet akár mint puszta nyersanyagforrás is, a lényeg, hogy többnyire passzív, gúzsba köti az emberi értelmezés; kivonja belőle a kellemetlen részeit és idealizálja a maradékot. Ezek az elképzelések meglehetősen berögzültek már a természetről való gondolkodásba, ezért a kapcsolódó fogalomrendszer is vizsgálatra szorul. Kérdés, hogy ezt a vizsgálatot elvégezi-e a kiállítás. Rendelkezik-e hozzá saját fogalomrendszerrel és alapvetésekkel, vagy csak divatos szavakat dobál egymás után, illetve, milyen szerepet is szán mindebben a műveknek?

Az újonnan létrehozott tíz művet hármas felosztásban mutatják be, a kurátori szövegből idézve: ,,az ökológiai élőhelyek megfigyelését, a természeti szimbolika változásait, illetve a spekulatív organizmusokon és ökonarratívákon alapuló történetmesélést”  véve alapul.

Az élőhely kategóriába tartozik a Krater Kollektíva tevékenysége. A tervezőkből, építészekből és ökológusokból álló csoport célja egy ljubljanai elvadult telek lehetőségeinek feltérképezése és kiaknázása minél fenntarthatóbb módon. Azt a város szívében található egykori építkezési területet hívják Kraternek, amellyel évtizedekig nem kezdett senki semmit, így visszahódították a különféle invazív növényfajták. Gaja Mežnarić Osole, a kollektívát képviselő alkotó ezeken a növényfajokon belül is a japán keserűfűvel, annak felhasználásával és történetével foglalkozik. Ez a történet megjelenik például - több más növény története mellett - az Utazó növények gyűjteménye című munkában, ahol a japán keserűfűből készült papírra festett jelenetek mesélik el a növény elterjedését és hasznosításának módjait, elmozdítva ezzel a hangnemet a tudományos magyarázattól személyesebb irányba. Láthatunk még a kráter növényeinek hasznosításához szükséges eszközöket; kész papírt, teáskészletet, cserepet, de a kollektíva tevékenységének lokális jelentősége a tárgyakon keresztül meglehetősen nehezen érzékelhető. 

A Jövőbeli forgatókönyvek című munka azt tematizálja, hogyan lehet a köztereket újrahasznosítani, funkcióikat újragondolni. A kiállítás esetében ez Future of Debrecen címen jelentkezik, és kollázsokon keresztül tesz javaslatot Debrecen fejlesztésére. A MODEM előtti térre például növénytartó ládákba ültetett bálványfákat telepítenének – ezek a növények selyemhernyók számára biztosítanak élőhelyet, így az év bizonyos szakában a környéket pillangók lepnék el. De láthatunk ötleteket egyszerű szolgáltatásokra is, amelyek a jelenleg nem hasznosnak tekintett növények városi szinten való felhasználásában segítenének. Nem akarom számonkérni külföldi művészeken a helyi problémák ismeretét, de az ilyen elképzelések meglehetősen más fénytörésbe kerülnek egy akkumulátorgyár árnyékában. Mire elegendő a jószándékú és tudatos tervezés a politika és a kapitalizmus globális léptékben megnyilvánuló hatásaival szemben? Elengedhetetlen, hogy egy ilyen projekt megtalálja a közönségét, ehhez pedig nem árt, ha érintkezik a valósággal. 

Pont ebből a szempontból tartom nagyon jónak Illés Zsófia Szonja Vadvízország című munkáját, ami a tiszai ártér ökológiájával és az ezzel szoros viszonyban élő ártéri gazdálkodók életével foglalkozik. Ez a téma is három részre bontva jelenik meg a kiállítótérben. Az egyik egy gyalogasztal és néhány gyalogszék, amik az ártéri növényekből, például gyalogakácból és juharból készültek. A gyalogakác, bár sok szempontból hasznos növény, az ártéri gazdálkodásban kifejezetten káros és gyakorlatilag kiirthatatlan. A Faék Műhely által készített bútoregyüttes rámutat hasznos és haszontalan fogalmának relativitására. A műcsoport következő eleme által még közelebb kerülünk ehhez a világhoz. Illés különböző ártéri növények festékanyagaival textilcsíkokra készít lenyomatot és sűrű, erdőszerű installációként lógatja be őket, mintha egy archívum visszazuhanna eredeti mintavételezési helye rendszertelenségébe. Ez keretezi a központi elemet, a Vadvízország című interjú alapú dokumentumfilmet, amelyben a készítő három gazdálkodót (halász, erdész, gyümölcskertész és állattartó) kért meg, hogy meséljenek az életükről és az ártérhez szorosan kötődő munkájukról. A filmen jól látszik, hogy a terepmunka nélkülözhetetlen a téma viszonyainak megértéséhez. Nem idealizál, nem osztja a képletet jóra és rosszra, hanem differenciáltan beszél a természetről, annak rendszereiről, azok működéseiről, és a mindezzel szorosan együtt élő emberek tudásáról, életmódjáról és problémáiról. 

Ugyanehhez a témához teljesen másfelől, de legalább ennyire hatásosan közelít Kortmann-Járay Katalin és Mendreczky Karina Mirage című munkája, amiben az Alföld látomásként, a megfogható anyag és a megfoghatatlan emlékképek összeolvadása  által jelenik meg. Az installáció alapját képező homokszigetek mintha az idő végtelen folyamában lerakódott emlékhordalékokból épülnének fel. A szigeteken növények és emberi tárgyak sorjáznak egymás mellett, de mintha nemcsak ezek keverednének, hanem a hozzájuk tartozó emlékezet is. A homokból fényképek nyitnak ablakokat a múltra vagy talán a jövőre, mellettük pedig búza nő ki a földből, vagy pedig olyan növények, amik sohasem léteztek, legalábbis még nem. Egy eltemetett nő emelkedik a végtelen pusztai naplemente előtt felravatalozva, körülötte tárgyak és csontok. A kalászról textíliák lógnak, most a táj viseli őket, de ezeket is fényképek borítják, mintha az emlék is anyag lenne, ami megtapadhat tárgyakon. Ebben a felcserélődésben pedig mintha maga a táj emlékezne, mintha a sok darabkából emlékezet konstruálódna, mi pedig ebben a felállásban észlelőkből észleltekké válunk.

A három művet Kuzma Eszter Júlia Az ártatlanság érintése című munkája követi, ezzel a kiállítás második szakaszához érünk, ami a természeti szimbolika változásaival foglalkozik. Az ártatlanság érintése oltárként emelkedik a kiállítótérben. Fehér menyasszonyi fátyol lóg alá a mennyezetről, és a posztamensre helyezett, szintén fehér gömb körül nyitott, hívogató belső teret képez. Közelebb lépve láthatóvá válik, hogy a fátylat kézzel hímzett vadmurok és egyéb vadvirágok díszítik. Ha a látogató megérinti a gömböt, felülről vörös fény gyullad ki és világítja be a fátyolsátrat. Erre bővebb magyarázatot a falszöveg ad, ugyanis bizonyos vajdasági-moldovai népszokásokban a fehér szín szemérmetlenséget jelent, a vörös pedig szemérmességet. Itt jön képbe ismét a vadmurok, amihez az a népi hiedelem tartozik, miszerint régen az egész virág piros volt, de ahogy eltűnik a szemérmesség a világból, úgy fehéredik ki a vadmurok virágzata; ma már csak a közepén van egy pici piros folt. A kézi hímzés a népi tudást és a női munkát idézi. Az eredmény szép, a jelentések viszont feltorlódnak. Nem világos, minek is kéne megtisztulnia, visszakerülnie ártatlan állapotába a vörös fény által. Az ellentétes jelentések, amikre rájátszik a mű, nem állnak össze szintézissé, inkább kioltják egymást, mi pedig csak pislogunk a vörös fényben.

Ezt követi a Centrala Architects Meteorici című munkája, ami a svéd természettudós, Carl von Linné által meteoriciként kategorizált növényekből indul ki. Az ebbe a besorolásba tartozó növények nem a napszaknak megfelelően, hanem az időjárás függvényében változtatják nyitási és zárási idejüket. Az éghajlat legapróbb változásaira érzékeny növények egy, az északkelet-magyarországi református templomok kazettás mennyezetét idéző fatáblára felfestve jelennek meg. A falszöveg tájékoztat arról, hogy a táblán melyik növény viselkedéséből milyen információkat lehet kiolvasni az időjárásra vonatkozóan. A látogató fölé lógatott elemen összekapcsolódnak az égi és földi jelenségek, és mindezen túlmutató összefüggést sejtetnek. A növények hétköznapi népi funkciói és vallási, szimbolikus jelentései az építészeti elemen összeérnek, a téma építészeti lehetőségeire irányítva a figyelmet. 

Ezzel átlépünk a kiállítás harmadik, Spekulatív organizmusok és ökonarratívákon alapuló történetmesélések című szakaszába. Első körben Daniel Godínez Nivón Eljön az éj című videómunkája mesél lenyűgöző képsorokkal egy Mexikóban őshonos, maguey nevű növény és a magueyero denevér közötti kapcsolatról. Éjszakánként ez a denevérfajta a maguey virágának édes nektárját fogyasztja, majd távozásakor csillogó pollen-nyomvonalat húz maga után az éjszakai égbolton. Aláfestésül egy szerelmes dal szól, amit a művész a Navatl őslakos kultúrához tartozó tlachiqueros törzs leszármazottaival írt és vett fel. Ez a törzs szintén kötődik a maguey növényhez, ugyanis az abból kinyert mézvízből erjesztik hagyományos italukat, a pulquét. A mű apropóját az adja, hogy a művész a kiállítást megelőző művésztelep programjai alatt rábukkant egy maguey növényre, ami egykor a Debreceni Egyetem botanikus kertjében élt. A szerelmes dal ennek fényében keserédes hangvételben szól az elszakítottságról. Az egész történet mintha egy távoli álomképben olvadna össze, a jelentésvesztés és jelentésnyerés ködös terében. 

Valahol ezen a ponton ütközik ki a kiállítás hármas felosztásának problémája, ugyanis a művek gyakran kilógnak kategóriájukból. Az Eljön az éj például valójában két kategóriába is beleférne, de a legjobb lenne, ha egyikbe sem kéne belekerülnie. Az utólag kitalált felosztással a kurátorok láthatóan megpróbálták az anyagot valahogy megragadni és a látogatóknak is könnyebben értelmezhetővé tenni, de amint ezekbe a medrekbe terelték a műveket, azok veszítettek abból a tág gondolati térből, amiben eredetileg mozoghattak volna. A kiállítás nem azt mutatja be, hogy a művek hogyan gondolkodnak a természetről, hanem az ellenkező irányból közelít és azt próbálja megmutatni, hogy mit érdemes ma gondolni, és ebbe az értelmezésbe gyömöszöli bele a munkákat. Ezen az sem segít, hogy a szövegek a kortárs filozofikusság minden erejét bevetve próbálnak minél nagyobbat mondani, miközben gyakran elfelejtik saját alapállásukat kifejteni. Nem rajzolódik ki egységes gondolati rendszer, ami a használt fogalmaknak relevanciát adna. Bizonyos problémák átugrásra kerülnek, reflektálatlanul maradnak vagy egyszerűen axiómaként vannak kezelve. Ilyen például amikor az ökológiai élőhelyek szekciójában az antropocén tájak kapcsán az ember és természet egymásrautaltságáról olvashatunk. Megnyugtató a tudat, hogy a természetnek is szüksége van ránk, de az antropocén kor tapasztalata, amire a szöveg hivatkozik ezzel a nézőponttal nem összeegyeztethető megközelítéseket hozott magával. Adott a kérdés, hogy a művek mennyiben képviselik ezt a nézőpontot? Más esetben kulcsfogalmak, mint például a spekulatív organizmusok, még ennyire sem tisztázódnak. Ehelyett a szövegekben néha hajmeresztően tekervényesek és ellepik az idegen kifejezések. A divatos szavak halmozása közben pedig nem sikerül mélyebbre menni egy-egy altémában. Ennek köszönhetően a szövegek úgy állítják be a műveket, mintha azok az ember-természet viszonyt az idealizált értelmezés medrében tartanák, csak etikusabb, tehát kortársiasabb megközelítésen keresztül. Pedig a kiállított munkák ennél sokkal árnyaltabbak. Necces fogalom az együttműködés is: mintha a japán keserűfűnek érdekében állna az együttműködés, vagy akár csak hasonló, emberi viselkedésre jellemző fogalmakkal le lehetne írni egy növény életmódját. Ezek az értelmezések visszavezetnek ahhoz az antropocentrikus nézőponthoz, aminek felülvizsgálata elsődleges lenne, amit a művek – a szövegekkel ellentétben – próbálnak is megtenni.

Mindezek ellenére sok mű magáért beszél. Vékony Dorottya a Kiterjesztett virágzás növényportréival a természetes és a mesterséges közötti átmenetet vizsgálja. A növényportrék ugyanis hekkeltek, ebben a formában nem létező növényekről van szó. Azt keresi, hogyan lehetne a rovarpopulációk csökkenésével arányosan kevesebb beporzót hatékonyabban mozgósítani, vonzóbbá tenni számukra a beporzandó növényeket. A génszerkesztés egyfajta megoldás erre, ami az etikai dilemmán túl azt is felveti, hogy mit jelent természetesnek lenni, hol kezdődik a mesterséges. A kérdés azáltal éleződik ki igazán, hogy a színes plexire helyezett növények fotóin átsüt a fény, így azok megismétlődnek a falon. Ezzel képi reprodukció születik, ami mintha az eredetit kísértené.

Szintén kísérteties határjelenség a témája Szabó Nóra Szikpadka: két világ határán című munkájának, amiben a környezet élő és élettelen elemeinek szoros egymásba kapaszkodása jelenik meg szikpadkák szellemszerű lenyomatán keresztül. A térben áttetsző, mozaikos szigetek terülnek szét mellmagasságban. Szabálytalan formájuk természetesen képződő alakzatok benyomását kelti, de áttetsző fehér színük és a rajtuk nyíló kristályos virágok egészen kísértetiessé teszik őket. Mintha nem a mi világunkhoz, legalábbis nem a mi időnkhöz tartoznának. Az alakzatok szikpadkák nyomán készültek, amely jelenség a hortobágyi pusztában képződő szikes lerakódás. A talaj magas sótartalma miatt vízrekesztővé válik, így a körülötte lévő föld, amit nem tart meg a növényzet, erodálódik, szigeteket hagyva maga után. Az installáció szigetei a szikpadkákon létrejövő repedésekből vett lenyomatok, így a munka tárgyát annak hiányán keresztül jeleníti meg. Az ebből a szinte élhetetlen talajból is kihajtó sóvirágok erre a hiányra kapcsolódnak rá. Az élettér szétválik életre és térre, amik egymást egyszerre jelölik és szorítják ki.

Thea Lazăr Préselt levelek és töredezett szirmok című kétcsatornás videoinstallációja zárja a kiállítást. Mindkét vetítés 3D animációval készült. Az egyik falon különféle vadvirágok borította mezőn kúszik végig a kamera, a másikon különböző létező és akár olvasható könyvek váltják egymást, lapjaikon préselt virágokkal. Az eltett virágokhoz tartozó személyes emlékezet, az irodalommal, régen elhunyt emberek szavaival egyfajta szentimentális tiltakozást fejez ki a mulandóság ellen. A másik vetítésen megjelenő mező valahogy időtlennek tűnik. Talán túlzás lenne úgy olvasni ezt a digitálisan megképzett mezőt, mint ami a maga anyagtalansága miatt közelebb állna az örökléthez és így minden romlatlanul őrződik meg benne. Nem szárad ki és repedezik meg úgy, mint saját emlékeink, mint az évekkel ezelőtt eltett virág a könyvek mélyén, de valójában a másik vetítésen sem egészen ez történik, hiszen ugyanazzal a technikával készült, nem jelenik meg másik anyagi minőség, így a két réteg nem tud ütközni egymással. Pedig Lazăr más munkáinak általában része ilyen párbeszéd. Most ez sajnos elmaradt. 

Mit is tudtunk meg, mennyiben sikerült teljesítenie a kiállításnak kitűzött feladatát? Mi az, amit magunkkal viszünk elhagyva a teret és mennyiben fogunk másként ránézni a minket körülvevő világra? Ahogy a botanika a növények megismerésére hivatott, úgy a kiállítás intézménye a művészet megismerésére. Ha az az alapállásunk, hogy az eddigi ismereteink tévútra vittek, úgy fontosabb a megismerésnél a megismerés módjával foglalkozni – ez az a terep, ahova a kiállítás nem merészkedik. Nem veti el a botanikát és talán nem is feltétlenül kell, de a címben szereplő kérdőjellel kezdenie kellett volna valamit. Nem érzem, hogy jól teljesített volna ebből a szempontból a tárlat, és ez nem a művek miatt van. A sokat akaró szövegek megakadályozzák, hogy azok a kérdések vagy meglátások, amiket a művek felvetnek a kortárs művészet közegén kívülre kerülve is érvényesek maradjanak. A kiállítás elveszíti miattuk a közérthetőségét, egyúttal igazán a témájában sem mélyül el. A növényszimbolika szekció például felteszi azt a fontos kérdést, hogy miként alakulnak át a szimbolikus jelentések a klímaválság tapasztalata nyomán, de ahelyett, hogy mélyre ásna a témában, azonnal megoldást akar kínálni az ökológiai szimbolizmus, mint kortárs művészeti gyakorlaton keresztül. Mintha a szöveget írók féltek volna attól, hogy nem tudnak kész válaszokat adni, hiszen valójában nincsenek is, ahogy megoldások sem. Legalábbis véglegesek nem, és így a művészet sem lehet kerek válasz, lezárt megoldás, maximum egy újabb kérdés, ami beleveszik a létezés abszurd tapasztalatába. Ez a réteg pedig mindenképpen hiányzik a tárlatból. A művek a kiállítás narratívájának illusztrálásává válnak és néhány kontextus nélkül felszínre került fogalmon kívül nem tudunk meg szinte semmit azokról a diskurzusokról és szükségességük indoklásáról, amik a művek felszíne alatt minden vitájukkal, kérdésükkel és kérdésességükkel, új fogalmaikkal és megközelítési módjaikkal forronganak. Ehelyett azonban megnézhetünk két órányi interjút az alkotókkal, amik alig nyújtanak több információt a falszövegeknél.

Bár a tárlatot Szabó Bálint Fénylő hangokon szólnak című installációja nyitja meg, én mégis inkább ezzel zárnám a kritikát, hiszen lezárásként is legalább annyira jól működik, sőt, egy kicsit más megvilágításba is helyezi a dolgokat. Egy folyosóval és egy kerek belső térrel rendelkező sátorban halad végig a látogató, miközben a sátor körül felállított hangfalakból törzsi fúvós hangszerek szólnak. A sátor belső terébe érve kényelmesen le lehet ülni és hallgatni a hanginstallációt, amit itt már több kisebb hangfal is árnyal. Az élmény ebben a közegben teljesedik ki igazán, mintha az ember egy beavatáson esne át. Ahogy a falszöveg is írja, a környezetünket elsősorban vizuális információk alapján próbáljuk megérteni és gyakran süketek maradunk a hangra. Ahogy ott ül az ember és figyel, a fúvósok kezdeti összevisszasága elkezd poliritmusokba rendeződni és fokozatosan feloldódik az irántuk való érzéketlenségünk. Van valahol egy pont, amitől kezdve érthetővé válik az egész. Persze felvételről megy, de a rítus, amit megidéz, a zene jelenbeli tapasztalatáról szól, ami szoros összeköttetésben van a környezettel, amiben létrejön. A zene addig létezik, amíg játszanak, utána szertefoszlik. De a hatóereje ezen túlmutat, ugyanis átértelmezi az utána következő csendet és azt, ami előtte is létezett és a következő alkalomig létezik. A csendben tovább él a zene tapasztalata, de valójában mennyire élő, ha leválasztottuk arról a közegről, amiben, mint egy virág kihajtott? Ez pedig már nem arról a kultúráról mesél, ami létrehozta a zenét, hanem inkább a tapasztalatunk és értelmezésünk természetéről. Minden tudásunkat és tapasztalatunkat csak kis cserepekben vagyunk képesek tartani. A zene beporozza a csendet, de az a nyíló virág már nem a szabadban nő. A művészetnek megvan arra a képessége, hogy ezt a cserepet eltegye az útból, hogy csak a virág maradjon és a termékeny talaj. Feltéve, ha nem kerül a művészet is cserépbe.

Tanulni a természettől? – Botanika
MODEM, Debrecen, 2024. december 07. - 2025. március 23.
Kiállító művészek: CENTRALA – Małgorzata Kuciewicz & Simone De Iacobis (PL/IT), Daniel Godinez Nivón (MX/NL), Illés Zsófia Szonja (HU), Kortmann-Járay Katalin & Mendreczky Karina (HU), Kuzma Eszter Júlia (HU), Gaja Mežnarić Osole & Krater Collective (SI), Thea Lazăr (RO), Szabó Bálint (HU), Szabó Nóra (HU), Vékony Dorottya (HU)
Kurátorok: Horányi Attila, Süli-Zakar Szabolcs, Török Krisztián Gábor, Vékony Dorottya