A számok és a számtalan
Számok és Számképek Lakner László művészetében
Lakner László művészetének visszatérő motívumai az írásjelek és a számjegyek. Már a legkorábbi festményein felbukkannak mint sajtótermékek és nyomatok festőileg ábrázolt részletei (Manufakturális nyomda, 1960), illetve megjelennek – sokszor vakszövegként – az irodalmi művek illusztrációinak vázlatain és a plakátterveken. Egy-egy esetben kulcsmotívummá válnak, például a Laterna Magica II. (1961) című festmény rejtélyes bűvös négyzetén, majd néhány évvel később, az 1960-as évek közepén, a pop art szellemében egyre fontosabbá vált a művész számára a figuratív tartalom és az ahhoz társított írásjelek asszociatív kapcsolata. A betűk és a számok lehetnek a kortárs vizuális kultúra és a tömegkultúra fragmentumai (Hírek, 1964), artikulálhatnak költői kérdéseket és metaforákat (Rembrandt tanulmányok, 1966), lehetnek pusztán vizuális elemek (Menekülő, 1966), illetve utalhatnak időpontra, mint például a Ma 12-kor (1965) esetén. A betűk és szavak jelölhetik a kép címét (Engedelmesen, 1966), ám jelölhetnek időfolyamatokat is (Metamorfózis – egyszer, aztán, később, 1964-67). Lakner festményei az 1960-as években festett montázsként írhatók le, amelyeken a különböző referenciák, történetek, vizuális töredékek és idősíkok egymásra és egymás mellé csúsznak. Olykor szinte fázisképekként, mint az Engedelmesen vagy a Saigon (1965) sorszámokkal jelölt, filmkockaszerű képmezői esetén. Lakner a motívumok variált festői ismétlésével időbeli folyamatokat, eseménysorokat, sejtetett-sejtelmes történeteket, fenyegető emberi helyzeteket ábrázol, a kép síkja pedig nem más ebben a kontextusban, mint a különböző időfolyamatok sűrítménye.
Az évtized során Lakner fokozatosan leegyszerűsítette a formanyelvét, mígnem eljutott az egymással szembesített képmezők diptichonszerű struktúrájához: a képmezőkön ugyanaz a motívum ismétlődik variáltan. A képek látszólag azonosak, ám mégsem tökéletesen, ami felveti az azonosság és a nem-azonosság elméleti kérdését. Laknert a dolgok identitása, vagyis önazonossága, a jelölő és a jelölt, a kép és a modell, a tárgy és a reprezentáció kapcsolata foglalkoztatja, és ezen relációk történeti-társadalmi kontextusai. Miképpen értelmeződnek át a történelem nyomai és lenyomatai az időben, mennyiben élhető át újra a kollektív és a személyes múlt. A számok és a betűk lehetnek a sokértelmű identitásképletek elemei. Mindemellett lehetnek történelmi dokumentumok, levelezőlapok, telegramok, kartotékok, kéziratok, nyomtatott szövegek részletei, amelyek Lakner konceptuális szemléletű fotórealista festészetének kulcsmotívumai közé tartoznak. Mindemellett a betűk és a számok kötődhetnek konceptuális szemléletű szemiotikai kérdésekhez, a Szavak és a képek René Magritte-i dilemmáihoz, amelyek Lakner konceptuális művészetének központi témái.
Az 1970-es évek során lépésről lépésre váltak Lakner művészetében egyre fontosabbá és hangsúlyosabbá a betűk és a számok: mintegy emancipálódtak a figuratív képelemektől és önálló képtémává váltak. Először történeti dokumentumok (gépiratok és kéziratok) fotografikus hűségű, mégis festői érzékenységű parafrázisaiként, később pedig egy szkripturális festői nyelv építőelemeiként. Az első sorozat, amelyben a számok központi motívummá váltak a Zodiac (1980-84) címet viseli. Lakner néhány évvel korábban nagyléptékű festménysorozaton parafrazeálta Leonardo kéziratait (1975-79), amelyek a Nap és a Hold mozgásait vizsgálják. A Zodiac New Yorkban alkotott lapjai mintha ezt a kérdésfelvetést folytatnák: a diófapáccal rajzolt számok és vonalak kozmikus relációkra, a csillagok állására és viszonylataira mint sejtelmes sorsképletekre utalnak: éppoly enigmatikusak, mint a Laterna Magica – Dürerig visszavezethető – bűvös számnégyzete. A Zodiackal párhuzamosan, szintén New Yorkban alkotott, Shelter-sorozat valóban leonardói ihletésű volt: a gyűrt-roncsolt papírlapokon mint fiktív történeti leleteken egy képzeletbeli menedékhely tervei jelennek meg a múltból vagy a disztópikus jövőből. A vonalak és a számok ezúttal egy traumatikus helyzeteket sejtető tervrajz részei.
Lakner Számok című festménysorozatának első darabját szintén ebben az időszakban alkotta: 1982-87-ben festette meg nagy léptékben a Számokat. A fekete amerikai katonai lepedőn sorakozó fehér számokat részben homok takarja, mintha egy föld alól előásott történelmi leletet látnánk, akárcsak a Shelter és a Zodiac darabjai esetén. A Szépművészeti Múzeum gyűjteményében található festmény Paul Celan Számok című versét idézi meg és ennyiben a művész egy másik New York-ban megkezdett sorozatának, a Celan-parafrázisoknak sorába illeszkedik. „A számok, egy kötegben / a képek sorsával / és ellen- / sorsával.” – olvassuk a versben (Schein Gábor ford.). A számok rejtélyes módon fonódnak össze a képekkel, a sorsokkal és az ellen-sorsokkal. Hans-Georg Gadamer szerint „Itt is az idő megéléséről van szó. A »Számok« (Die Zahlen) című vers az idő megszámlálását (das Zählen) foglalja magába.”1 Mindemellett elkerülhetetlenek a számokhoz tapadó traumatikus asszociációk, ha a versben a számok „fölé boruló” koponyára és „az álomtalan halántékon egy lidércfényű kalapácsra” gondolunk. Lakner kezdet és vég nélküli, olykor lidércfényként felvillanó, máskor elkopó-elhalványuló számsora traumatikus asszociációkat kelt, az auschwitzi rabok karjára tetovált számsorokra, az emberek nyilvántartásának és megsemmisítésének legbrutálisabb és legembertelenebb formájára is utal. Lakner maga is lefordította a Számok című Celan-vers egy részletét. 1991-92-es katalógusában a művész Celan-kötetének egy részlete is megjelenik a Celan-sorozat egyik 1985-ös darabjával szemben. A nyomtatott betűk mellett a művész kézírásával olvasható fordítás: „Az átsodródott / koponya, amelynek / álmatlan halánté- / kán egy lidérces / kalapács mindezt / világtaktusban / énekli, eldübörgi”.2 Lakner ekkori festményeinek rendszeresen visszatérő motívumai a Fejek és a koponyák: a Celan-vers ennyiben a művész ekkoriban alkotott halálműveihez is kapcsolódik, miközben a számok az élet/időre, az elmúlásra, az emlékezésre és a kataklizmaszerű pusztításra, az európai kultúra megsemmisülésére is utalnak, akárcsak más akkori Lakner-képeken a „fekete tej” celani oximoronja és az „isa pur” archaikus felirata.
A csernovici születésű, német anyanyelvű, zsidó származású Paul Celan élete és költészete Lakner művészetének legfontosabb motívumai és referenciái közé tartozik. Celan életművét áthatja a száműzetés és az idegenség tapasztalata. Auschwitz után német szavakból építi a trauma sajátos nyelvét. Lakner ennek az egyszerűségében összetett nyelvnek a képi megfelelőit keresi, a Számok-sorozat első darabja ebben az összefüggésben értelmezhető.
A festmény mindemellett egy nagyobb ciklus kiindulópontjává vált, amely már eltávolodott a celani referenciától. Az 1980-as évek végén, majd az 1990-es években Lakner számos további festményen megfestette a Számokat, amelyek – akárcsak a művész ekkoriban alkotott kisméretű „Cserép- vagy Forgács-képei” (Splitterbilder) mind mintha egy befoghatatlan egész részei-részletei lennének.3 Lakner vörös, fehér, rózsaszín, kék, kék-sárga-zöld képalapra íródó számsorai (Cím nélkül, 1989; Die Zukunft, 1992-98; Zahlen, 1995) immár elsősorban nem Celan-parafrázisok, hanem nehezen megfejthető, széles asszociációs horizonttal rendelkező kódok, jelek, jelsorok – akárcsak a művész által ekkoriban megidézett palindrómák (Sator arepo) és imaginárius írásjelek (Lettre imaginaire). A motívumok nézhetők tárgynélküli sorszámokként, azonosítójelekként, a nyilvántartás és az inventarizálás személytelen eszközeiként (akárcsak a művész korábbi kartoték-festményein), amelyek a számjegy-motívum sajátos festői értelmezéseiként egy Jasper Johnstól Roman Opalkáig terjedő művészettörténeti ívbe illeszthetők. A felmérhető és a felmérhetetlen, a megismételhető és a megismételhetetlen, az egyedi és a sokszorosított, a digitális és az analóg viszonyának képi dilemmáira utalnak egy posztkonceptuális festői univerzumban, amelynek különböző motívumai sajátosan fonódnak egymásba. A számok visszautalnak Lakner-korábbi számmotívumaira, miközben a világunk működését meghatározó számkódokra – a PIN-ekre és a TAN-okra – is vonatkoznak (amint ezt Ralph Merten is kifejtette4).
A számok Lakner más műcsoportjain is megjelennek, például az impasto képalapba rajzolt festményeken, többek között egy behálózott, stilizált fejre írva (Zahlenkopf, 1994), nemcsak a Celan-versben megjelenő költői képet, hanem a művész Fejek és koponyák című képsorozatát is megidézve,5 az életmű különböző motívumait egymásra rétegezve, visszanyúlva egy szintén New Yorkban készült, 1981-es vegyes technikájú papírmunkához.
Lakner a budapesti Goethe Intézetben 1994-ben rendezett kiállításának négykötetes katalógusa külön kötetben foglalkozik a művész Betű- és Szám-képeivel.6 A művésszel Beke László beszélgetett a művekről. Lakner pontosan leírja a betűk és a számok jelentőségét az 1960-as évekbeli alkotásain, majd a figuratív elemek háttérbe szorulásának folyamatára is utal az 1970-es évekbeli művekre visszatekintve. Úgy fogalmaz, hogy a hatvanas évekbeli képeken „kollázsszerűen vegyítettem betű- és figurális elemeket, egyenértékű egymásmellettiségben. A nyomtatott betűnek ebből a »kombinatorikus« használatából fejlődött ki később egy képforma, amelyben mind kevesebb hely maradt az »ábrázolás«, vagyis a figuralitás számára. Hihetetlen erővel hatott rám a 70-es években Mallarmé »Un coup de dés jamais n’abolira le hasard« / »Egy kockadobás sose fogja kizárni a véletlent« című versével való foglalkozás. Sok átalakító következményével a saját munkámban még ma is hatalmában tart ez a vers.”7 Amikor Beke a gesztusalapú, „emocionális” szkripturális festmények és a „rendkeresést” sugalló, „konstrukciót” teremtő betű- és számképek kapcsolatára mint két lehetséges pólus szembenállására kérdez, Lakner a következőképp válaszol: „Én nem látok ellentétet ezek között a képtípusok között. A betű-képeim ugyanabból a festői gesztusból születnek, mint a másikok. A dolgok »újraolvasására« szólítják fel a nézőt, a betűket mint »anyagot látni«, mint a festészet autonóm építőelemét, mint a színt vagy a formát. A különbség inkább az én és a legtöbb vizuális költő kiindulópontja között van. Ellentétben velük, az én kiindulópontom ugyanis a festészet. Hogy nyomtatott betűvel, számmal vagy írással dolgozom: nálam kép lesz belőle és nem irodalmi kontextus.”8
Mind a betű-, mind a számképek esetén Lakner tehát egy további összefüggésre is rávilágít: azok költészeti vonatkozására. A felidézhető referenciák sorára Kurt Schwitterstől Kassák Lajosig, Stéphane Mallarmétól Raoul Hausmannig, illetve Marcel Broodthaersig és a vizuális költészet műfajáig. Lakner betű- és írásalapú festészete a hetvenes évektől nem más, mint a festészetté lényegülő vizuális költészet, amely a betűt és a számot „mint anyagot” láttatja. Lakner kiindulópontja és végpontja mindvégig a festészet. A festészet mint anyag, a festészet mint koncepció. A festészet konceptualitása és a konceptualitás festőisége. Az érzékiség és az intellektualitás, az anyagelvűség és az anyagtalanság paradox szintézise.
A számképek intenzív monokrómiája, megfolyó, érzéki festőisége, a számsorok repetitív, mégis szabálytalan, véletlenszerű, mégis strukturált vizualitása, egyszerre digitális és analóg karaktere, enigmatikus költőisége mintha reflexió lenne a festészet mibenlétére egy olyan világban, amelyben egyre inkább mindent uralnak a dolgokat és a folyamatokat leíró és leképező, semmiképp se festői számsorok. Mindez az 1990-es évek óta eltelt évtizedekben még hangsúlyosabb kérdésként jelentkezik. Talán pont a Számképeket szemlélve válik számunkra még nyilvánvalóbbá, hogy Lakner művészete a számokkal való leírás lehetetlenségét nyomatékosítja: mindig szkeptikus volt a „szisztematikus” (rendszerelvű) művészi gyakorlatokkal szemben, mindig megbontotta, felülírta, megkérdőjelezte a szisztémát. Művészete nem matematizálható, hanem épp azt keresi, ami matematizálhatatlan, ami leírhatatlan és megismerhetetlen. A számok valójában a számtalanra utalnak. Lakner Számképeinek anyagszerűsége, egyidejű evidenciája és felfejthetetlensége, ismerős ismeretlensége mintha az egyenlettel és képlettel le nem írható festészet és festőiség mibenlétére reflektálna. Imaginárius leírása annak, ami nem leírható.
1 - Hans-Georg Gadamer: Ki vagyok én, és ki vagy te? (Kommentár Paul Celan verseinek Atemkristall című ciklusához) – Részletek, Sándorfi Edina ford., in: A posztmodern irodalomtudomány kialakulása: A posztstrukturalizmustól a posztkolonialitásig, Bókay Antal – Vilcsek Béla – Szamosi Gertrud – Sári László szerk., Osiris Kiadó, 2002, Budapest, 249. (A fordítást helyenként módosítottam.)
2 - László Lakner: Papierarbeitein, Objekte & 3 Skulpturen 1976–1990, Manfred de la Motte – László Lakner – Georg Nothelfer – Joachim Sartorius szerk., kat. Galerie Georg Nothelfer, Berlin, 1991-92, 102.
3 - Laszlo Lakner: Splitterbilder 1993–1996, kat. Galerie Winkelmann, Düsseldorf, 1996
4 - Ralph Merten: László Lakner – PINS & TANS, Gladbacher Bank, Mönchengladbach, é.n., o.n.
5 - Laszlo Lakner. Köpfe und Schädel. Eine Bilderauswahl…, Rimbaud Presse & Niessen Art Print Publishers, 1997; Laszlo Lakner. Köpfe und Schädel II. Fejek és koponyák. Papierarbeiten und Skulpturen…, Niessen GmbH, art print publishers, Essen, Galerie Frank Schlag & Cie., Düsseldorf, 1999
6 - Laszlo Lakner. INDEX. Nr.1. Texte & Konzepte, Buchstaben- und Zahlen-Bilder, Buchobjekte, Celan-Bilder mit einem Gespräch von Laszlo Beke und Laszlo Lakner, kat. Goethe-Institut, Budapest, 1994, o.n.
7 - uo.
8 - uo.
Lakner László: Zahlen
Vintage Galéria, 2025. január 28 – március 7.