A most nyíló csoportos kiállítás képzőművészei, vagyis Benyó Dóra, Kovács Olívia, Elizabeth de Vaal és Zékány Dia a Függöny mögött címet választották az itt látható, tematikusan és műfajilag is változatos képet mutató, de alapvetően mégiscsak a kortárs figuratív festészet irányából összeálló közös anyaguk hívószavául. Ennek kapcsán nekem rögvest a személyes és a kollektív emlékezet kereszteződésében létrejövő kultúra, illetve a kulturális emlékezet – és ezzel együtt a felejtés – közötti dialektikus mozgás vagy viszony jutott eszembe. 

Kis túlzással azt is állíthatnánk, hogy e kiállított művek közös nevezője, legkisebb közös többszöröse nem más, mint az emlékezet fátyla, vagy még inkább függönye, és ami mögötte rejtőzik, vagyis a felejtés problémája, amely – legalábbis a német filozófus, Martin Heidegger óta tudhatjuk – egyúttal mindig létkérdés, ha tetszik, létprobléma is, méghozzá a filozófia, közelebbről a nyugati gondolkodás létproblémája. Hiszen Heidegger szerint az egész nyugati filozófiai hagyomány nem más, mint a létfelejtés egyetlen nagy elbeszélésbe foglalható kudarc-története. De a létfelejtés fogalmában már eleve kettősség rejtőzik, hiszen amit elfelejtettünk, azt valamikor tudtuk, vagyis a tudás és a nem tudás egymástól elválaszthatatlan kettősség.

Efféle kettősséggel operálnak az itt látható művek is, például a magyar származású, de kisgyermekkorától Hollandiában felnőtt, ma pedig Brüsszelben élő Benyó Dóra óriási, kiterített és a kiállítótérben keresztbe belógatott pamutvászon-festménye is. Rögtön a fonákját, vagyis az eredetileg a kép hátoldalának számító inverzét mutatja a néző számára. A különféle archív fotográfiák nyomán megfestett kép így a nagyméretű vászon másik oldalán kapott helyet, ám a felhígított akril úgy üt át a vékony textílián, hogy a másik oldalon látható kép absztrakt gesztusokká szétmosódó emlékfoszlányokat evokál. Mindez a Benyó Dóra többi festményét, illetve a bronztárgyakat imitáló agyagtöredékekből álló installációját is meghatározó tematikus vezérelv, amely olyan kollektív nyomozásként is felfogható, ahol az 1956-os forradalmi napok felvételein saját nagyapja nyomai után kutató festőművész optikáján keresztül voltaképp saját politikai és társadalomtörténeti emlékezetünk közös valóságára, pontosabban e valóság konstruált voltára vethetünk pillantást.

E tekintetben rokonvonásokat mutatnak Benyó Dóra munkáival Kovács Olívia festményei is, ahol szintén olyan kozmikus nyomozásnak lehetünk tanúi, amelynek fátyla mögött egy személyes sorstragédia kontúrjai sejlenek fel. Ezt legplasztikusabban a repülőgépek szinte megsemmisíthetetlen memóriáját idéző fekete dobozban futó, a nézőt zavarbaejtő voyeurködésre bíztató videóinstalláció keretezi. Ezek a szülői ház körül folytatott, egyszerre szimbolikus és szó szerinti helyszínelések lenyomatait őrző, szinte szellemszerű, vagy ha tetszik, hantológikus épületábrázolások és enteriőrképek azonban magukon viselik a festészet sajátos képalkotási eljárásának lenyomatait is. Festőjük ugyanis a figuratív képmező alsó, „lábjegyzeti”, vagy éppen oldalsó, indexikus részében egyfajta pointilista vizuális napló vagy kommentár formájában sorakoztatja fel azokat az olajfesték pöttyökből álló ecsetnyomokat, amelyeknek hagyományos értelemben a képmezőn kívül, mondjuk a színkeverésre használt palettán lenne a helyük.

Kis túlzással azt is állíthatnánk, hogy Elizabeth de Vaal festményein voltaképp e kétféle festészeti program kereszteződik egymással, hiszen a különféle autók sziluettjeit népművészeti jellegű virágos motívumokkal tűzdelt textíliák hátoldalát imitáló absztrakt festészeti gesztusok töltik ki. A hollandiai származású Elizabeth de Vaal idestova húsz éve él párjával a Pécs melletti Pécsbagotán, ami kellő mennyiségű idő ahhoz, hogy az ember elmélyítse magában azt az otthonos-idegenszerű érzést, amelyet Sigmund Freud óta unheimlichként, vagyis kísértetiesként fogalmazhatunk meg, amelyben az otthonos és az otthontalan szavak egyetlen feloldhatatlan ellentétként vibrálnak egymásba. Freud szerint ugyanis a kísérteties tapasztalata a tudattalanban elfojtott lelki élmények kísértetszerű ismételt felbukkanását, vagyis ugyanannak a kísérteties másikként történő visszatértét éljük át. Elizabeth de Vaal festményein ennek a kísértetiesnek lesznek emblémái a tipikus magyar vidéki hétköznapok enteriőrjét gyakorta uraló hímzésmotívumok és ornamensek, amelyek nála a festészeti és képzőművészeti rácsodálkozás kiapadhatatlan inspirációs forrásaiként tűnnek fel – ahogy ez az itt látható festmények mellett az ágy- és tűpárna-installációkon is látható. Ennek a folyamatosan mozgásban lévő (újra-)rácsodálkozásnak a mozgalmas szimbólumává válik maga az autó is, amely a Hága és Pécsbagota, vagyis az otthonos és idegenszerű terek közötti állandó cikázás nyughatatlan enyészpontjaként is értelmezhető de Vaal képein.

A mozgalmasság és az állandóság hasonló paradoxitását tárják elénk Zékány Dia festményei is, amelyek a festészeti virtuozitással kivitelezett szocio-voyeurizmus ékes példái. A túlzsúfolt vidéki vagy külvárosi garázsok, fészerek és raktárak fojtogató rögvalóságát dinamikus, a szemet nyughatatlan, staccato-szerű cikázásra késztető hiperrealista festészeti gesztusok ellenpontozzák. A környezet és az ember komplex, gyakran ellentmondásos viszonyát tematizáló festmények egyszerre tárják elénk látszólag véletlenszerű, mondhatni „megtalált látványként” a rendetlenséget és káoszt, miközben kollázs- vagy asszamblázsszerű, artisztikus könnyedséggel komponált totálinstallációkká alakítják azokat.Talán az sem véletlen, hogy a rend és a káosz, az apollóni és a dionüszoszi minőségek efféle kettősége okán A tragédia születése Nietzsche-je is eszembe jutott, aki a valóság illuzórikus voltát jelképező, s a Hindu hiedelemvilágból visszavezethető Maja fátyla (vagy esetünkben: függönye) kapcsán így nyilatkozik: 
Most, a világharmóniának evangéliumától, minden ember nemcsak kiengeszteltnek, megbékültnek, egybeolvadottnak érzi magát embertársával, hanem egynek vele, mintha Maja fátyla széjjelszakadt volna, s már csak rongyokban libegne a titokzatos Ős-Egy-Ok előtt. […] Az ember nem művész többé, ő maga művészi alkotássá vált: az egész természet művészi ereje, az Ős-Egynek legteljesebb gyönyörűségére, a mámor viharzásában nyilatkozik meg. A legnemesebb anyag, a legdrágább márvány, az ember formálódik és mintázódik itt, s a dionysosi világművész vésőütéseit az eleusisi misztériumok kiáltása kíséri: "Porba rogytok, milliók? Világ, sejted az alkotót?”  

A kiállítás előzetes bejelentkezéssel, március 28-ig látogatható. [email protected]; +36 70 652 3040