​„Azután lett este és lett reggel…” És látta, hogy amit alkotott, jó. A teremtés történetének első szakaszában rendre találkozunk azzal a határozószóval, amelyet Deli Ágnes székfoglaló kiállítása címéül választott.

Nem tudjuk, tudható-e egyáltalán, hogy honnan idéz – számtalan bibliai, szépirodalmi, filozófiai és közérdekű szöveg használja. Mesék, hétköznapi történetek, családi legendák, gyógymód-leírások, tananyagok, használati utasítások ezerszer visszatérő szava. Ha még azt is hozzáfűzzük, hogy nemcsak időre, de helyre, sőt állapotra vagy módra is utalhat: a felhasználás, a kimondás előfordulása milliós. Azután… Három pont. 

Azután… Lehet valaminek a kezdete, hiszen a Teremtő estéje ugyan lezárás, de reggele – az azután – új meg új kezdet. De lehet valaminek a vége. Valami következmény, valami bizonytalan, valami előre nem látható. Valami lezárás. Valami elengedés.

Azelőtt: az időbeli, térbeli, anyagbeli kettősség Deli Ágnes művészetét mindig is jellemezte. Az alkotás és megszüntetés, a lágy és kemény, a sötét és világos, a vas és a textil (szivacs), a rideg és rugalmas, a szabályos és szabálytalan, az anyagi és a szellemi valóság, olykor a férfi és női princípium együttes jelenléte azonban soha nem párosult értékítélettel. Az ütköztetéssel egyszerűen a dolgok kétarcúságát, a kétféle megközelítés lehetőségét és egymással való viszonyát fogalmazza meg. 

Az a térbeli gondolkodás, amely Deli Ágnes sajátja, a legletisztultabb konstrukciókat hozza létre. Akkor is, amikor „hozott anyagból” dolgozik, azaz boltban vásárolt szivacstömbök, acélcsövek, bútorelemek szolgálnak nyersanyagként, és akkor is, amikor saját testi, fizikai erejét veti be, hogy a talajt, a mészkövet, a fát, a fémlemezt megmunkálja: ásóval, vésővel, kalapáccsal, flexszel. Szeret és bír küzdeni az elemekkel. És ez nem feminista olvasat, ez egyenrangúság a szobrászatban. 

Absztrakció, redukció, letisztultság, minimalizmus – Deli Ágnes művészetének legtöbbet emlegetett kulcsfogalmai. Absztrakció persze abban a nyilvánvaló értelemben, hogy eltér a valóság tárgyszerű bemutatásától, de filozófiai értelemben is: elvonás, az általános megmutatása. A redukció Deli Ágnes műveiben valódi megfosztás: minden fölösleges látványelemtől, minden figyelemelterelő díszítménytől. Így érheti el azt a klasszikus minimalista látványt, azt az egyértelműen tiszta képletet, amely mégis megmozgatja nemcsak érzékeinket, hanem gondolkodásunkat is. 

Minden – bármily monumentális – szobor vagy installáció személyes élményből, a lényeget firtató kérdésekből táplálkozik. Petrányi Zsolt rá is mutat egy interjúban (1999): a néző és a személyes élményvilág közé olyan képzőművészeti nyelvezetet helyez, ami erősebb áttétel, mint a figurativitás. Ágnes válaszként arról beszél, hogy a benne hordozott, felgyűlt energiák végül formákban fogalmazódnak meg. A formák testet öltése a választott anyagban ugyanakkor a letisztulás folyamata: az ismert fizikai tulajdonságok felülírása, a megszokottól eltérő használat új jelentést ad az anyagoknak. Gondolhatjuk, ez Deli Ágnes művészetének egyik titka, varázsa. Azaz „művészete már régtől fogva a kultikussá avatott forma anyagi kereteiről szól, illetve az anyagból jövő energiát ütközteti a természetes fizikai tulajdonságokon belül. A műfaji és poétikai határokat viszont ő maga találta ki, húzta meg.” „Deli Ágnes szobrai (plasztikái) és installációi már-már szúró egyszerűségükkel, puritán formakultúrájukkal kiválnak a jelenkori magyar plasztikai és installációs művészetnek abból az áramából, amely a komplexitást úgy értelmezi, hogy dúskál a részletekben és a technológiai tökéletességben. Megőriztek valamit annak a hagyományából, amit a hatvanas évek némileg esztétikaellenes szegény művészete (arte povera) hagyott hátra, vagy még korábbra ásva, a korai avantgárdtól öröklődött át. Ez pedig a sallangmentes lényegláttatás, a fajsúlyosság behatárolásának a képessége, az erős konceptuális mátrix.” (Szombathy Bálint, 2007)

Azután… itt állunk a mű előtt. Már-már a műben. Benézünk vagy belépünk a fehér dobozba, amelyben vékony, rozsdamentes acélpálcák (-csövek) és különleges, amorf üveggömbök alkotnak nagyvonalú, a fizika törvényeit már-már kijátszó, térbeli konstrukciót. Az acél, az üveg rendkívül súlyos. A látvány mégis könnyed, légies, kecses. A kuszának tűnő rács kijelöli, az üvegelemek belakják a teret. Ha geometriai képletekkel szeretnénk leírni: elsősorban háromszögeket és gömböket látunk. A háromszög a bölcsesség, a harmónia, az isteni tökéletesség, de az emberi hármasság – test, lélek, szellem – jele is. A számos vaspálca között jól kirajzolódik, hogy a 7x3 pálca háromlábú – azaz a minimális stabilitást elérő – kvázi sátorvázat alkot. Lakást. Lakhatást. Maradást. „Építsünk három sátrat” – javasolják Jézusnak tanítványai a Tábor-hegyen. Mert jó ott lenniük. Mert úgy érzik, ha ez a csoda velük megtörtént, és itt – azaz ott – történt meg, nekik azután is ott kell maradniuk. Kimerevített csoda. Csoda-kultusz. Ez az, ami lehetetlen.  Mi sem maradhatunk itt a hét sátorban. 

De nem is biztos, hogy hét sátor áll itt. Sokkal több a pálca, mint huszonegy. Egyesek összekapcsolják a hármakat, mások támasztanak, feszültséget vezetnek le. Megint mások a mennyezetig érnek. Tartják, mintegy, az eget. Univerzum-modell, benne, rajta tizenegy üvegbuborék. A tizenegy prímszám. A teljes tízesség plusz egy. A tizenkét tanítvány mínusz egy. Számít-e, hogy épp tizenegy? Ami számít, a buborékság, a buborék-lét. Az ágakon ülő, a napfényre elillanó harmatcseppek. A szalmaszál végén gömbölyödő, majd kipukkanó szappanhab. Az üveggömbök törékenysége. A buborék a keleti vallásokban és az európai képzőművészetben is a pillanatnyi tökéletesség és a mulandóság jelképe. A 17. században elsősorban Németalföldön elterjedt képtípus, a vanitas-csendéletek üzenete a Prédikátor tanításához kapcsolódik: minden hiábavalóság. A csendéleteken a földi gazdagság és siker nemesfém tárgyai, ékszerei, könyvei, egzotikus kellékei mellett romlékony gyümölcsök, hervadó virágok, koponya, füstölgő gyertya és szappanbuborék is megjelenik. Rotterdami Erasmus egyenesen homo bullának, buborék-embernek tartja a törékeny, múló földi életet élő embert. Kölcsey pedig időben is kitágítja buborék-létünket: „Pára minden pompa s ék: / Egy ezred egy buborék” (Vanitatum vanitas). A pálcákból – esetlegesen? – összerótt univerzum tizenegy üvegbuborékot – tart. Az üveg könnyűnek látszik, mert áttetsző. Átereszti a fényt. Műhelytitkot árulok-e el, nem tudom: a gömböket a fúvópipa végén konyharuhákból csomózott, vizes batyukba engedte Ágnes tervei szerint az üvegfúvó mester. Kellett a háztartási textil – női minőség? Lehet. Hogy a víz, a tűz, a láng és mindezek részben véletlen, kiszámíthatatlan együttléte, az üvegbuborékok ebben a kissé amorf, de egyedi, arc-vagy koponyaszerű formában szilárduljanak meg. 

A hat méter hosszú pálcák mint valami óriás marokkójáték elemei kupacolódnak a térben. „A marokkónál csak akkor jár a pont, ha remegés nélkül emelsz a kupacból le egy pálcikát, anélkül, hogy a többi megrezdülne csak egy fél hajszálnyit is.” Ki lenne képes remegés nélkül leemelni akár csak egyetlen acélpálcát is? Az installáció: játék, ima, kísérlet. Időbe kivetettség és időtlenség. A világ és benne az élet törékenysége. A padlóra és mennyezetre feszülő, azt szinte átfúró rudak a vertikális kiterjedés végtelenségét sejtetik. Az installáció terében – a fehér dobozban – körbefutó vörös fény, a vörös vonal a horizontális kiterjedés lehatároltságát.

„Mi törjük el, repesztjük ketté, / mi egyedűl és mi magunk / azt, ami egy és oszthatatlan. // Utána azután / egy hosszú-hosszú életen keresztűl / próbáljuk vakon, süketen, hiába / összefércelni a világ / makulátlan és eredendő szövetét.” Ezt Pilinszky írja, majd később folytatja: „Még jó, hogy elalhatunk közbe-közbe / és utóljára.” (Egy életen keresztűl). Nehéz szabadulni a gondolattól, hogy valami hasonlóval állunk itt szemben. 

Az anyag és a szellem (teremtő erő), a természet törvényei és az alkotó folyamat személyessége, a lét végtelensége és az élet illékonysága közötti feszültség tartja meg az acélpálcákból és üvegbuborékokból felépített installációt. Amely gondolatilag és formailag végletekig lecsupaszítva – ez lehet a másik titok –, és a konceptualitásnak teret adva olyan kérdéseket feszeget, hogy mi volt azelőtt, és mi lehet azután… 

Odaát. Valami vége. Ezek Deli Ágnes utóbbi kiállításcímei. A képzőművészet, mint az irodalom „a lét titkait fürkészi” (Esterházy Péter). A lét mulandósága egy közülük.

Deli Ágnes „Azután…” című, MTA SZIMA székfoglaló kiállításának megnyitója | K. A. S. Galéria, 2025. április 3.