Kádár Emese: Distillation of Hope
Szokatlan és különleges helyszínen vagyunk: a Fekete Sas Patikamúzeum 1971-ig működött gyógyszertárként, 1975-től pedig már múzeum, ahol most is tökéletes állapotban megtekinthető a jezsuita szerzetesek által a 18. században létrehozott barokk bútorzat és berendezés. Ez a tér, noha az intézményesített orvostudomány színhelye, tegyük fel, hogy a kiállítás erejéig egyben liminálisi tér is, ahol a felvilágosodás tudományos világnézete mellett a népi gyógyászat, az alternatív gyógymódok lenyomatai is felsejlenek.
A mágikus és tudományos gondolkodás ilyen egymás mellett élésére jó példa az alkímia, amely már a kiállítás címében is megjelenik: a desztilláció a lepárlás aktusára utal, amely az alkímiai átalakulás egy típusa. Az alkímia tudományának azonban csak egy szelete a bölcsek kövének keresése és előállítása, amelynek segítségével a fémet arannyá lehet változtatni. A másik, legalább olyan fontos – sőt, az „igazi alkimisták” szerint a legfontosabb – aspektusa, az egyén spirituális megtisztulása: az arany, a világi gazdagság mellett egyfajta tökéletességet szimbolizált, amely tökéletesség metaforikus szinten az alkimista spirituális folyamatának végét jelöli, ahol megtapasztalható a transzcendenssel való találkozás és egyesülés. (Ez az Unio Mystica). És a bölcsek köve melletti másik cél, az örök élet elixírjének kutatása is értelmezhető a minden kínt gyógyító szérumként és a lélek betegségeire jótékonyan ható balzsamként egyaránt.
Ugyan az örök élet titka mind a mai napig ismeretlen, a gyógyító elixír a Patikamúzeum falai között most visszaköszön: ezt képzeljük bele az itt sorakozó üvegcsékbe és ezt, a rajtunk átfolyó, minket átmosó, meggyógyító elixírt szőtte meg Kádár Emese is az egyik itt látható munkájában. Ma pedig, amikor a többszörös gazdasági, politikai és társadalmi válságok korát éljük és mind egyéni, mind kollektív szinten rengeteg kihívással nézünk szembe, egyre sürgetőbbé válik a kérdés: kinek mit is jelent ez az elixír? Mit értünk gyógyítás alatt: hogyan tudunk a gyógyulásra folyamatként, nem pedig mint statikus végcél tekinteni? Ezt nem segíti, hogy a gyógyulás (healing) és gondoskodás (care) egyfajta buzzworddé vált és a kapitalista rendszer az öngondoskodás piacosítása révén próbál minket rávenni arra, hogy a legkülönbözőbb relaxáló, mindfullness, jóga és egyéb szolgáltatásokat kipróbáljuk.
Nehéz eligazodni az útvesztőben és nincs univerzális recept. Hogyan találjuk meg mégis azt az egyéni gyógymódot, amely saját testi-lelki békénket elősegíti?
A kiállítás ezeket a kérdéseket veti fel, miközben a tágan értelmezett gyógyítás kortárs lehetőségeit vizsgálja: az üvegcsékben található jótékony főzettől kezdve (népi gyógyítás), Aszklepiosz kígyóján (hivatalos orvoslás) át, az imádságba fonódó kezekig (spirituális szint, transzcendensbe vetett hit). Kádár Emese nem ítélkezik, egyaránt relevánsnak tartja a különböző gyógyuláshoz kapcsolódó praxisokat, amelyek – ahogy korábban a mágikus és a tudományos gondolkodás – egymás mellett, és nem egymást kioltva léteznek.
Ugyanakkor tudjuk, hogy a gyógyítás / gyógyulás nem mindig sikeres; hiába az imádkozó kezek Hügieia-hoz vagy Szent Rókushoz, a gyászszalag motívuma megjelenik a kézi szőttesben. A művész korábbi munkáiban sokszor foglalkozott az elmúláshoz kapcsolódó rítusokkal. Emesét nemcsak a halál elkerülhetetlensége és az ezzel való szembenézés érdekelte, hanem a mai digitális korban az emlékezet szerepe és funkciója is. Ha már nem a temetőbe járunk emlékezni, akkor milyen újfajta rítusokat tudunk kialakítani a gyászmunka során? Mostani munkájában ugyanakkor egyet visszalép, és a halál előtti stádiumra tekint. Azokat a helyzeteket villantja fel, ahol már nem segít az a bizonyos elixír. A palliatív ellátás a WHO definíciója alapján a következő: „a beteg hatékony és teljes körű ellátása akkor, amikor a betegség nem reagál a gyógyító célú kezelésekre, és amikor a fájdalom és egyéb tünetek enyhítése pszichológiai, szociális és spirituális problémák megoldása kiemelkedő jelentőségű feladat. Átfogó célja a lehető legmagasabb életminőség biztosítása a beteg és családja számára. A palliatív ellátás értékeli, becsüli az életet, a haldoklást természetes folyamatnak tekinti.”
A Fekete Sas Patikamúzeumban intervencióként megelevenedő, lassú és türelmes munkával készült szőttesek is a halál elfogadását üzenik csendesen, kapcsolódva Karsai Dániel alkotmányjogászhoz, aki a szabad életvégi döntés jogáért küzdött vagy a nemzetközi művész kollektíva, az Association for the Palliative Turn főbb nézeteihez. Az Olav Westphalen svéd művész által (saját rákkal való tapasztalata kapcsán) életre hívott művészcsoport manifesztumában kijelenti: „a palliatív fordulat művészete a palliatív ellátás és gyógymód főbb elveit követi: elfogadja a vég létezését és tervez vele. Igenli az életet és a halált egy szükséges folyamatként fogja fel. Nem sietteti és nem is halogatja a véget.” Az APT különböző folyamat alapú művekben, előadásokon, workshopokon, és kiállításokon keresztül próbál szembenézni magával az elmúlással: azaz olyan, sokszor a nyugati kultúrában máig tabusított témákkal, mint a fájdalom, a veszteség, a halál és a gyász. Ahogy egy írásában Páldi Lívia kurátor összefoglalja, ezen sokszor kényelmetlen témákhoz a humort és a komédiát (comedy) hívják segítségül mint egyfajta „palliatív ellátást” – ahol az (anti-)humor mint reziliens, kritikai gesztus jelenik meg, abszurd, paradox, ugyanakkor hétköznapi helyzeteket tematizálva.
Kádár Emesének, a 2023-as Smohay-díj győztesének kézi szőttesei hasonló művészi pozíciót képviselnek amikor a kényelmetlen, zavarbaejtő, ugyanakkor mélyen emberi és mindenkit érintő kérdéseket megvizsgálják. És nem lemondással, hanem – ahogy arra a cím is utal – reménnyel.
Köszönöm a figyelmet, a kiállítást ezennel megnyitom.
Kádár Emese: Distillation of Hope
Szent István Király Múzeum – Fekete Sas Patikamúzeum
2024. december 5. – 2025. január 31.