A télen meghalt a szomszédom. Nehéz ember volt, kezdetben sokat háborúztunk, olyan mély megvetéssel gondolt rám, ahogy csak szomszédok tudnak egymásra. A lakás, ahol lakott, házmesterlakás volt a szocializmus alatt, vagy talán előtte is, és a ház lakástulajdonosai hosszú hadjáratot vezettek szomszédom ellen, hogy kiszorítsák a házmesterlakásból, és értékesíthessék az ingatlanát. Nem hagyta magát: a bíróság is neki ítélte meg az ügyet. 

De mondom, meghalt. A halála után az unokája beköltözött a lakásába, de aztán a ház elüldözte néhány jól irányzott ügyvédi felszólítással. Az unoka szétszerelte nagyanyja az egész alagsori teret beterítő örökségét, felpakolta a kertészeti szerszámokat és elhagyta a terepet.

Aztán jött a tavasz és jöttek az esők. Az ablakom a kertre néz, egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy belóg rajta egy ág, az orgonabokor ága. Szédületes sebességgel lett tele a kert füve pitypangokkal, nagyon szépek voltak, de éppen csak egy hétig, mert két hétre rá – jöttek újabb esők – már derékig ért a fű. A sövény elformátlanodott, mindenfelé ágak nyúltak ki belőle és megtépték, aki elhaladt a bozótosban már alig kivehető ösvényen.

A cseresznyefa és az almafa, amelyeket szomszédom ültetett, kivirágoztak, a hatalmas gesztenye is kiterjesztette szárnyait és árnyékba borította a kert felé eső felét. Négy pipacs emelte fel a fejét ott, ahol én tulipánokra emlékeztem, és a pici kerti aranyhalas medencét benőtte valami gyom.

Egyszóval elvadult a kert néhány hét alatt.

Nem így volt ez, míg szomszédom élt. Szomszédom a maga agresszív királynői modorában uralkodott a kert felett. Ha megnőtt a fű, odaszólította a fiát – meggyötört ötvenes férfit --, aki lenyírta. Ha a sövény elszemtelenedett, fogta az ollót és levágta. A fügefa tövét benövő gyomra türelmetlenül mutatott az unokájának: azt is szedd ki, fiam!

Így ment ez nap mint nap, már az ő tüskés modorában. De, mint mondtam, meghalt.

A kert nem csak úgy van. A kertet gondozni kell, a kert lázadozik, meg kell fegyelmezni, a kertet figyelemmel kell kísérni, gondos gazda szemével kell nézni. A kert nem csak úgy van. Ezt tanultam meg szomszédasszonyomtól.

Szomszédasszonyom, amikor már nem haragudott annyira, megkínált a cseresznyéből is, amit az általa ültetett fáról szedett. Aki ápolja a kertet, azé a gyümölcse. Az almából csak azért nem kínált, mert az, igazat megvallva, elég savanyú. Most már nem az övé a kert, és nem is leszármazottaié. Elárvult. És árvaságában félelmetes lett: ágak, tüskék, kullancsokat hordozó fűszálak és elvadult bokrok mindenütt. Mutatja már magát a dzsungel, ha kézbe nem vesszük a dolgot.

Néhány hónapja egy boldogtalan pillanatban azzal vigasztaltam a kollégáim, hogy az egyetem a világ egyik legrégebbi intézménye, régebbi, mint sok nemzetállam, úgyhogy akármilyen felzaklató változásokon megyünk is át, gondoljunk arra, hogy mélyre nyúlnak a gyökereink. Herdert idéztem nekik.

Ahogy aztán megkaptam a felkérést a kiállításmegnyitóra, elgondolkodtam. Az egyetem régi, de a bencés rend még régibb intézmény, nem is beszélve a katolikus egyházról. A bencés rend az ősi kertet ezerötszáz éve gondozza. Türelmes, de fókuszált gazda. Ismeri a növényeket, gyógyhatásukat, hasznaikat. Szeder Fábián naplójáról több kiállító is megemlékezik. Emlékezzünk meg erről az ezerötszáz évről is, a gyökerekről, amelyek olyan mélyek, hogy a világ legősibb fáival vetekednek, amelyeket Dezső Tamás gyűjtött össze.

Kertészkedni meditatív tevékenység, de szaktudást és fizikai erőnlétet igényel.  Ez a gondoskodás: a világ legkevésbé megbecsült, mert a hozzá nem értők számára láthatatlan feladata. Úgy gondolok a bencés rendre, mint a gondoskodás, a gondoskodók legmegbízhatóbb pásztorára. Most, hogy kerti szerszámokat veszek a kezembe, hogy a kertemben növő vadont megfékezzem, egy kicsit a bencés útra szeretnék lépni magam is. Ahogy szomszédasszonyom, a nagyszájú vénasszony is kicsit azon járt. Dolgozunk, hogy a világ szépsége visszaragyogjon ránk a kertből.

A megnyitóbeszéd 2025. május 9-én hangzott el a Pannonhalmi Főapátság Ösvények és átjárók című időszaki kiállításán, amely 2025. november 11-ig tekinthető meg a Főmonostori kiállítótérben.

Kiállító művészek: Dezső Tamás, Gosztola Kitti, Iski Kocsis Tibor, Loránt Anikó, Matyus Dóra, Richter Sára, Rózsa Luca Sára

Kurátor: Szikra Renáta