„Mi keletiek szépséget teremtünk az árnyakból, amiket eldugott helyeken hozunk létre.” – írja Tanizaki Dzsunicsiró Az árnyak dicsérete című, kilencven éve írt esszéjében. Tanizaki szövegét a nagy kelet-nyugati dichotómia, az orientalizmus belső és külső olvasata egyik legfontosabb sarokköveként tartják számon a múlt kulturális teljesítményével foglalkozó tudományok. Tanizaki a fényhez és az árnyékhoz való viszonyban határozta meg kelet és nyugat tengelyét, és egyben a japán esztétika alapvető, sintoizmusban és buddhizmusban gyökerező gondolatát. Eszerint az olajosan csillogó folt, a gyertyafényben megmerülő, félhomályba burkolózó fekete lakktárgy a szépség hordozója és letéteményese, egyszóval az élet egészének maradéktalan elfogadását szolgálja, amelyben fény és árnyék együtt jár. A változás, mulandóság tapasztalata, és az élet „ragyogásának” ebben való megmutatkozása pedig a mudzsó elvében visszhangzik. A leglátványosabb ezek között a cseresznyevirágzás, az élet körforgásának ünnepe. De a japán művészet gyakran tárja fel a természet erejét, hatalmát, változékonyságát is a mudzsóban: az Edo-kor boldog izolációja után Japánt megnyitó Meidzsi-kornak köszönhetően nyugaton is hatalmas karriert befutott ukiyo-e, „a lebegő, elillanó világ képei”, az impresszionisták és posztimpresszionisták által buzgón másolt japán fametszetek között is találunk példát a mudzsóra a természet erejét demonstráló ábrázolásokat nézve: a leghíresebb és leglátványosabb Hokuszai nagy hulláma. 

Koós Gábor mindezt a lehető legalaposabban és legmélyebben építette be a gyakorlatába, és ami még fontosabb, gondolkodásmódjába. A tárgyi világot megragadni, egyúttal arról, a konceptuális hagyományoknak megfelelően, nyomot rögzíteni vágyó, a léptékváltás, a hatalmas méretek használatában és a témák választásában szélsőségesen kísérleti megközelítést céhmesteri tradíció-ismerettel párosító munkái után, amelyek a 2010-es években egyenesen meghatározták és meg is újították a grafikáról való gondolkodást hazai és némileg nemzetközi keretek között, néhány éve új irányba fordult. A műveiben és a fametszet hagyományában immanensen meglévő távol-keleti tartalmakra koncentrálva a japán tradíció sajátos és autonóm értelmezését építette fel, kulturális kisajátítás nélkül. Megfér ebben Tanizaki tudatos és nyílt citálása, az olajosan csillogó felületek direkt megidézése, vagy a Tanizaki által megénekelt szellemiség egyik legkézzelfoghatóbb, a nyugati szemnek egyúttal az egyik „legunheimlichebb” japán szokás, az ohaguro egyedi használata. Ez eredetileg és – ráadásul – egy kifejezetten konzervatív szépségápolási szokást, a fogfeketítést takarja, amellyel a felnőttkorba lépő nők éltek Japánban. Ahogy ma a fogfehérítés segítségével jutunk közel a szépségideálhoz nyugaton és keleten, úgy annak idején a fogfeketítéssel érték el ugyanezt: eredetileg előkelő nők kiváltsága volt, amely leszivárgott a szélesebb néprétegek közé, hogy végül a gésák szokása maradjon. A japán színházi maszkok ma is aktívan őrzik emlékét. Koós Gábor munkáiban az ohaguro persze nem fogfeketítést jelent, hanem a gesztussal, a sötétítés aktusával (a nyomat fehér részeinek a világ egyik legerősebb fényelnyelő képességű festékével, a Musou feketével való átfestésével) kapcsolódik az eredeti jelentéshez. 

A sötétbe nézés, ahogy 2023-ban Székesfehérvárott az első ilyen jellegű művekből rendezett egyéni kiállításának címe is megörökítette, így kötődik a japán esztétika különböző rétegeihez. Az egymás nélkül nem létező fény és sötétség spirituális tapasztalatot, érzelmi szempontból pedig szembenézést feltételez az emberi létezés mélységes feketéivel, a gyász, a veszteség, a sötétbe vesző hiány kontúr nélküli, amorf, de valamiféle struktúrát mégis követő foltjaival, miközben a távol-keleti „lábakon” álló nyugati monokróm hagyományhoz, illetve az üresség (konceptuális művészeti) tanulságaihoz is kapcsolódnak. 

A fő falon a fent vázolt szellemiségben és technikával, Koós Gábor gyakorlatának megfelelően, a nyomódúccal együtt a mudzsót határozottan megjelenítő lavina, a kiszámíthatatlan természet, az emberi hatótávolságon messze túli erők összjátéka, a mindent maga alá gyűrő hógörgeteg képe látható. Hatalmas Rorschach-lapnak is nézhetjük, gyűrűző és hóportól homályos rejtélynek, pokolbéli szörnynek, amelyben a mudzsó a nyugati esztétikai hagyomány egyik kulcsfogalmával, a fennkölttel kapcsolódik össze. Koós Gábor alkotásában ugyanis – ha már annyi szó esett kelet/nyugati tengelyről – a szépségről Burke-nek és Kantnak köszönhetően leváló fennkölt nagy romantikus tradíciója is ott bujkál, egyszer csak elénk robban a borzongató, bénító előtt tapasztalt emberi jelentéktelenség, a romantikus tájfestészet és költészet alapvetése. Hogy a lavinát mi, a kortárs társadalom szereplői okozzuk-e az infósztrádán való száguldozással, túl erős hanghullámokat gerjesztő felelőtlen politikai kommunikációval, éghajlatváltozást figyelmen kívül hagyó arroganciával, az nyitott kérdés marad, de implikált jelenléte újabb réteget tesz hozzá a sötét és világos egymás nélkül meglenni képtelen egzisztenciális tapasztalatához és a jól átgondolt pontokon megnyitott és újraöltögetett tradíció-szövevényhez. Ebben pedig a vabi-szabi – amely szerint semmi sem örök, semmi sem befejezett és semmi sem tökéletes – és a nyugati tájfestészet kulcsfogalmai különleges kombinációban mutatkoznak meg, miközben a lenyomtatás egyszerű és egyben ősi eljárásának minimális, de maximális hatással bíró eszközökkel való „eltérítése” valósul meg.  A fény és az árnyék egymást feltételező voltának dicsérete.

A kiállítás április 16-án nyílt a Művházban (Bartók Béla út 33).