1800 körül kimerülten jártam egy mezőn, olyan mezőn, ami semmire sem szolgál, nádas, süppedés, erdő, bokros, hepehupa, mocsár, dombság, hátság, rétség, gödör. Este besurrantam egy házba, egy bódéba és rögtön elaludtam. Álmomban mélyen aludtam. Felébredtem és rögtön észrevettem, a ház villává alakult a szúnyogos rét pedig antik római Campagnává, háttérben a Tirrén-tengerrel és a Tiberisszel, átaludtam a hajnalt, egyből fényes napsütötte délután lett, ráadásul az 1600-as években találtam magam.

Már vártak rám, megérkeztem. Visszafelé aludtam el kétszász esztendőt, de mégis megnyugtatóan hatott rám a körülöttem hirtelen megjelenő rend és a mindent bevilágító napfény. A mező térsíkokra tagozódott: elöl, közép és hátul. Lentre és fentre, mint az Operában, ahol festett ég alatt énekelnek kifestett énekesek.

Visszafelé átaludtam a felvilágosodást, a 18. századot, a polgári forradalmakat, a liberalizmus és a kapitalizmus kialakulását, és persze az empirikus filozófiát a klasszicizmussal együtt.

Ez a szakasz egyelőre üres vagy erősen hiányos. Segíts te is a kibővítésében! – írná erre a Wikipedia.

Szíves örömest, ezért vagyok itt.

Ezt a szakaszt azóta sem volt időm kipótolni, mivel a realizmus erőszakosabb volt és nem tűrte.

A magyar tájképfestészet kialakulásánál Markó Károly 1830 körül a kétszáz évvel korábbi Claude Lorrain festészetéhez nyúlik vissza megalapozva ezzel a magyar tájfestészet szellemi tájolását, amit hívhatunk ma már festészeti tradíciónak is. Ez a magyar festészeti tradíció! Ezt követte Csontváry, Mednyánszky, Egry, ebbe született bele Baranyai, Fuchs, és Fekete is. Ez a tradíció a félperifériális magyar festészetet egy már addigra letűnt kulturális centrum (Róma) vonzáskörzetébe tette, és szellemileg visszadatálta a késő barokk esztétikába, nem véve tudomást az akkorra kulturális centrummá átalakuló Párizsról és az ottani művészetről.

A tájolás azóta sem változott. Sok alvás, sok felébredés és sok hátraarc volt, a magyar festészet azóta találkozott sok-sok európai csibész és rokonszenves kollégával is, művészekkel, akik egy idő után már a művészetben sem hittek!

No, de elég a panaszból, úgyis, az élet napról napra drágul!

Szeretettel köszöntök mindenkit három tájképfestő ­– Baranyai Levente, Fuchs Tamás és Fekete Géza Péter – kiállításán, akiknél nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy mindennek Markó az oka és megpróbálok elemzést adni empirikus megközelítéssel a képekhez, hogy kipótoljam azt a bizonyos 18. századot:

Az itt kiállított festményekről egységesen elmondható, hogy mindegyik megélt tapasztalaton, azaz közvetlen megfigyelésen alapul. (És amiknek felelősségük van. Innen nem mehet senki belső száműzetésbe, ezeket meg kell festeni.) Ezek a Földfigyelő tapasztalatok határolják körbe a festményeket, ezek adják a képek formátumát és technikáját. A tapasztalatok választják a vásznakat és fatáblákat. Minden alkotó más-más tapasztalattal, más-más technikával ragadja meg a Földfigyelés aktusát. 

Itt válik a figyelés felelőséggé is.

Nyilvánvaló, hogy valóságra vonatkozó tudásuk soha nem lehet teljes, de jelen kiállítás esetében jól kiegészítik egymást valóságérzékeléseik halmazai. Ez az igazi diskurzus. Ha elfogadjuk, hogy csak azt festjük, amit tapasztalunk, akkor a festészetet mindig fel kellene függeszteni, ha túllépnénk a tapasztalat határán. És ennek a lehatárolt tapasztalatnak a kibővítésére a közös kiállítások remek lehetőségek, mert itt látszik, hogy a határok mindenkinél máshol vannak meghúzva, de vannak összeérések és átfedések. Itt, három jóbarát közös kiállításánál az ideáik között kapcsolat létesül.

Ideákkal dolgoznak, nem közvetlen benyomásokkal, hanem figyelések emlékeivel, amiről már nem tudjuk, hogy a látottat gyűlölték, szerették, vagy milyen közvetlen érzet, érzés, érzékelés vezette őket, mivel hagyták, hogy leszűrődjön minden az emlékeikbe. Mert ezek az ideák már az emlékezetbe elraktározott benyomások. Itt is érzem a markói tájolást, hogy úgy hívják fel a figyelmet társadalmi, ökológiai és egyéni problémákra, hogy már saját érzésük a témával kapcsolatban az emlékezetbe elraktározódott benyomássá vált. A klasszicizmus festészete igyekezett a közvetlen észlelést, érzékelést behozni a festészetbe. Mivel ezt a korszakot időben visszafelé átaludtuk, ezért hitelesebbnek érezzük az emlékeinkbe leszűrődött tudást, mint a kezdeti benyomást.

Társadalmi szinten kimaradt a racionalitás, a közvetlen benyomás átélése valóságként.

Hazánkban a festészet nem csak a leonardói értelemben vett „cosa mentale” hanem „cosa sentimentale” is. Azaz az érzelmeinknek legalább akkora súlya van, mint a gondolatainknak.

Mert társadalmi szinten úgy gondolkodunk ezekről, hogy a dolgokhoz idő kell, fessük meg szeptemberben a legkedvesebb nyári élményünket. És nem az iskolakezdésit.

De itt nem legkedvesebb élmények vannak, hanem ábrándok. Nehezen merjük megérteni, befogadni, hogy mi az a táj, az a keret, amiben élünk. Ez néha megalázó, bánattal és szégyennel teli is lehet, ezért hosszan sétálunk éjszakánként haza, mert rá vagyunk kényszerülve, hogy megelégedjünk azzal, ami van. Ezt nehéz elfogadni. De vannak ábrándok, azok, amik vonzanak, amik sarkallnak, amik miatt nem kell aggódnunk, amik messzi vidékekre vezetnek. Amik a mi útjaink, amiken jó járni, akár magányosan is. A magányos utazó jut el a legmesszebbre! A recept ismerős, Csontváry, Gauguin már bejárta. Fuchs is bejárta Ázsiában, Baranyai Damaszkuszban, Fekete pedig a Csobáncon.

Elmenni és visszajönni ciklikusan. Képről képre.

Mi a közös idea, az ábránd? A magány. A tájképben nincs ember, ez közös.

Az üres táj a tájkép, az üres tájképben nincs ember. Ha nincs ember, akkor nincs mozgás. Ha ember van, akkor is tehetetlen, mozdulatlan tömegként jelenik meg. Nincs, ami a mozgást generálná, azaz állandóságot tapasztalunk. Tehát a hármuknál az első benyomás egy ember nélküli táj volt, ami a Föld ideáját adta. 

Semmi sem zuhan, nem száll, nem megy, nem változik, illetve mégis. Van út, van füst, van köd, van fény. Ezek indirekt utalnak emberi jelenlétre, öldöklésre, spirituális tartalmakra, mulandóságra, halhatatlanságra.

Vannak itt velünk született ideák, amik nem tapasztalatból származnak?

Igen, a táj szép. Ellenben az emberek lehetnek büdösek, csúnya, szuvas fogakkal, zöldes fogkővel és gennyes tályoggal. És a táj? Ott nincs szuvas fog és gennyes kelés, ott az emberi jelenlétet érzékeljük ilyennek, a büdös gyárat, a csúnya gátat, az emberi gödröket és bombázásokat. Bár ezeknek is van esztétikájuk, a repülő- és tanktemetők igazán szép érzéseket generálnak.

Az embert magát érezzük zavaró tényezőnek a tájban, amivel önmagunkat kirekesztjük a tájból mindaddig, amíg úgy gondolkodunk, hogy kimegyünk a tájba. Ábrándozunk. Ki! Honnan? Belülről?

Romlott belsőnkből a romlatlan tájba rombolni?

Baranyai felülnézetei, Fuchs szűk képkivágásai és Fekete enyészpont nélküli panorámatájképei, mind a Földmegfigyelés lenyomatai. Levente kitartóan néz felülről, hosszú évek óta nézi a Földet, hogy azt miként kényszerítik engedelmességre az emberek, korok és háborúk, és a Föld, mint egy engedelmes kutya, hagyja magát és sehogy sem tudja elveszteni szépségét és megfoghatatlanságát. Nála a Föld nem öregszik, nem fiatalodik, hanem folyamatosan haldoklik az embertől, ami szennyezi fénnyel, háborúval, ostobasággal, szeméttel. Mi lenne az igazi boldogság a Földön? Talán az, ha tudnánk csúnyának is látni a természeti tájat, nem idealizálnánk, és nem avval lennénk elfoglalva, hogy mesterségesen rondítsuk. Tudnánk a környezetünket reálisan látni, és nem elégednénk meg ábrándjainkkal.

A markói örökség pedig a rom. Az antik rom, Aleppo, Damaszkusz romokban, a napfény szétszóródik a bombázások porán keresztül a városra. Mert amikor háború van, azt mondjuk, hogy majd békében jobb lesz. Ez a remény, ez az ábránd, és ez hazug realitás is egyben, amit szintén nehéz elfogadni. 

Fuchs Tamás kiállított képei hegyportrék. Nem teljesalakosak, ámbár a hegyeknek van lábuk, szoknyájuk, tetejük de ezek megmaradnak portrénak. Szépen modellt ültek, szűk kivágású portrék, nem félalakok, nincs benne a kéz, csak a fej. Persze állandóak, szinte geocentrikus világképmodellek. Ha a Föld elkezdene ellenkező irányba forogni, mit sem változtatna a dolgokon, sőt ha minden felbomlana, a Hegy akkor sem változna. Ezeknél a hegyeknél az anarchisták is feladják a hitüket. A hegy maga a hit.  Hegyet festeni úttal pedig példabeszéd. Hegyibeszéd. A hegyek szentek, magától a naptól kapták a glóriát.

A markói örökség pedig Markó Visegrád című képe, a heggyel és a királyi palotával mint koronával. 

Fekete Géza Péter széles horizontú tájképei elsőre trópusi gőzfürdőket, kínai ködös tájakat, és málladozó börtönfalakat idéznek futkározó gyíkok nélkül. Látszatok, látványok. Az anyagválasztás a szervesanyag felől közelít a tájhoz. Nyers tégla, bitumen, pácok, lakkok, savak, rozsda. Néha olaj. A táj lényege a megfoghatatlanság, a befejezetlenség. A kép a kémiai reakciók során nem befejeződik, hanem megállítódik. Látszat. Magasztosak, érintetlenek, szemérmesek. Ezekben a gyönyörű tájakban nem tudom elképzelni, hogy a táj önmagában is lehet csúnya, mert itt egy büdös pocsolya is gyönyörű. A kályhalakk pedig szebb, mint a legszebb cinóber. Ez az osztatlan egység duális fogalomrendszerünket trollkodja szét és oldozza fel. A tájban megjelennek utazások lenyomatai, azaz törökországi ciprusok, és visszatérő motívum a Köves-hegy sziluettje.  Na és Fekete mit örökölt Markótól? A fényt, az aranysárga fényt, az akácméz illatú fényt, ami valós aranykorba, ellenfénybe teszi a hegyet. Bitumenfekete és arany kontrasztja az ünnepélyesség színpárja az ókori Egyiptomon keresztül, Bizáncon, és az art-decón keresztül, mind a mai napig. A fekete és az arany számomra itt utazás, kalandozás a káosz, a halál, a sötétség területén, amiben örök ábránd a pirkadat.

Amit átaludtunk. 

A kiállított képek a Földfigyelések utazások, ábrándok dokumentumai, és egyben a magyar tájképfestészet kortárs dokumentumai is. 

A három kiállító szinte mindent elmond a Földről, ami lényeges. És mivel élők, ezért újra elmondják azokat, amiket korábban már elmondtak. Ha megzavarjuk őket, akkor elölről kezdik! Én szívesen nézem és zavarom őket, hogy újra és újra elmondják és lefessék a Földet, még sokszor.

A kiállító művészeknek gratulálok, a kiállítást megnyitom.

Földfigyelés (Baranyai Levente, Fekete Géza Péter és Fuchs Tamás kiállítása)
Kurátor: Schopp Ildikó Helyszín: Eötvös10 Pincegaléria
A kiállítás látogatható május 28 és június 16. között.
Záró tárlatvezetés: június 16. 18:00