Barkóczi Flóra megnyitóbeszéde, amely június 4-én hangzott el a FUGÁ-ban.

Kalas Zsuzsa képei történeteket mesélnek. Bár a vizuális történetírást jellemzően a figuratív képiséghez asszociáljuk, Kalas festészete jó példa arra az esetre, amikor a nonfigurativitás kitágítja a történetmondás lehetőségeit. A történetek hordozói itt színek, foltok, fények, rétegek. A történetek értelmezésének kereteit a színkezelés és a gondos részletességgel kidolgozott felületek összehangolt rendszere jelöli ki, melyben fontos szerep jut a képek címének is – teret hagyva a szabad asszociációnak.

Kalas alkotói munkássága a színek kutatására épül. Rendszerében a színek, mint a minket körülvevő világ legmeghatározóbb vizuális minőségei, a szavakkal analóg módon értelmeződnek. Ahogyan a szavak mondatokká, majd elbeszéléssé válva nyernek mind mélyebb értelmet, úgy a különböző szín-együttállásokból létrejövő festmények vizuális történetekként működnek. A történetírást a színek minőségével, mennyiségével, helyzetével és egyéb viszonyrendszereivel való kísérletezés, egyszóval a festészet mint alkotótevékenység jelenti. 

A színekkel való történetmondás lehetőségeinek kutatása, a festészet médiumának ez az analitikus, konceptuális megközelítése végigkíséri Kalas Zsuzsa munkásságát: Színsztereotípia című diplomamunkája a színekkel szembeni előfeltevéseinkre reflektál; Részletek egy sárga magánéletéből című 2012-es sorozata a naplemente előtti utolsó pillanatban megjelenő sárga színt vizsgáló gyűjtőmunkára épül; a 2021-es Érzelemtérkép című festménytabló az egyes érzelmi állapotok színtérképként való megjeleníthetőségét állítja középpontba. Kalas Zsuzsa képzőművészete a konceptuális festészeti hagyományt követve, mégis azon túlmutatva, a lírai absztrakció eszköztárát alkalmazva az érzékiségnek is teret engedve a kép és befogadó között létrejövő kapcsolat kereteit teremti meg. 

Kalas Zsuzsa képeinek központi kérdése, színek és történetmondás kapcsolata az antikvitásig visszavezethető. Az ókori görögök a színeket nem elvont kategóriákként értelmezték, sokkal inkább érzéki tapasztalatokhoz kötötték. Arisztotelész szerint a színek nem önálló dolgok, hanem az érzékszervek állapotának megfelelően változnak. Az antikvitás kutatásának egyik legizgalmasabb kérdése az ókori színfelfogás értelmezése. A Homéroszi eposzok (köztük az Íliász és az Odüsszeia) számos színmegnevezést tartalmaznak, de ezek használata jelentősen eltér a mai fogalmainktól. Homérosz nem a ma ismert színspektrum logikája szerint, hanem érzéki-asszociatív, tapasztalati alapon írta le a világ színeit. Mindez nem azt jelzi, hogy az ókori görögök másképp látták a színeket, sokkal inkább azt, hogy más fogalmi keretben értelmezték őket – közelebb állva ahhoz a felfogáshoz, amit Kalas Zsuzsa munkái is képviselnek. A színek nem puszta jellemzők, hanem szimbolikus jelentéssel bírnak, éppen ezáltal lehetnek alkalmasak arra, hogy narratívákat mondjunk el velük.

A színekkel való történetírás az itt látható munkák esetében nem csupán egy-egy képsíkon belül értelmezhető. Kalas a Család, a 8 nap vagy a triptichonként is működő Emlék 15 (az ég) című munkák esetében a már jópár éve gyakorolt módszerét, vászonrészek összevarrásának technikáját alkalmazza. A kézzel varrás tevékenysége a hagyományos női munkára való utalás helyett itt az összeillesztés mint történetalakítási eszköz konceptuális keretrendszereként van jelen. A festészeti eszközök önmagukban csupán a történetszálak egy-egy elemét biztosítják. A történeti folytonosságot az alkotó a képsíkok között kialakított viszonyrendszerekkel teremti meg. Mi történik, ha két vászon, vagy vászonrészlet találkozik? Milyen módon kapcsolódnak össze az egyes vászondarabok jelentésrétegei? Hogyan alakítják a narratívát a törésvonalak? Ezek a kérdésfelvetések már-már provokatív módon feszegetik a festészeti eszköztár határait.

Kalas munkássága a festészetről szól, mégis jóval túlmutat azon. Módszere párhuzaba hozható Jacques Derrida francia filozófus dekonstrukció-fogalmának problémafelvetésével is. Ahogyan Derrida a fogalmi jelentés változkonyságát járja körül, úgy Kalas Zsuzsa képei is a jelentésrétegek egymásba játszhatóságát, alakíthatóságát, áttolhatóságát vizsgálják. Derrida értelmezésében a szövegek nem tekinthetők állandó, stabil, zárt rendszereknek, az értelmezést folyamatosan átírhatják, újraalakíthatják a bennük rejlő feszültségek, ellentmondások, eltolódások. Kalas esetében az anyagi szinten is jelenlévő törésvonalak, eltolódások, ellentétek a jelentésrétegek tudatos alakítását szolgálják.

Kalas Zsuzsa a kiállítás mottójául szolgáló rövid szövegét így kezdi: „Életünk egyfajta köztes térben zajlik, ott, ahol a szavak, a képek, a színek, mint démonok működnek; csendes eszközeink a másik sakkban tartására…” Ez a gondolat legszembetűnőbben a Mondatdarabkák című sorozatban materializálódik, melyben Kalas olyan szókapcsolatokat, mondattöredékeket festett meg, amelyek – kontextusuktól függetlenül – a másik ember feletti kontroll vagy rendelkezni akarás kifejezői lehetnek, például “mert te…”, “mindegy”, “az én kedvemért”, stb. A sorozat Kalas Zsuzsa színek használatán alapuló érzéki konceptualitásának egyik legtisztább megnyilvánulása: a képek olyan árnyaltan adják vissza a szuggesztív töredékek mögött rejlő feszültséget, ahogyan arra a szavak sem képesek.

Ismét a görögökhöz nyúlva: a Kalas által említett démonok (daimónok) Platón értelmezésében az emberek és istenek közötti köztes lények, akik a két szféra között közvetítenek. Nem félnivaló, démonikus alakok, hanem erkölcsi vezetők, a lélek kísérői, akik segítik az embert a láthatatlanban való tájékozódásban. Kalas Zsuzsa munkái éppen ilyen kísérők: egyszerre hívják elő a személyes és kollektív tapasztalatokat, miközben párbeszédre hívják a nézőt. A megfestett történetek nem lezártak, hanem – akárcsak a daimónok – közvetítők. A képek a kapcsolatkeresés médiumai, amelyek az érzékelésen keresztül kapcsolnak össze minket egymással és önmagunkkal. Ahogyan Platón írja: „A daimón a közvetítő, aki összeköti a végest a végtelennel.”

Kalas Zsuzsa: Yes, my love
FUGA, Budapest
Elhangzott: 2025 június 4.