Pfisztner Gábor 2025. február 19-én a Mai Manó Házban elhangzott megnyitóbeszéde.

Szeretettel köszöntök mindenkit Szabó Dezső Jelenség/Phenomenon című kiállításának megnyitóján. Ha érkezés után körbetekintettek itt a termekben, a nagy méretű képeken villámokat, furcsa fényjátékot, vulkánkitörést láthattak, azaz általában természeti jelenségeknek nevezett eseményeket.

Találkozhattak még kisebb méretű képekből álló együttesekkel is, amelyeken mintha színes diák kontaktmásolatai lennének, amelyek a kiállított képek készítését dokumentálnák. És vannak olyan munkák, amelyek munkafolyamatokat mutatnak, mintha a kulisszák mögé tekintenénk. Felmerülhet bennünk, hogy miként kapcsolódnak ezek a képek, képsorok egymáshoz és a természeti jelenségeket megjelenítő képekhez. Azaz mire véljük ezt a helyzetet. Ehhez érdemes felidézni, mit is értünk valójában a „jelenség” szó alatt. A kiállítás címe – a Jelenség/Phenomenon – így értelemszerűen kiindulóponttá válik, egyúttal pedig megnyitja az utat egy lehetséges értelmezéshez.

A görög eredetű szó (phainómenon) az érzékszervek számára megmutatkozót, érzékelhetőt, megfigyelhetőt jelölte, azaz valójában nem csak a láthatót, hanem a hallhatót, tapinthatót és szagolhatót is. A filozófusokat az foglalkoztatta, hogy mennyiben nyerhetünk igaz tudást róluk. A megválaszolandó kérdés úgy hangzott: mi a viszonya a valóságos létezőknek ahhoz, ami abból jelenségként megmutatkozik és érzékelhető az ember számára.

A fenomén, amely adott az érzéki tapasztalatban, mentes minden elméleti konstrukciótól, egyszerűen csak van. Nem egyenlő tehát azzal a dologgal, amelyre utal, mivel annak csupán az érzékek számára felfogható megjelenése. A jelenség így immunis minden kétellyel szemben, annak nem is nagyon lehet helye itt, ellentétben a tárggyal, amelyet csak az érzéki tapasztalatok és csupán közvetítenek. A megismerő ember számára egyedül a fenomén adott, amely így nem azonos a megmagyarázandó dologgal, viszont nem is maga a magyarázat. A villám ugye nem magyarázza meg önmaga jelenségmivoltát.

A természetes beállítódásban, azaz a hétköznapi viszonyulásban az ember nem vizsgálja a dolog létét vagy nemlétét, annak milyenségét, csupán arra összpontosít, ahogy az megmutatkozik. Az így kialakuló észleleteink, amelyekben a dolgok fenoménként megjelennek, ugyanakkor mindig közvetítettek (mediáltak). Az viszont nem tudható a megismerő számára, hogy az észleleteken alapuló képzetek, miként reprezentálják a dolgokat. Tehát belőlük kiindulva nem tudható milyen maga a dolog.

A tudósokat éppen emiatt foglalkoztatták a természetben megfigyelhető jelenségek, és kutatták azokat a törvényszerűségeket, amelyek mögöttük meghúzódnak, és amelyek magyarázatot adhatnak rájuk. Arra keresték a választ, mi rejlik mögöttük, és annak mi a lényege.

A cím tehát utalás azokra az „eseményekre”, amelyek a fényképfelvételeken láthatók. A Szent Elmo tüzeként elhíresült elektromos kisülés, a léptékében más villámlás vagy a vulkánkitörés. Csupa olyan látványosság, amely nem látható eseményekre utal. A felhők elektrosztatikus feltöltődése, a tektonikus lemezek mozgása. A látható, azaz az érzékszerveinkkel felfogható, maga a jelenség, csak utal rájuk. Ezeknek a természeti jelenségeknek ugyanakkor sajátja, hogy leírhatók olyan fizikai képletekkel, matematikai formulákkal, amelyek magyarázatot adhatnak létezésükre és egyértelművé teszik a nem látható természetét, és egy sajátos formában reprezentálják azokat.

Vajon miért foglalkoztat mindez egy művészt, esetünkben Szabó Dezsőt, immár több mint két évtizede, tehetik fel a kérdést. Másként megfogalmazva, miként és/vagy miért illetékes a művészet ezen a téren. Erre egy lehetséges válasz az, amit Max Ernst dadaista, majd később szürrealista művész fogalmazott meg, ugyan mással kapcsolatban, de itt is érvényes módon. Azt mondta, hogy az emberi szellem hallucinatorikus képessége, hogy olyasmit érzékeljen, aminek nincs referense a valóságban. Amit a szellem „lát”, képzelődés vagy érzéki csalódás eredménye, ami egyúttal megengedi, hogy szabadon kóborolhasson. Ebben az állapotban előre kiszámíthatatlan módon, egyszer csak összeáll a kép, átszellemül, élettel és értelemmel telítődik a látvány. A szellem így túllép önmaga korlátain, magán kívül, eksztatikus állapotba kerül. A fény játéka pedig, miként például a „délibáb”, ugyan megcsal, elvarázsol, viszont gyönyörködtet is, mégpedig azáltal, ahogy ezt a képet létrehozza. Hartmut Böhme pedig azt mondja, hogy ez lenne a művészet fő motivációja is. Arra törekszik, miként a filozófia, amely az isteni fény visszatükrözése akar lenni, azaz láthatóvá tenni az önmagát nyilvánvalóvá tévőt, hogy utánozza azt, amiként a fény teremtője lesz a szembetűnőnek/a nyilvánvalónak.

Böhme tehát azt teszi hangsúlyossá, hogy a művészet fő célkitűzése annak láthatóvá tétele, ami csak általa válik azzá, miként minden a fény által. Megcsalna, elvarázsolna? De ugyanakkor gyönyörködtetne is?

Ez egy „romantikus” megközelítése annak, hogy mi a dolga a művésznek művészetével. Itt azonban ennél sokkal profánabb, világibb dologról van szó. Képeket látunk, egyúttal fényképeket (mondhatnánk megfordítva is, fényképeket látunk, egyúttal képeket). Azaz a mű valamit állít nem csak önmagáról, hanem arról is, ami lehetővé teszi: a fényképezésről és a fényképről. Ez képalkotó eljárásként pedig akkor válik érdekessé és lényegessé, Rosalind Krauss szerint, amikor kérdésessé teszi önmagát. Pontosabban, az, ahogy a művész dolgozik vele (mondanám használja, de ez így túl elhasznált, viszont messzire vezetne ez a szál), rámutat a fényképezés lényeges vonásaira, a fénykép mint hordozó sajátos tulajdonságaira, amelyek a technikai eljárás természettudományos ismereteken alapuló működéséből fakadnak. Ez pedig általában homályban maradt a hétköznapi felhasználó előtt, vagy mint jelentéktelen aspektust, figyelmen kívül hagyták. De ha felidézzük Böhme gondolatát, akkor ugye a művészet dolga láthatóvá tenni azt, ami csak rajta keresztül válik azzá.

Mit és hogyan tesz tehát láthatóvá a művész a fényképezés és a fénykép segítségével, más megközelítésben pedig magán a fényképezésen és a fényképen? A festészet és a szobrászat egykor (és most is) ábrázolt valamit, ami akár létezhetett úgy vagy másképp, de ez a tény nem volt szükségszerű. Az ábrázolt képként jelent meg, de nem olyasmire utalt, ami ott nem volt jelen, hanem elsősorban is önmagára. Azaz önmagát tette nyilvánvalóvá, benne fejeződött ki a lényege.

A fotográfiai eljárás is alapvetően képet eredményez, de csak mint műalkotás működik úgy, mint egy festmény, abban az értelemben, ahogy azt az előbb említettem. A fénykép mindig valami rajta kívülire is mutat, valamire, ami nincs ott, aminek a létezését, megtörténtét jelöli, vagy visszautal rá. A puszta tényt, nem a mikéntjét.

Ebben az értelemben pedig a fénykép maga is felfogható egyfajta jelenségként, amelyben, mint az elején felvázoltam, olyasmi ad hírt magáról, ami nem egylényegű vagy azonos a jelenséggel és nem is a dolog maga. És éppen ezt leplezi le, vagy ha úgy jobban tetszik, tárja fel azon képek sora, amelyek úgy nevezett „werk” felvételekként az itt látható munkák keletkezésének/létrehozásának eseményébe engednek – látszólag – betekintést.

Ha ez így van, akkor a művész leleplezi saját tevékenységét? Bepillantást enged a kulisszák mögé? Feltárja munkamódszerét? Vagy másról van szó? Inkább arról, hogy ráirányítja a figyelmet a fénykép, a műalkotás jelenség-karakterére egyfajta metaforaként is használva a természetinek tűnő, valójában a művész által előidézett eseményeket, mint jelenségeket?

Így vajon megspórolhatjuk magunknak az erőfeszítést, amelyre a mű megértésére irányuló munka elvégzéséhez van szükség? Vagy inkább még összetettebbé válik az a probléma, amely a látvány, az eszközök, a megvalósítás és a szándékok közötti összefüggésekből a köztük fellépő feszültségek természetéből, illetve ezen feszültségek oldásából következik?

Döntsék el Önök. Jó időtöltést hozzá.

Szabó Dezső: Jelenség
Mai Manó Ház, Budapest
2025. február 20. – április 6.
Kurátor: Pfisztner Gábor
A megnyitóbeszéd elhangzott: 2025. február 19-én