A tűz – a mítoszokban, a kultúrában, a művészetben, a tudattalanban – egyszerre félelmetes és vonzó elem. A halál, a tisztulás, a teremtés, az apokalipszis és a rituális megújulás egyaránt kapcsolódnak hozzá. Természeténél fogva mulandó fenomén, nincs alakja, súlya vagy sűrűsége, miközben kézzelfogható, érzékszerveink számára megragadható jelenség. Az alkotás és a pusztítás kettős szimbólumaként mindig is különleges szerepet játszott a kultúra és a művészet történetében. Az őskori barlangrajzoktól kezdve az antik mitológián át egészen a modern művészetig, a tűz egyszerre hordozott isteni ihletet és emberi határhelyzetet. Az olvasztás, a perzselés, a tűzön áteső anyag megtisztulása, mind-mind archaikus jelentéssel bírnak. Nagy Dániel Death Valley című kiállítása ennek az elementáris erőnek a plasztikai és szimbolikus természetét vizsgálja. A tűz itt nem csupán technikai eszköz, hanem médium, sőt gondolkodásmód, rítus, az anyagba égett emlékezet. A kovácsoltvas tárgyak nemcsak anyagukban őrzik a hőt, hanem szimbolikus jelentésükben is. 

A kiállítás középpontjában látható, címadó installáció hátterében a nevadai Death Valley (halálvölgy) Nemzeti Park különös geológiai jelensége áll: a park egyik síkságának ún. vándorkövei, amelyek nyomokat hagyva mozognak, vándorolnak a kiszáradt tómeder felszínén. Mozgásuk sokáig megmagyarázhatatlan volt, a tudomány csak nemrég derítette fel, hogy a szél, a jég, a víz és a napsütés különös együttállása teszi lehetővé a helyváltoztatásukat. A nehéz sziklák tehát nem pusztán tanúi, hanem aktív szereplői ennek a szokatlan jelenségnek: ők maguk „írnak”, hagynak nyomot. Ez a rejtélyes mozgás inspirálta Nagy Dániel installációját, ahol az acéltömbök, a perzselt felületek és a megőrzött nyomok egyfajta fosszilis tájba rendeződnek, mintha egy mitikus múlt környezete, tárgyi emlékei volnának, amelyek még mindig őrzik létrejöttük energiáját. A Death Valley cím nem csupán konkrét földrajzi helyre utal, hanem mitikus, szakrális térre is. Olyan terepre, amely megelőzi az emberi jelenlétet, vagy éppen annak lenyomatát őrzi a kihűlt anyagokban, a lassan porladó felszínekben. A Halál-völgy vándorló köveinek misztikus geológiájára reflektáló installáció egyszerre archaikus és posztapokaliptikus. A múlt szertartásainak nyomait idézi, miközben egy jövőbeli világ maradványaként is értelmezhető.

Az installációt körülvevő grafikai művekben és relief-szerű kovácsoltvas tondókban közös, hogy  felületüket a tűzzel való érintkezés alakította. A tűz, ami itt nyomot hagy, nem csupán természeti elem, sokkal inkább az alkotás, az átalakulás és a pusztulás egyszerre szimbolikus és materiális jelenléte. Yves Klein, Alberto Burri perzselt felületei Arman égetett objektjei, és Jannis Kounellis gázlángjai; a lángok és a füst, a hamu és a fény különböző módokon történő művészeti felhasználásával a művészek a 20. század derekától a tűz romboló és generatív hatását egyaránt vizsgálták, innovatív kifejezési formák után kutatva. Yves Klein, aki az ötvenes években talán a legváltozatosabb, legradikálisabb kísérleteket tette a festészet médiumának határait kutatva, a hatvanas években készítette el lángszóró használatával tűzfestményei sorozatát. Ezt megelőzően, 1959-ben, a Sorbonne-on tartott előadásában így fogalmazott a tűzről [saját fordítás – A szerző]:

„A tűz számomra olyan jövő, amely nem feledi a múltat. Ez a természet emlékezete. (...) A tűz szelídség: szelídség és kínzás. Jólét és tisztelet. Gyámolító és szörnyű istenség, jó és rossz egyaránt. Képes ellentmondani önmagának; épp ezért az egyetemes világmagyarázat egyik alapelve. Másrészt a tűz minőségét az esztétikai tökéletesség szempontjából is lehet tárgyalni. A tűz önmagában is szép, mindentől függetlenül.”

Ez a kettősség – szelídség és pusztítás, otthonosság és végzet – munkál az itt kiállított művekben is. A vaslapok, tömbök, a perzselt papír, a hamumező olyan nyomhagyások, amelyek nem a kéz lenyomatát, hanem a testetlen energia mozgását konzerválják. A grafikai műveken a papír perzselése nem destrukció, hanem tűzzel való ’festés’, ahol a formát nem az alkotó, hanem maga az elem, a tűz hozza létre. A gesztus, a hő, a súly, a hiány öltenek formát.

A szobor nem csupán formává dermedt anyag, hanem a test emlékét őrző médium: a jelenlét és a hiány egyidejű lenyomata. A forróság és az érintés révén létrejövő nyom nemcsak az anyag deformációja, hanem egyfajta kiterjesztett test, a cselekvés és az anyag közti átmenet. Nagy Dániel munkáiban ez a gondolat tovább mélyül: az anyag nemcsak ellenáll, hanem emlékezik.  A kiállításon anyag és tér sűrűsége, felületi nyomok és gesztusok ismétlődő motívumai, a geológiai és mitikus időrétegek egymásra csúszása olyan atmoszférát teremtenek, amely nem a jelen világához kötődik, sokkal inkább egy prehumán vagy egy poszthumán korszak imagináriumához. A Death Valley határhelyzet, átmeneti közeg, amelyet megőrzés és elmúlás közti feszültség formál, ahol nem az ember, hanem az anyag válik az elbeszélővé.

Death Valley: Nagy Dániel szobrászművész kiállítása
Helyszín: KULT7 Labor (1075 Budapest, Király utca 11.)
Kurátor: Szabó Annamária művészeti író, esztéta
Elhangzott 2025.04.17-én a Kult7 Galéria / K11 Laborban.