Parallel Streams
Váczi Lilla és Varga Viktor kiállítása
Párhuzamos áramlások, lehetne magyarra fordítani a címet, bár ez olyan régimódi, mondanám boomer. Hisz a stream itt nem úgy értendő, de ezt úgyis mindenki tudja, hisz mindenki streamel. Igen. Még a boomerek is. Sőt, ők sokkal korábban kezdték, akkor, amikor a szélessávú internet már lehetővé tette, bár akkor még inkább csak clandestino, azaz illegál, mert törvénytelen. Ez az összekacsintós utalás, sejtetés is igazán boomer, persze. 1998 (ki emlékszik még egyáltalán arra, hogy ez mire vonatkozik? A dal szövegéből ma már csak a marihuana illegal érint néhányakat kellemetlenül errefelé). Ma viszont már számos olyan ingyenes, közösségi, szabad (free) szolgáltatással találkozunk, amely a streamelésen alapul (túl mozifilmeken, TV-sorozatokon, túl a pornográfián). Igen, miként például Váczi Lilla felvételei az időjárási kamerák szakadatlan közvetítette látványáról – 0-24-ben is alátámasztja ezt.
A streamnek azonban van egy régebbi (boomerebb) jelentése is, szó szerint és átvitt értelemben is, amint arra az előbb utaltam a fordítási javaslatommal: áramlás, áram, folyam, úgy is, mint a nagy folyó, vagy az elektromosság szakadatlan mozgása egy irányba az elektromos vezetékben. Ezt csak azért tartom fontosnak, mert itt mindjárt két módon is találkozunk azzal, amire a cím utal. Párhuzamosság abban, ahogy az álló képek sorjáznak a falon, valamint megjelennek a képernyőn, ugyan nem streamelve, de mégis egy live streamből kiemelve, szekventálva. De van párhuzamosság abban is, ahogy az eltérő felvetések, gondolatok áramlása végül hasonló formát ölt valamiképp, mint képfolyam. No de miért kell ehhez kiállítás? Miért nem csak srteaming, valami online felületen?
És akkor itt komolyra fordítom a szót. Viktor egy vele készült interjúban arról beszélt, hogy többek között az foglalkoztatja, hol kezdődik, illetve hol végződik az, ami a fényképkészítés (vagy, tegyük hozzá, a videókészítés) gesztusa, mi az, ahol még szerephez jut a szándék, az, amit ő akar, amit ő tesz (már és/vagy még), és hol ér véget mindez, és mi az, ami ezen kívűl esik, akár megelőzi, akár követi ezt a tettet. Tényleg, mit kezdjünk azzal a helyzettel, amikor egy automatikus üzemmódra állított eszköz – kamera/webcam, azaz az internetes hálózaton keresztül képpé formált adatot közvetítő, optikai egységgel is felszerelt berendezés – segítségével létrehozott, majd egy nálánál is sokkal komplexebb rendszer segítségével sokak számára hozzáférhető vizuális információfolyamból kerülnek kiemelésre „képsorok” (inkább szekvenciák, egyfajta sampling) vagy egyes frame-ek; azaz „képkockák” (bár ez inkább csak metaforikusan értendő, mert a képkocka persze sosem volt kocka, lévén csupán kétdimenziós, és nem is biztos, hogy egyenlő a minden, de legalább két oldalél hosszúsága, sőt).
Valaha, a fényképezési eljárások megjelenésekor, annak az egésznek a kezdetén, amit fotográfiának hívnak/hívtak, épp azt dicsérték a fényképkészítés (szemi)automatikus eljárásában, hogy az emberi cselekvés és szándék híján a természet objektív látványként tud rögzülni, legyen bármi is a „tárgy” (objekt), amire a megismerő (kíváncsi) tekintet irányul. Tudjuk persze, hogy ebben a lelkesedésben valahol az rejlik, hogy úgy tűnt egy pillanatra, az ember tényleg képes olyan tárgyilagos, tényszerű képet rögzíteni, amely közvetítőként (mediátor, médium) hozzásegít a világ és az abban sokasodó létezők hosszan tartó szemlélésére, éppen a megismerés érdekében, amely megismerés ebben az esetben nem csak, vagy nem szükségszerűen tudományos, legfeljebb módszertanát illetően. Egy valamit nem (persze több valamit sem) vettek figyelembe a lelkes ünneplők. Azt, hogy már az eszköz puszta léte valamiféle szándék eredménye, akárcsak annak használata, elhelyezése, későbbi automatizálása, az így készült felvétel(ek) legkülönfélébb felhasználásáról, használatáról nem is beszélve. Ha csupán ezt végiggondoljuk itt, ahol ehhez a kiállított képek és bemutatott videók biztosítják az alkalmat, akkor a két kiállító művész már nagyon sok mindent elért a művével nálunk befogadóknál, illetve önmagára vonatkoztatva a lehetséges válaszok keresésében és részben megtalálásában.
De persze van még tovább is. Talán vannak itt, akiknek feltűnt, hogy az előbb nem említettem az expozíciót, azt, ahogy a látvány „rögzül” (azaz a fényérzékeny valamit [film, chip stb.] kitesszük a legkülönfélébb fényhatásoknak, lehet, hogy innen lenne érdemes újragondolni mi is a fénykép-/videókészítés gesztusa valójában). Mi történik előtte, mi történik utána? Mennyiben hordoz emberi szándékot, mi több, mennyire tartalmaz művészi szándékot? Hol van, hol lehet tere ilyen szándékoknak? Tekinthető-e az, ahogyan Váczi Lilla rögzíti, válogatja, szerkeszti a webkamera streamjéből rögzített szekvenciákat, ilyen szándéknak? Tekinthető-e Varga Viktor törekvése arra, hogy kérdésessé tegye az eszköz automatizmusát, a benne rejlő determinizmust és az ebből következő bizonyos fokú autonómiáját, tehát tekinthető-e ez a törekvés ilyen szándéknak? Hogy is van akkor ez?
Itt tovább fűzve a komolyan vett szót, elérünk a lényeghez, ami minden technikai médiumot involváló művészi gesztus alapvetése, szerintem: a program és annak metaprogramjai. Továbbá a program és az, amit ma machine learningnek neveznek (bár ezek a rendszerek nem gépek, hanem apparátusok, tudományos elméleteken alapuló, emberi gondolkodási folyamatokat, szándékokat szimuláló rendszerek). Vajon az emberi szándék tekinthető egy metaprogram részének? Vagy csak később válik újabb lehetőséggé a program egészén belül? Azaz a gépi tanulás, az, ahogyan a program fejleszti önmagát, szorgalmaz, támogat és erősít bizonyos emberi szándékokat, azokat követő döntéseket, amelyek lényegében az apparátus programjából következnek (mondanám, hogy szándékai szerint valók, de ugye az apparátusnak ilyenje nincsen, csak számolni tud, azt viszont nagyon gyorsan), az ember pedig csak lefuttatja őket? Hol marad akkor tér a művészi szándéknak? Épp mindennek a „kijátszása” egyrészt (az ész csele, mondhatjuk kicsit fellengzősen Hegelre utalva, ami ugyan még nem művészet), másrészt pedig az, ahogyan ebben a kijátszásban megmutatkozik, eredményeképp pedig láthatóvá válik az, amit Walter Benjamin fogalmát használva az „idea” (az apparátus és az általa generált kép, amiről nem biztos, hogy lehet „ideánk”, szerintem, így inkább csak az így előállítható lehetséges variánsok összessége), tehát az „idea” igazságának, az egész folyamat lényegének nevezhetünk. A kijátszás mögötti művészi szándék fakadhat abból, amit „médiumtudatosságnak" nevezhetünk (bár ezzel a szóval óvatosan kell bánni), tehát, hogy tudjuk, mivel van dolgunk, mi van a kezünk ügyében, ami amúgy belesimul, kézre áll kérdés nélkül. Azaz az, amit használunk, milyen lehetőségeket von meg tőlünk, illetve milyeneket kínál, hogy éljünk velük, vagy épp elutasítsuk őket, miközben ezzel már „láthatóvá” is tettük a lényeget (azaz tette Lilla és Viktor), és egyúttal előállítjuk azt, ami a rendeltetésből vagy annak tagadásából logikusan és szükségszerűen következik, akár látványként, akár annak hiányaként. Ez az előfeltétele annak, hogy felfedezhetővé váljon az a szépség, amely így, valójában tőlünk (a két művésztől) függetlenül jön létre, de tőlük nem függetleníthető módon válik láthatóvá. Ez pedig a létlehetősége annak az elmélyült szemlélődő viszonyulásnak, amelyen keresztül nézőként eljuthatunk mindennek a megtapasztalásához. Jó nézelődést kívánok hozzá.
A megnyitóbeszéd 2024. november 7-én hangzott el a Foton Galériában, a kiállítás december 1-ig volt látható.
Kurátor: Szakács Emese Bíborka, Capa Központ
Cover: Varga Viktor: CoIoperation, részlet, 2019-2024