Szirtes János életműve egy par excellence a ’70-es évek végén, ’80-as évek elején induló kulturális újhullám jellegzetes jelensége. Olyan nagy események kísérték ezt a változást, mint az 1979-es stuttgarti Europa 79 kiállítás, ahol először szerepelt egy nagy, új művészgeneráció, híres német, francia, olasz és spanyol művészekkel elsősorban. 1980-ban a velencei Aperto kiállítás, ahol viszont már együtt szerepeltek az amerikai és európai művészek: Julian Schnabel, David Salle, Sandro Chia, Mimmo Paladino, Georg Baselitz, Markus Lüpertz, stb. 1981-ben a Zeitgeist kiállítás, illetve a New Spirit in Painting Londonban, a Royal Academy-n, ahol valóban egy új, szellemi impulzus nemcsak a festészetben, hanem általában a kulturális köztudatban, a kulturális tudatban végbement nagy változásnak a jelensége érzékelhetővé vált.

Mi volt ez a nagy változás? Elsősorban a ’70-es évek közepén, végén kifáradóban látszódó formalista irányzatoknak a válsága és az erre válaszoló új hullám, ami megpróbálta az antropológiai tematikát visszahozni a művészetbe. Szirtes János művészete ebben a nagy kontextusban érzékelhető. Ha megnézzük a korai, ’70-es évek végi, ’80-as évek eleji munkáit egészen a mai napig, akkor egy narratív vonulat látszik kirajzolódni, amiben az antropológiai tematika dominál. Tehát az alapvető emberi viszonylatoknak és érzéseknek, alapvető emberi szituációknak, konfliktusoknak, félelmeknek a megfogalmazása, amit nem közvetítenek a formalista, szigorúan strukturalista rendszerek, azaz amelyek nem a formai konstellációk objektív bemutatása által érzékelhetőek, hanem sokkal inkább a spontán, elementáris, a valódi egzisztenciális kérdésekre konkrétan és közvetlenül reagáló kifejezési formákban. Ezért jön vissza nála például a gesztus, ami az ’50-es, ’60-as években, elsősorban az amerikai gesztusfestészetben, absztrakt expresszionizmusban, a „gestural painting”-ben, Pollock, Kline, Motherwell, Twombly művészetében összekapcsolódott egyfajta egzisztenciális világszemléletnek és transzcendenciának a kifejezésével. Szirtes János úgymond visszaveszi a transzcendenciát és konkretizálja a gesztusfestészetet, homályos sejtelmek és félelmek közvetítéseként értelmezi festészetében. Ugyanakkor megjelennek figurális formációk, az emberi és állati test primitív leképezései, illetve archaikus kultúrákra utaló motívumok, melyek összekeverednek a festői gesztusok elementáris, már-már barbár expresszivitásával. Ez egy alapvetően új jelenség. Szirtes János művészetében összekapcsolódnak különböző kulturális referenciák, egyfajta szuggesztív, autentikus, koherens eklektikában. Ha azt mondom, koherens eklektika, látszatra ellentmondásos, valójában azonban abszolút nem ellentmondásos. Azért eklektikus, mert nem vette figyelembe, és nem veszi figyelembe a különböző, korábban létrejött szigorú, formalista rendszerek szabályait, hanem teljesen szuverén módon vegyíti őket. Eklektikus, a szó antik értelmében. Elekció, azaz válogatás a különböző elemekből. De mi ennek a válogatásnak az alapja? Egy olyan fajta koncentrálás az alapvető emberi konfliktusokra, antropológiai szituációkra, léthelyzetekre, ami Szirtes művészetében a képi narratívát direkt befolyásolja. Nem keres olyan formalista rendszereket, ami ezt szublimálja, hanem direkt közvetíti a képi narratívát. Ebből következik az a mediális komplexitás, amelyben a különböző médiumok, elsősorban a performance és a festészet, együtt jelentkeznek, egymástól elválaszthatatlanul, az üzenet szempontjából szétválaszthatatlanul, ami megint csak ennek a korszaknak a jelensége.

A ’70-es évek végén, ’80-asok elején hatalmas robbanás következik be a művészetben, amit nemcsak ezek a nagy nemzetközi kiállítások reprezentálnak, hanem nagyon fontos teoretikus munkák is. 1979-ben jelenik meg Alan Sondheim híres könyve, az Individuals: Post-Movement Art in America, azaz „Egyéniségek: Mozgalmak utáni művészet Amerikában”, amiben leírja a szerző azt az átalakulást, amelynek folyamán a modernizmus evolucionista jellege megváltozik. Míg a századfordulótól a ’70-es évek közepéig a különféle modernista tendenciák szigorú iskolákban, mozgalmakban, metodológiai szisztémákban, precízen meghatározott programokban fogalmazták meg aktuális kutatási területeiket és többnyire reduktivista módon koncentráltak az általuk vizsgált jelenségekre, addig a ’70-es évek végén mindez felbomlani látszik, egyszemélyes javaslatok kerülnek előtérbe, megszűnnek a korábbi korszakokra jellemző irányzatok és mozgalmak, s egy radikális eklektika kerül előtérbe, amelyben különböző vizuális nyelvrendszerek és szerteágazó referenciák kapcsolódnak össze az egyéni kombinációk sokféleségében.

Alan Sondheim beszél először arról, hogy visszatérnek archetipikus formák, ahogy látjuk ezt Szirtes János művészetében, performanszaiban és festészetében is. Ezeket a kifejezési területeket együtt kell látni. Ez tulajdonképpen, bizonyos értelemben és a mából visszanézve, az akkori kritikai fogadtatás egyik hiányossága volt, hogy sosem volt igazán úgy interpretálva Szirtes művészete, hogy ez a két műfaj teljesen együtt, elválaszthatatlan egységben szerepelt volna. A performance, mint médium és a festészet, mint médium nem antagonisztikusak. Ez egy félreértés. A tartalmi üzenet az, ami koherenciát hoz létre: legyen az performance, legyen az zene, legyen az képzőművészet, videó, teljesen mindegy, hogy milyen médiumról van szó. A narratíva határozza meg a médiumot, és nem a médium a narratívát.

Ez volt a ’70-es és 80-as évek egyik nagy tévedése tulajdonképpen: a túlzottan médiumcentrikus gondolkodás. A médium egy alárendelt dolog; a narratíva, a „message”, az üzenet a lényeg. A szirtesjánosi művészetben az archetipikus referencia, az archetipikus szituációk megjelenítése, a félelem, az egzisztenciális küzdelem, a létet meghatározó alapvető antropológiai helyzetek, konfliktusok, küzdelmek megragadása hozta létre a specifikus kifejezési formákat, legyen az performance, amiben a konkrét idő, a konkrét esemény, a konkrét test, a konkrét mozgás, a zene, az akusztikai hatások együttesen jelentkeztek, vagy legyen az festészet. Tehát nincs semmiféle mediális különbség, egy nagy, drámai, antropológiai narratíva formálódik meg nála, ami tulajdonképpen negyven éve megtölti ezt a művészetet. Bizonyos korszakokban felerősödnek bizonyos elemek, mint például az utóbbi évek munkái a gesztuális festészet visszatéréséről tanúskodnak, ugyanakkor mindig jelen van az a fajta archaikus, primitív rajz, lineáris közlés, ami az ősi kultúrákra jellemző. Lendvai Ernő Bartók zenéjével kapcsolatban írja egy zseniális tanulmányban, hogy Bartók tulajdonképpen egy őszenét próbált megfogalmazni és visszahozni a modern zenei kultúrába. Szirtes János művészetében egyfajta őskép, egyfajta ősvizualitás jelenik meg, ami a performanszban ugyanúgy jelen van, mint a festészetben. Ebben az archaikus jelek, a spontán gesztikuláció és bizonyos szimbolikus formák teremtése együtt, elválaszthatatlan egységben jelenik meg.

Úgy látom, hogy ez valóban egy olyan életmű, amit egyrészt ebben a nagy nemzetközi, globális, kulturális kontextusban kell értelmezni, mint minden más életművet is. Ugyanakkor ez az életmű sajátos helyi értékeket, kontextuális jelentéseket és konkrétumokat mutat fel. Az a nagy kulturális változás, ami a ’70-es évek végétől kezdve lezajlik, azt mondhatnánk nagyon leegyszerűsítve, hogy az antropológiai, kulturális szemlélet előtérbe kerülése és az archetipikus formák konkretizálása, aktualizálása határozza meg ezt a narratívát, és a mai napig ez képviseli Szirtes János művészetének fő vonulatát is. Ez a fajta esztétikai gondolkodásmód egyszerre folytatja a nagy modernista tradíciót abban az értelemben, hogy keresi a leglényegesebb, esszenciális narratívákat, ugyanakkor opponálja is, amennyiben nem egyfajta mediális evolucionista szemléletet képvisel, hanem egy antropológiai koncentrációt; arra az emberi lényegre fókuszál, ami a mindenkori premodern, modern és posztmodern korszakban egyaránt bizonyos esszenciális emberi szituációkat fogalmaz meg. Tehát ilyen értelemben a ’60-as évek végén, ’70-es évek elején a filozófiába visszatérő antropológiai szemléletnek is egy képzőművészeti megjelenítése. Ebben az értelemben teljes mértékben a globális kulturális változásnak a része, ugyanakkor azokkal a konkrét elemekkel, amik itt, Magyarországon, Közép-Európában ezt a szemléletváltást konkretizálják. Annak idején Babits Mihály Az európai irodalom története című gyönyörű, heroikus könyvében a szél metaforájával fogalmazta meg a világirodalom és a nemzeti irodalmak összefüggését: a sokféle különböző erdő a nemzeti irodalmakat jelenti, amelyek különböző módon, különféle érzékenységgel reagálnak a közös szélre: ahogy Babits írta: „sokféle erdő van, de egy a szél”. A világirodalom közös szelleme, a nemzeteket és kontinenseket átfogó közös szellem jelenik meg az egyes nemzeti irodalmak specifikus formájában. A különböző erdők különböző fái különböző módon reagálnak a közös szellemiségre. Ez a közös szellem akkor az antropológiai szemlélet volt, a visszatérés az konkrét antropológiai szituációk megjelenítéséhez, melyek az archaikus korszakok kultúrájában közvetlenül és elemi erővel törnek felszínre. Szirtes János művészetének radikalitása véleményem szerint ebből táplálkozik. Szirtes ősképeket teremt, melyekben ősi metaforák öltenek testet, az emberi lét alaphelyzeteit közvetítve a ma emberéhez. Drámai képek, elementáris és szuggesztív képek, mozdulatok, cselekvések, akciók. Ez Szirtes János művészetének a lényege. Ehhez szeretnék őszintén gratulálni, hogy ezt ötven éve töretlen energiával folytatja.

Szirtes János 70: +36 Celsius-fok
Várfok Galéria.
Megnyitó 2024. december 5-én, a kiállítás pedig december 6. és 2025. január 25. között tartott nyitva.