Csütörtök dél van. Futás után, felhevülve érkezem a Bura Galériába, Norbival és Jocival találkozom. Itt van ez a pop-up kiállítás, de nagyon kevés az idő, és ki kellene találni, miről is szóljon pontosan. Megbeszéljük a könyvet, megbeszéljük a kurva cenzúrát, és megbeszéljük, milyen jó lenne elkerülni a szokásos ideológiai zsákutcákat. Már megint itt tartunk. Milyen jó lenne, ha az ilyesmit nem pár hét alatt, hanem hónapokon, éveken át tartó kutatómunka által tudnánk feldolgozni és kiállítássá rendezni. Aztán elég gyorsan egyértelművé válik, hogy talán még sincs ezen mit ragozni. Talán pont az a rengeteg kritikai elmélet, dogmatikus ideológia, kultúrharc, dagályos podcast-adás, aktivista kerekasztal-beszélgetés és „érzékenyítés” az, amik között képtelenek vagyunk navigálni. De itt van ez a könyv, és itt vannak ezek a történetek. Félreértés ne essék, nem feltételezem, hogy a szerzőket nem befolyásolják az említett elméletek, podcastek ésatöbbi. De ezek mégis „csak” történetek, a legártatlanabb és legveszélyesebb értelmükben. Az általuk mesélt tapasztalat pedig persze nem igazság, de nem kevésbé fontos. Gyorsan egyetértésre lelünk: zárjuk ki az összes aktuálpolitikai üldözést, és zárjuk ki azt a rengeteg elvakult ideológiai okfejtést, amibe mi is olyan könnyen bele tudunk gabalyodni. Vonjuk be egy védőburokkal a galériát, ezeknek mind eddig és ne tovább. Ti meg gyertek be.

Szép gondolat. Na de hamar jön a közhelyes kérdés: hogyan nyissuk ki a kisebbségi tapasztalatokat? Nem haragszotok meg, ha mégis egy kis elméleti okfejtésbe csapunk? Az önellentmondás hőn szeretett jogunk. Nos tehát lehet például az egyetemes emberi tapasztalatok erejével érvelni. Ezek mindenki számára alapvetőek, könnyen átélhetőek, és átszövik ezt a könyvet. Belépési pontot adhatnak az úgynevezett kisebbségi tapasztalatba.

Persze valós univerzalitás nem létezik. Léteznek viszont előjogok, és mellőzöttség, és közöny, és empátia­hiány. De talán mi most visszahódíthatjuk az univerzalizáló érvelést. Sőt, tudunk jobbat: visszalopjuk.[1] Még akkor is, ha normativizálónak tűnő, valóban hierarchizáló próbálkozásaival pont az univerzalizmus hagyta cserben a különböző kisebbségeket. Valójában mindenki csak akkor lehet mindenki, ha vannak mások, akikhez képest ők normálisak lehetnek. De mi történik, ha a mások csapdát állítanak, és a fehér, heteroszexista univerzalizmus paternalizáló módszerét megfordítják? Ahogy Nora Sternfeld osztrák kurátor és professzor is megírta, megtehetjük, hogy az univerzalizmus módszerét nem mint episztemológiai, absztrakt politikai vagy jogi koncepciót használjuk. Használhatjuk úgy is, mint egy visszalopott eszközt, a kisebbségi tapasz­talatok hozzáférhetőségének egyértelmű céljából. Mi történik, ha újrafogalmazzuk az univerzalizmust, és „stratégikus univerzalistákká”[2] válunk? Talán pont így tudunk kilépni a „beszélj a magad nevében” kontrapro­duktív pozíciójából. Hiszen ezt a sarokba szorított helyzetet pont az az univerzalista perspektíva teremtette elő, amely csak a többségre volt igaz, de a perifériáktól meg van tagadva. Ez tehát a mi ajándékunk nektek, elnyomóknak.

Arra kellett ugyanis jutnunk, hogy a klasszikus érzékenyítő gesztusok valójában életképtelenek. Szinte kizárólag a prekoncepciókat és a közhelyeket erősítik, na meg sokszor különféle szakadékokat mélyítenek. A művészeti munka célja viszont lehet egyfajta csapdahelyzet előállítása. Ilyenkor farkasszemet kell nézni a munka igazával. Ezt követeli ki magának a ma bemutatott könyv, és az azt kézenfogó tárlat is. Ki kell lépni a parttalan politikai és ideológiai diskurzusok egyszerre embertelen és egoisztikus útvesztőiből, és közösséget kell vállalni a konkrét, ebben a percben is zajló emberi sorsokkal, amelyekről ez a könyv pillanat­képet szolgáltat. Ahogy Édouard Louis francia író is gyakran elmondja, azok, akik az identitást csupán egy embercsoporthoz tartozó dologként tartják számon, valójában pusztán kapitalisták. Mintha az identitás egy kis privát tulajdon lenne. Miközben az identitásom legalább annyira tartozik mindenki máshoz, mint hozzám.

Itt van ez a könyv. Most erről kell beszélnünk. A történetek alanyairól, akiket mi nem vagyunk hajlandóak bátorrá redukálni. Miért is kellene a történetek főhőseinek bátran vállalniuk az erőszaktevések történeteit és módszereit? Vagy azt az identitást, amivé a többség kisebbíti őket? Hiszen az életüket nem ők választot­ták, és joguk van ahhoz, hogy az őket ért erőszakot és fájdalmat kicsit ne nekik kelljen hordozniuk, hanem például ebben az esetben a szerzőknek. Miért kell a szegénységben élőknek a szegénységről mesélniük? Ahogy Louis is megírja, miért várjuk tőlük, hogy a szájukra vegyék azokat a történeteket, amiket már rég a testükben hordoznak? Miért kell a kisebbségeknek folyton magukért küzdeniük? Miért nem küzdenek mások értük? Louis szerint csupán a burzsoázia képzelgése az, hogy mindenki arra vágyik, hogy magáról beszélhessen. Persze, ha valaki beszélni szeretne, beszélhessen. De ne higgyük, hogy az olyan rendkívül egyszerű. És ez nem zárhatja ki, hogy más is megszólalhasson értük. Nem az számít, hogy ki beszél, hanem hogy mit mond.

Amiről a történetek szólnak, az pedig nem lesz nagy újdonság. Homofóbia, rasszizmus, osztályharc, közöny, kitagadás és magány. Unjátok már? Mind unjuk. Ezért beszélünk róla. És van persze reziliencia, túlélés, humor és felülkerekedés is. Talán mostanra az is egyértelművé vált számotokra, hogy a burok nem is zárt ki minden ideológiát, elméletet ésatöbbit. Ez tehát egy csapda, ami jelen esetben kollektivitásra és közösség­vállalásra hív benneteket. Ráadásul mindezt a történetmeséléssel, illetve az individualizáció veszélyes eszközével teszi, amely fogalmat ezennel szintén visszaloptuk. Egyéb lopásainkkal azonban nem hencegek tovább. Legyenek mostantól ezek az írások és alkotások legalább annyira a tiétek, mint a szerzőké.

These Roma Are Queer
Bura Galéria 
2024. november 15-23.
Kiállító művészek: Jókúti András, Cat Jugravu, Kalán Viktória, Korponovics Roland
Koncepció: Farkas Clara, Fedorkó Bogi, Horváth Gideon, Lakatos Nikoletta, Márton Joci, Oláh Norbert
Látvány: Farkas Clara

A These Roma Are Queer című kötet Nagy M. Boldizsár szerkesztésében, a Leányvállalat kiadásában jelent meg, művészeti vezetője az Ame Panzh kollektíva volt. Szerzők: Takács Bogi, Nili, Kemény Zsófi, Tamás Etelka, Nagy M. Boldizsár, Tálos Atanáz – Farkas László,  Ayhan Gökhan, Oláh-Bebesi Bori – Bódi Gabriella, Suha Nikolett, Illés Márton

^{1 “I don’t believe in the idea of appropriation because I don’t believe in property. And anyway, I prefer to live in a society of thieves than in a society of landlords.” Édouard Louis: Your Identity Isn’t Private Property. Jacobin, 2024. 04. 15.: https://jacobin.com/2024/04/edouard-louis-identity-private-property/.}

^{2 Nora Sternfeld: Whose Universalism Is It? Transversal Texts, 2007. 03.: https://transversal.at/transve...}