A „szösz-sötétben” (József Attila), az átmeneti napszakok fényveszteségében érzéki monstrumok lélegeznek. Valamiféle gépesztétikai trippen maradhattunk, talán éppen Max Ernst mechanikus elefántjának betonszürke korpuszában, vagy egy régi lakat zárnyelvektől átláthatatlan belsejében ölel minket magához a klausztrofóbia és a biztonságérzet ellentmondásos kettőse. A nokturnális rejtvény-tereket sajátos, sztalkeri kiszámíthatatlanság jellemzi: a haj sziluetteket, a csomókat, a rizomatikus rendszerek magányos túlélőit, a csapágyszerűségeket és a kvázivirágikreket metafizikus rozsda marja; a motívumok a fabulák zsákvásznába burkolva, élüket elveszítve jelennek meg.

Egyes, a képeken megjelenő alakzatok az eltaposott lágyszárúak hanyatlását idézik, az absztrakció letéteményeseiként elkorrodálódnak és új képi észrevételek nyersanyagává válnak. Van valami költőien törékeny ebben az ikonográfiái rendszerben, ahol az emberi jelenlét csupán nyomokban fedezhető fel. Egy-egy árnyékba mintegy belülről feszíti bele az emberi alak távolléte a szorongás érzetét, vagy például abban is felismerjük hatását, ahogyan a felületi képződmények a tapintást ingerelve humanizálják a növényi, gépi és állati jegyeket ötvöző „kriptomasinisztikus” hibrideket. Nagy-Sándor András utóbbi éveinek festészeti praxisában a kibernetikus kiegészítők (például a páncélok) az emberi alak hátrahagyott héjaként mutatják a transzhumanista-technooptimista utópia kritikáját; a kiállított jelenetek némelyikében így egy objektum-orientált, kritikai poszthumanista nézőpont is érvényesül, melyben a modernizmus önmagára irányuló romesztétikáját is feleleveníthetjük a Nagy-Sándor-féle képarchitektúrába temetkezve.

Hogyan értelmezzük Nagy-Sándor András környezetté terebélyesedő lényeit? Donna Haraway 1984-es manifesztójának központi figurája a kiborg: egy kibernetikus organizmus, mely többek között a természetes és a gépi demarkációs vonalait kuszálja össze.¹ Ahogyan a korábban átszellemített, sőt „kísértett” gépek helyét átveszi a „felkavaróan élő” kriptomasinisztikus entitás, úgy a fizikai és a nemfizikai határa is elbizonytalanodik.² Robert Pepperell teoretikus szerint a különállóság mendemondája – az individuum vélt autonómiája – rossz berögződés. Míg „a humanisták önmagukat különálló létezőként értelmezték, akik antagonisztikusan viszonyulnak környezetükhöz, addig a poszthumanisták egy kiterjesztett technológiai viszonyrendszerben látják magukat megtestesülni.”³ Pepperell szerint az intelligencia/identitás lokalizációja mára nem egyértelmű, a szerző azt – a kartéziánus dualitást megkerülve – a test minden egyes porcikájára terjeszti ki.⁴ Jean-Luc Nancynél ennél ellentmondásosabb a képlet: egyrészt intraperszonális fragmentáltságában, egy kór következményeként a donorszívből kiszoruló szürkezónát öleli körbe,⁵ másrészt interperszonális szinten a kollektivitás többesszámában oldódik fel.⁶ Pepperell azt állítja, hogy az egyén és környezete közötti határvonal „nyitottságban határolódik el egymástól”.⁷ Porózusan omlanak és ömlenek egymásba az alteritásvariációk, valahogyan úgy, ahol Nagy-Sándor András kompozícióiban is felbontja a szárazecset diffúz jelstruktúrája a sziluettek szigorát.

A bársonyos és durva anyagisággal felruházott, indusztriális kulisszákká lényegülő idomok/idolok és az ambivalens jelentésrétegek között indázó, organikus alakzatok szűkszavú síkmotívumokká transzformálódnak, terekké válnak. Vetett árnyként lakják be saját tudattalanjukban az identitás mozgásterét. A népi fali szőnyegek imbolygó motívumait idéző jelképek és a geometrikus struktúrák intim összefonódásában, mely Nagy-Sándor András műveinek sajátja, különös frigyre lépnek az otthonosság képzetei és az idegenségérzet kizökkentő momentumai. Így közelítjük meg az ’uncanny’ és a ’horror’ esztétikai régiójában is mozgolódó, archaikus és weird festészeti konstellációikat, melyben az egyes képelemek egy különös szervrendszerben keringő tudat decentrálását mutatják.

A brutális, szálkás felületképzésből finom ívekké nivelláló felszín festői sokszínűsége, a gyöngyházas ragyogást porrá őrlő, zaklatott felszínek zárójelezett, provizórikus sávjai, a zsírosan érzéki és könnyed gesztusrajzás által feltérképezett folthatárok egyidejűleg félszeg és bátor autonómiája, a szaturáltságában változatos tételeket egymás alá és fölé pozícionáló festői állítások mind arra ingerelnek, hogy tekintetünk pásztázása után végigsimítsuk a foszforszagú látványt nyújtó képtáblákon az ujjainkat is, akár a potenciális öngyulladást is kockáztatva. A textúrák olyan dús dörzsfelületet alkotnak, hogy maga a nézői tekintet válik prométheuszi „know-how”-t hordozó gyufaheggyé.

A háttér előterében és az előtér hátterében, az elbizonytalanított térrétegek között szivárgó, testet öltött körvonalakból kiforduló alakzatokat nézve felmerül, hogy a figurák és antifigurák megtestesülését ellehetetleníti a konkáv töredékvilág dekonstruált dizájnja. A „találkozási lehetőség” így tényleg csupán ott bontakozhat ki, ahol a színek szinte nyers, vibráló matériaként kapaszkodnak a felületekbe, mintha valamiféle archaikus erő próbálna áttörni a geometrikus rend korlátain, hogy aztán szétfolyva, alakját vesztve simuljon a festői tér szövetébe. Hol találkozunk? A festmények sugallata szerint éppen ott, ahol a struktúrák megbomlanak, ahol a kontúrok nem egyértelműek, ahol a látvány rétegzettsége meghív egy másik, nehezen körvonalazható térbe. Határvonalon mozgunk, ahol az organikus és a mechanikus, a múlt és a jövő, az absztrakt és a konkrét egyetlen pillanatra összeér – majd újra eltávolodik egymástól, sebet ejtve képzeletünk finom anyagán.

1 – HARAWAY, Donna: A Cyborg Manifesto. Science, Technology, and Socialist-Feminism in the Laté Twentieth Century. University ofMinnesota Press. Minnesota. 2016. 5.
2 - Uo. 12-13.
3 - PEPPERELL, Róbert: The Posthuman Condition. Consciousness Beyond the Brain. Intellect. Bristol. 2003
4 - PEPPERELL 2003. i. m. 17.
5 - NANCY, Jean-Luc: L ’lntrus. Éditions Galilée. Michigan State University Press. 2000.
6 - NANCY, Jean-Luc: Being Singular Plural. Meridián. Crossing Aesthetics. Stanford University Press. Stanford. 2000.
7 - PEPPERELL 2003. i. m. 20.

Nagy-Sándor András: Where We Meet
Az Einspach & Czapolai Fine Art, 2025. január 30. – 2025. február 28.