Szatellit-módszer, avagy a Magyar Guggenheim
Ma a magyar Múzeumi Negyed koncepciójának elfogadása utáni időszakban élünk. Bár a világ különböző pontjain lévő bizonyos országok és városok a budapesti igyekezettel egyidejűleg hasonló projektek kivitelezésén dolgoznak, a múzeumi boom időszaka Nyugat Európában már elmúlt. Itthon az európai múzeumi trend ellenében, az abu dzabii és a kínai igyekezettel összhangban nagyszabású beruházások kezdődnek. Részben erre a helyzetre reflektált a Szatellit–módszer, avagy a Magyar Guggenheim című kiállítás, ahol a bemutatott - építész, formatervező, képzőművész, tervezőgrafikus és menedzser hallgatókból álló munkacsoportok által létrehozott - projekteket vizsgálva lehetséges válaszokat kaptunk arra a kérdésre, hogy hogyan manifesztálódhat Budapesten egy ideális Guggenheim-szatellit. Spengler Katalin a Guggenheim-jelenségről, a múzeumi beruházásokról és a múzeumok megváltozott szerepéről is beszélt a kiállítás elé mondott megnyitóbeszédében.
A várakozás életforma – megnyitóbeszéd
A galériatér a fókuszált figyelem helye. Kevesen lépik meg azt, hogy csak egyetlen tárgyat - vagy egy tárgyegyüttest - tesznek bele ebbe a kitüntetett helyzetbe, kihagyván az összes többi értelmezésre váró munka megmutatásának lehetőségét. Tasnádi József egyetlen nagy tárgyat - tárgyegyüttest - helyezett el a Platán Galériában megnyílt kiállításában: egy csónakot, amelybe - mintegy mackósajt-fraktál - egy másik, formára szakasztott ugyanolyan apró csónak feszül. Falszöveg és összefüggések keresésére sarkalló egyéb más műtárgy híján az interpretáció szinte teljesen szabad. A lehetséges értelmezések közül álljon itt most egy, hivatalosan a legelső, Mélyi Józsefé.