Más agyával a csalánt

Fáy Miklós

Pécsről jövök, ki vagyok kupálva, színházi találkozó volt, még azt is elmondták, hogy ááh, Nyugaton már nincs is tapsrend egy előadás végén, lassan nem is tapsolnak, annyira közönséges a dolog, már a szó szoros értelmében is. Biztosan így van, nem azért mondom, bár én szeretem, ha tapsolnak, de ha sikerül elterjeszteni, hogy a kultúrember vigyázó szemét legalább Bécsig veti, és nem ütögeti össze a tenyerét, jól fogok szórakozni. Bizonytalan nemzet vagyunk, szeretjük, ha megmondják, hogyan kell viselkedni.

Furcsa, hogy van egy nagy kivétel, Csontváryt nehéz lenyomni a külföldi művészetbarátok torkán, illetve, mintha egyre nehezebb lenne, ha volt is párizsi kiállítás, brüsszeli elismerés, van nekik elég festőjük, nem bajlódnak a miénkkel. Ez azonban mintha semmit sem rontana Csontváry pozícióján, ha közvéleményt kutatnának, vagy Munkácsy, vagy ő lenne a legnagyobb magyar festő.

Ők ketten a legdrágábbak is, ha hihetünk az árveréseknek, Munkácsyt szorította le a Szerelmesek találkozása, az ellopott, majd megkerült festmény, és hálásak lehetünk az ilyenfajta cirkuszoknak, hiszen lehet, hogy az ellopott ezért került meg, és ha már megkerült, ezért volt olyan érdekes, hogy kikerült a magángyűjteményből, és meg lehet most nézni. Biztos van, akit közelebb visz egy festményhez, ha megmondják, mennyibe került, nekem azonban ezek a pillanatok olyanok, mintha erőnek erejével szeretnénk összekapcsolni két külön világ fogaskerekeit, és csak azt látom, hogy csikorog minden, repkednek a szikrák, de tökéletesen össze nem illő a fogak száma, mérete, formája. Egyfelől nyilván iszonyatos izgalmas volt átélni, hogyan emelkedtek a licitek a Vígszínházban, másrészt meg kit érdekel. A számok és összegek mindenféle értelemben illuzórikusak. Az ember úgy érzi magát, mint Wagner úr A megkerült cirkálóban, aki nem tudja elképzelni, hogy létezik akkora összeg, mint száz font, két nap kell hozzá, hogy a fantáziája legalább a huszonkét fontos felső határt elérje. Ha minden pénzt, amit életem során kerestem, félretettem volna, akkor se jönne ki belőle a kikiáltási ár sem, nemhogy a leütési.



Részlet Csontváry Kosztka Tivadar Szerelmesek találkozása című képéből
© fotó: Darabos György

 
Másfelől pedig nevetséges. Lehet, hogy a szám imagináriussága teszi, de a festmények ára mindig is érthetetlen marad számomra. Néhány rongyos százmillióért már lehet venni egy Csontváryt? Hol éri ez meg, úgy értem, az eladónak. Vesz rajta lakást, autót, gatyamadzagot, egy halom romlandó, mulandó, fogyó eszközt, és cserébe már nem az övé a festmény? Ilyen ostoba üzletet csak Faust kötött: itt a földön én vagyok a király, és cserébe az idők végezetéig a pokolban kell sínylődni. De nem is ez az igazán érthetetlen, hanem hogy ezt egyáltalán meg lehet venni, hogy van a képeknek pénzben kifejezhető értékük. Legközelebb majd eladják a Lilaruhás nőt is? Vagy a Sixtus-kápolna mennyezetét?
 
Ez a legcsodálatosabb az egész művészetben. Hogy hiába tűnik egész jó rendszernek ez a pénzezés, működik vele a világ, döcög vagy gurul, és tulajdonképpen meggyőző a rendszer teljesítménye, de a legfontosabb pillanatokban tökéletesen bedöglik. Nem tízmillióval jobb kép a Szerelmesek találkozása a Poros útnál, és hiába mondja azt bárki nagy bölcsen, hogy minden kép annyit ér, amennyiért megveszik, mert persze hogy nem annyit ér. Mindenki érzi a gyomrában, szívében, egyéb zsigereiben, hogy pont hogy nem annyit ér.
 
Jó, de pont mennyit ér?



Részlet a Zrínyi kirohanásából
© Janus Pannonius Múzeum, Pécs

 
Csontváry azért is csodálatos a csúcson, mert nincsenek igazoló iratai, nagy nemzetközi sikerszériája, és mégis rendületlen. Még ha figyelembe is vesszük az őrült művész vagy a látomásos ember iránti tiszteletet, akkor is döbbenetes számomra az a nagyvonalúság, ahogy a legszélesebb közönség be tudja fogadni Csontváryt. Más elmebajával kiváltjuk a sajátunkat? Ez tetszik? Soha nem hallom, hogy valaki hüledezne a Zrínyi kirohanásán, az ott osonó törökökön, meg a hordóba ültetett fákon a megyeháza előtt, hogy ez meg hogyan van elképzelve. Úgy jó, ahogy van. Soha nem olvastam legalább valami halk idegenkedést a Mária kútja egéről, hogy olyan az egész, mintha szigetelőszalaggal volna bevonva a kép felső része. Senki nem mondja a hátán a gyerekét cipelő nőt nézve, hogy az ötéves lányom különbet tudna. Vagy a Baalbeken az a kis megfolyt festék, nem vagyok képes a szemem levenni róla, mert nem tudom, miért van ott, megfolyt, de pont jó helyen, azért maradt úgy, vagy csak ottmaradt hibának, a világ legnagyobb napút festője nem akart a világ teremtőjével versenyezni. Mintha az életrajz itt is beleszólna a fogadtatásba. Az emberek annyira örülnek, hogy legalább hírből ismernek valakit, aki tudta, hogy mi a dolga a világban, és nemcsak tudta, de ennek megfelelően is élt, elindult a nap után délre és keletre, színeket látni és színeket festeni, hogy nem akarják elvenni ezt a kis örömet. Sem a festőtől, aki, legalábbis nekünk nagyobb Rafaelnél, sem maguktól, hogy tessék, néha leszólnak a felsőbb hatalmak, figyelnek ránk, és közbeavatkoznak, a gácsi patikusnak fülébe súgják, hogy ideje van a pályamódosításnak.



Részlet a Baalbekből
© Janus Pannonius Múzeum, Pécs

 
A baj az, hogy nemcsak a pénz, az okoskodás is tehetetlen a mű előtt. Odamegy az ember fapofával, hogy lássuk, mi került ezen a fotelon 7200 forintba, és érzi, hogyan veszíti el a magabiztosságát. Pedig ott vacakolnak tévé- stábok, fotósok, bevilágítják, interjúhoz háttérnek használják, de nem lehet ilyen egyszerűen inflálni a festményt. Mert nem az, aminek látszik. Sokkal sötétebb, sokkal titokzatosabb, mint a reprodukciókon. Kisebb, mint gondolnánk. Nem az, aminek látszik, mert mintha nem arról beszélnének, ami rajta van. Szerelmesek találkozása, és mellettük alszik Ámor, olvasom valahol, de az alvó mintha nem Ámor volna, hanem egy angyal. Alszik, a kőpárkányra könyökölve, nem nehéz a túlszárnyalni vágyott festő angyalaira gondolni, ott van ezer szalvétán, papír zsebkendőn, keresztszemes hímzésmintán. A sixtusi Madonna.



Részlet a Mária kútja Názáretben című képből
© Janus Pannonius Múzeum, Pécs

 
Persze hogy túlzás volna a karjára dőlő angyal és esetleg a kék köpeny miatt Szűz Máriára gondolni, de mégis ott van a glória a szerelmesek fölött. Miközben kel föl a nap, az ember abban sem lehet biztos, hogy találkoznak vagy búcsúznak. Abban meg végképp nem, hogy tényleg szerelmesek-e, a kopasz férfi túlkoros egy hajnali idillhez, a nő sem éppen egy elomló bujaság. Égi szerelem? Van az a furcsa mondata, hogy nem Zseni az, aki a szerelemnek nem tud ellenállni, és nem Zseni, aki nem ismeri a szerelmet. A hang teste? De mintha férfihangra kellene gondolni, amikor a patika előtt megszólalt a jövendő. Nem tudom a megfejtést, csak elégedetlen vagyok minden magyarázattal. Azt látom, hogy nem hagy békén a kép, hogy nem lehet legyinteni rá. Azt érzem, hogy ez így is van jól.