Döntetlen – Iksz

Károlyi Zsigmond festmény sorozatáról

Lányi András

„Nézz szét ezeken a.
ezt mind én hagytam abba.
Amikor a legkevésbé szerettek volna abbamaradni.”

(Petri György: Büszkélkedés)


 

A nyolcvanas évek második felében Magyarországon egy sor dolog folytathatatlanná vált. A változások közül a leginkább túlértékelt az úgynevezett politikai rendszerváltozás. (Mennyiben változott a rendszer, amikor a pártállam többpártállammá alakult, ezt azóta is vitatják.) Ennél érdekesebb – erről viszont alig esik szó – az odáig legjelentősebbnek vélt szellemi teljesítmények hirtelen ellehetetlenülése. A neoavantgárdtól a magyar szociológia fénykoráig, az (akkori) új irodalomtól a Balázs Béla Stúdióig, a Demokratikus Ellenzék szellemi holdudvarától a Duna Körig hirtelen – na jó, mondjuk egy fél évtized alatt – egy csomó dologról kiderült, hogy nem folytatható vagy a folytatásban nincs köszönet: nem teremnek nagy művek, iskolák és körök vonzerejüket vesztik, markáns szellemi profilok elmosódottá válnak.

A magyar értelmiség szellemi elbizonytalanodását nem volt könnyű, és főleg nem volt kötelező észrevenni. A megbicsakló, eljelentéktelenedő vagy önismétlésbe hanyatló életművek szerzőinek homlokát épp ekkor övezte a régóta megérdemelt babér. Maguk a koszorúzók is a múltjukból éltek. Az elmaradó nagy alkotásokat a kulturális életet sújtó anyagi negézségekkel lehetett magyarázni. Az újdonságot pótolták „a szabad világból” beözönlő újdonságok. A válság tünetei közé sorolom, hogy nem akadt olyan fiatal nemzedék, amely az útvesztés tényét kellő meggyőző erővel tudta volna a hatvanas, hetvenes években fellépett középnemzedék szemébe vágni.



Károlyi Zsigmond: Cigarettára gyújtó önarckép, 1985–86, olaj, vászon, 34 × 55 cm

 
A képzőművészek között talán Károlyi Zsigmond volt az első, aki a folytathatatlanságot észlelte. Ezt, mondhatni, el is vártuk tőle. Az én szememben, aki személyesen nem ismertem őt, úgy élt akkoriban, mint a legtekintélyesebb fiatal képzőművész, ezt a tekintélyt pedig igényességével, az alkotásait és megnyilatkozásait jellemző tudatossággal, következetességgel vívta ki. A szigorú önvizsgálat eredménye művekben realizálódott, és a művekhez fűzött önreflexiós szövegekben. A konceptualizmus ifjú mesterének pályáján a nyolcvanas években bekövetkező fordulat tehát nem maradhatott öntudatlan, mint ahogy az sem, hogy ez a fordulat – a saját megítélése szerint – fél- bemaradt. Károlyi néha még azt is kétségbe vonja, hogy az akkoriban készült képek egyáltalán beletartoznak-e, beletartozzanak-e az életműbe. Válaszom rövid és határozott igen: véleményem szerint ezen a törésen keresztül maga a korszellem hatolt be a műtermébe. Illik vállalni, és érdemes is.



Károlyi Zsigmond: Állvány, 1986–87, olaj, vászon, 60 × 50 cm
© fotó: Lugosi Lugó László

 
„Amit látsz, azon nincs mit nézni...” – foglalja össze 1988-as, Izoláció és másik realitás című tanulmányában Károlyi a konceptualizmus ars poeticáját. Az idézet folytatása már értelmezésre szorul: „...mert az csak valami másnak az álarca”, írja. Ha jól értem, többről van itt szó, mint a hazug látszatok leleplezéséről, valamiféle lényeg vagy végső igazság kereséséről, ami persze nem lehetett idegen korábbi, experimentális korszakának művészi programjától. Azonban „a tisztaság, az egyértelműség mint élmény kompromittálódott”, olvasom ugyanitt. A koncept esetében az igazságkeresés programja: „megtalálni az egyetlen jó megoldást”, ahogyan korábban fogalmazott, eleve túlmutat a kép síkján. Ami ott látszik, nem önmagában érvényes vagy hamis, hanem a képalkotás folyamatának kontextusában. A „mi történik a képen” kérdést a koncept a „mi történik a képpel” kérdéssel cseréli fel. Károlyi konceptualista munkái sem „önmagukért beszélnek” – bár menthetetlenül szépek, bármit is jelentsen ez –, hanem bonyolult gondolatmenet és műveletsor dokumentumai, melyben a fénykép és a fénykép előhívása, roncsolása, manipulálása, a fénytörés, az árnykép, a tükrözés, a megkettőzés és a látvány geometriai analízise egyaránt szerepet kaphat. Látvány és reflexió viszonya itt a visszájára fordul: a reflexió nem interpretálja többé a látnivalókat, hanem teremti őket. Alighanem a konceptualizmus a végpontja annak a velejéig karteziánus európai művészeti hagyománynak, amely a reneszánsz (énközpontúság, centrális perspektíva stb.) óta fokozatosan minden naivitástól és spontaneitástól eltávolodott. A képeken a Módszer válik láthatóvá, és csakis annak szabad látszania, amit a Módszer megenged.



Károlyi Zsigmond: Állvány, 1986–87, olaj, vászon, 60 × 50 cm
© fotó: Lugosi Lugó László

 
És akkor történik valami. Mármint Károlyival. Ezt röviden és brutálisan úgy foglalnám össze, hogy 1980-ban talált egy túl jó, egy túlságosan is neki való motívumot. Azon a bizonyos ifjúkori fényképen találta, amelyen a beállványozott Alpári Gyula utcai épület ácsolatának András-keresztje és a tatarozók által az ablakokra mázolt ikszek zseniális „objet trouvé”-t kínáltak a geometrikus alapformák költészete iránt vonzódó mesternek. A művészettörténészek a meg- mondhatói, hogy amikor kísérletezni kezd ezzel a fotóval: kombinálja, variálja, roncsolja, kiegészíti, ráfest, szétvagdossa és új alakzatokat hoz létre belőle, ebben hol végződik a lírai absztrakt és hol kezdődik a koncept, vagy ha úgy tetszik: vajon a struktúrát próbálja megragadni, vagy inkább maga a folyamat érdekli. Engem, bevallom, a keletkező látvány. Ami, persze: nézet. A festett és ácsolt ikszeknek azonban nagyon is nyilvánvaló jelentése van, asszociációk és – horribile dictu – érzések tapadnak hozzájuk.
 
Károlyi, akinek későbbi korszakára jól illik majd a Bak Imre által kreált Expresszív Konceptuális Geometria elnevezés, most átmenetileg enged a csábításnak: homályos és zavaros kalandba kezd egy kis közönséges – hogy is mondjam csak – festőiséggel, amely a tatarozás alatt zavartalanul rothadó szocialista nagyváros bedeszkázott utcasarkán vár reá. Azok a festett barnák, dekadens hangulatok, az az olcsó romkocsma-fíling, ami azóta a pesti belváros idegenforgalmi védjegye lett, igen az. Na és? Nem kell itt apukám absztrahálni, suttogja egy agyoncigarettázott rendszervégi hang, amikor mállik szét úgyis az egész, lazulj má’! Csorogjon az a festék, bomoljunk egy kicsit!



Károlyi Zsigmond: Fotófestmény, 1985, 28 × 39 cm
© fotó: Lugosi Lugó László

 
A Kelet Alkonya. Mindannyian találkoztunk akkoriban ilyen állványzatokkal. Magam évekig tanítottam egy olyan műemlék épületben, amely ki se látszott az ácsolatból, mert a roskadozó állványzatot is körül kellett állványozni, hogy össze ne dőljön. Martin Heidegger pedig már jóval korábban az állványzat (Gestell) fogalmával jelölte az eszközlétet, a mindennapokra jellemző nem autentikus létezést. Így már egészen más, nemde? Nem olyan rossz társaság ez. Ami pedig az ikszeket illeti, az évtized elején jelent meg az Ikszek, Spiró György szerintem legjobb regénye, s ez sem valami felületes névrokonság, mert az Ikszek a mondanivaló rejtjelezéséről szól, a ká-európai művészértelmiség és a mindenkori hatalom viszonyáról. Az önkicselező intellektus játszmáiról, a sifrírozott közéletről, egyszóval rólunk, késő kádárkori ci-devantokról, önérvénytelenítő önkifejezőkről, egy kifosztott és beállványozott város díszlete előtt. A regényben ugyan a tizenkilencedik századi Varsó a huszadik századi Budapest, de a lényeg az, hogy semmi se legyen az, ami, és a végére senki se maradjon önmaga.
 
Az x-jel tehát sokféle értelmezést megenged. Károlyi sorozata kapcsán emlegettek már semmítést, azaz kiikszelést, de ugyaní́gy szorzójelet, azaz megsokszorozást, nem volt nehéz a keresztre asszociálni, e jel szakrális értelmében, de az utak kereszteződésével és elágazásával kapcsolatos képzettársítások sem tűntek jogosulatlannak. Érdekes, hogy egyedül a profán beikszelés nem jött szóba tudomásom szerint, pedig ha valamit, nekem ezt a döntetlenre-tippelést juttatják az eszembe ezek a képek, különösen, ha a hatodik ikszbe lépő Károlyi Zsigmond pályáján betöltött szerepükre gondolok. És ez neki is bejött. Mármint az ikszelés. Ebben a döntetlenekkel terhes fordulóban többnyire az nyert, aki bátran ikszelt a művészeti és politikai irányzatok rangadóján.



Károlyi Zsigmond: Állvány, 1987, olaj, vászon, 80 × 60 cm
© fotó: Lugosi Lugó László