Körkérdés: Nekünk bealkonyult?

Szerkesztette: Topor Tünde – Winkler Nóra

Október elején a Modemben megnyílt az Alkony, itthon az év megelőlegezhetően legfontosabb kortárs kiállítása, korábban Magyarországon még nem szerepelt, nemzetközi élvonalbeli művészekkel.
Az Alkony egy Asimov­elbeszélés címe, a szerző azzal a felvetéssel játszik, mi történne egy fényhez és meleghez szokott bolygó népével, ha hideg sötétség köszöntene rá. A kiállító művészek Damaszkusztól Leningrádig, Londontól Budapestig, Lipcsétől Kolozsvárig, Stockholmtól Miamiig hasonló világkép­verziókat vázolnak. Munkáikon baljós előérzetek, fura árnyak, otthontalanság, bizonytalanság, a nem látható, de nyomasztó jövő képei váltakoznak.

 

Ezt ismerjük, hiszen 9/11 és a 2008­as válság után élünk, érzékeljük, hogyan változik a világ. És ha ez ennyire közös alapérzetünk, arra gondoltunk, végigkérdezzük, mit okoz ez a bizonytalanság a tudomány, kultúra, gazdaság területein. Első válaszadónk, a lipcsei Eigen+Art galéria vezetője műkereskedelmi­szakmai oldalról indokolja a figuratív festők e csoportjának átütő, nemzetközi sikerét. Utána pedig következnek a nyomasztás­magyarázatok, a kockázat idegőrlő játszmái, a magány jeges csarnoka, illetve a rettegés mint legjobb iránytűnk a túléléshez. Magunk által felszámolt civilizációnk hanyatló összképéhez jó szórakozást kívánunk!



Elke Hannemann galériavezető, EIGEN+ART, Lipcse


Stílusbéli eltéréseik ellenére ezeket a festőket magas művészi igény, illetve nagyfokú mesterségbeli tudás egyesíti. Ha végignézzük a képeket, azt látni, itt mindenkinek jó érzéke van a kompozícióhoz, a színválasztáshoz, a figurák elhelyezéséhez, összességében ahhoz, hogyan kell elrendezni egy kép elemeit a háttéren. És mindeközben azt is látni kell, hogy saját tevékenységükre is reflektálnak, kritikusan szemlélik magukat és a kort. Ha egyenként vesszük őket, mindannyiukról igaz, hogy jól beazonosítható, saját vizuális nyelven beszélnek, a bejárattól látszik, melyik kép kié.
 
Ez az egyediség, a festeni tudás, a mesterségbeli tökéletesség a gyűjtőket teljesen lenyűgözi. És emellett azt tapasztalom, hogy a jelenség, amit ők jelentenek, mint irány, mint csoport, abszolút izgatja a közönséget. A festők személyes jelenléte, folytonos fejlődésük is érezhető a művekben. Szerintem ennek a hitelességnek nagyon fontos szerepe van a sikerükben. És persze nem elhanyagolható a galéria és a művészek közt évek óta zajló közös munka, mert ez a fontos bázis mindig, minden esetben szükséges ahhoz, hogy a nyilvánosság megismerjen, elfogadjon, komolyan vegyen egy alkotót. A figurális festészeti irányzat Debrecenben, az Alkonyon látható tagjai egytől egyig régóta szerepelnek múzeumi, illetve művészettörténeti kontextusban. Sőt úgy érzem, még mindig folyamatosan fejlődnek. És egy személyesebb, elragadtatottabb megjegyzés zárásképpen: e festők közül külön-külön sokakat láttam már. Részben nálunk, saját galériáinkban, másokat másoknál, vásárokon, múzeumokban. És azt kell mondjam, még így is, beavatottabb szemmel nézve is, egyszerűen csodálatos élmény őket együtt látni.



Neo Rauch: Blessing (Segnung) / Áldás, 2009, olaj, vászon, 50 × 35 cm Magángyűjtemény, Magyarország


 
Vajda Mihály
Alkony/Nightfall/
Dämmerung – Götterdämmerung


A filozófus önarcképe
 
Botorkálunk az úton. Egyre rosszabbul látunk, főképpen azt nem látjuk, merre vezet az út, egyáltalában vezet-e valamerre. Vagy talán út sincsen? Az istenek sem segítenek ebben az átkozott sötétségben. Még azt sem tudjuk eldönteni, hogy látásunk romlott-e meg, vagy besötétedett-e a világ. Az utóbbi kérdés csak azért merül fel egyáltalában, mert ha nem előre nézünk, hanem jobbra meg balra, akkor a távolban mintha embertömegeket látnánk, akik – úgy néz ki – nagyon is vidámak, élvezik az életet. Mintha nyulakat kergetnének nagy ügybuzgalommal. Aha... Róluk beszélt Pascal, amikor azt fejtegette, hogy csak azért akarják levadászni a nyulat, melyet a boltban is megvehetnének – ha egyáltalában szeretik a nyúlpaprikást –, hogy nagy ügybuzgalmukban ne kelljen a halálra és nyomorúságaikra gondolniuk.
 
Miért nem állunk be közéjük? Másmilyenek vagyunk? Nagyon úgy tűnik. A halál és nyomorúságaink gondolatával még csak megvolnánk. A bajunk az, hogy nem látunk jövőt. Vagyis látunk éppen valamit, de nagy nehezen beláttuk, hogy azt a sötét alkonyi gomolygást, amit látunk – s még jó, ha csak erről van szó, még jó, hogy ha a nyúlvadászok nagy szomorúságukban, nagy nyomorúságukban le nem cserélik a nyulat nekik nem tetsző emberfélékre, tudjuk, nem ritka eset ez sem. Ilyenkor a nyúlvadászok még jobban tombolnak örömükben, mi meg a sötét alkonyi gomolygásban már egy cseppnyi fényt sem látunk – sohasem fogjuk fényes jövővé suvickolni. Akkor sem, ha a sötét alkonyi gomolygás tűrhetetlen.
 
Sohasem? Ez sem tűnik igaznak. A filozófusok nem képesek leszokni az általánosításról. Mert ugye, ha leszokunk róla, akkor már nem nagyon vagyunk filozófusok, ez kétségtelen. Szóval: van úgy, hogy bealkonyul, s néha-néha van olyan is, hogy kivilágosodik. Valószínűleg akkor sem végképpen. A történelemnek – itt is jobb pontosabbnak lenni: a történeteinknek – nincsen egyértelmű iránya, nincsen telosza. Sem jó végnek nem muszáj lenni, ahogy Brecht szecsuáni jóembere állítja, sem rossz végnek. Egyszerűen lenni muszáj. Vagy azt sem. De legtöbbünk még a sötét gomolygásban is szeret lenni. Pechjük csak azoknak van, akik egész életükben nem láttak mást, mint a sötét gomolygást. Az is lehet persze, hogy azoknak van szerencséjük. Nem is tudják, hogy a világ – időnként – lehet másmilyen is.
 
Most azonban ilyen. Most bealkonyult. Hogy éppen mikor? Van, aki szerint már a modern idők legkezdetén, van, aki szerint a múlt század elején, van, aki szerint a második világháborúval, a holokauszttal, mit tudom én. Most azonban – hangsúlyozom – tényleg ilyen.
 
Nietzsche éppen 125 éve írta: „...a morál most fokozatosan elpusztul: száz felvonásos nagy játék veszi ily módon kezdetét, a legfélelmetesebb, legtöbb kérdést felvető, s talán legtöbb reményt hozó színjáték, mely a következő két évszázadra vár.” De addig is, míg ez a remény – egy időre legalábbis – fel nem villan, próbáljuk meg regisztrálni az alkonyt.
 


Hugo Wilson: Uncategorised Cloud Study (after Constable) / Felhőtanulmány besorolás nélkül (Constable után),
2012, olaj, fatábla, 50 × 40 × 3 cm. Magángyűjtemény

 
 
Fliegauf Benedek filmrendező


© Fotó: Emmer László
 
A bizonytalanság tulajdonképpen az egyetlen tisztességes tudatállapot. Egy belülről izzó gömb tetején élünk, éppen hogy megszilárdult rajta egy kis héj. Ráadásul ez az egész száguldva repül a világűrben. Miben is lehetnénk biztosak? A bizonytalanság a munka területén eltérő tétekkel jelentkezik, más egy költő esetében, mint egy filmnél, ahol ipari szintű döntéseket kell meghozni. Mégis, rám a félelem jól hat. A Csak a szélnél rettenetes rémálmaim voltak. Innen tudtam, hogy jófelé megyek. Hogy félek, meg vagyok ijedve azt mutatta magam számára, hogy ez az igazán fontos dolgom. Segít tájékozódni.
 
Születésünkkor egy vagina fojtogat mindannyiunkat, torkunk szakadtából üvölteni, ez a legegészségesebb válasz. És a végén, a halál előtt is jókat lehet rettegni. A félelem kultúrafüggetlen és nincs vadászterülete sem. Hiszen a minket körülvevő ismeretlen az egyetlen állandó. Amerikában, Afrikában, Delhiben, Tokióban és Nyíregyházán is – ez az egyetlen, amire biztosan számíthatunk. A World Watching Institute minden évben publikál egy könyvet a világ aktuális állapotáról. Változatos tudományterületek – pszichológia, szociológia, ökológia, környezetvédelem és mások – szakértői vizsgálják területük állapotát, mentális egészséget. Egyikük például harminc éve északi-sarki fókák gyomortartalmának elemzésével kap képet arról, mekkora a tengerfenék szennyezettsége. Másikuk Ghánában, a veszélyeshulladék-telepekre mindenhonnan odaszállított nyomtatott áramkörök mennyiségéből von le következtetéseket. Mindenki saját, pici területéről referál. Azt lehet mondani, ők még elég jól vannak. Aki az intézet központjában ül és az adatokat elemzi, szerkeszti össze, ott egy ideje durva a fluktuáció. Ők egészben látják a radikális változást. Egy-két hónapnál tovább kevesen bírják. Ez van. A félelem sokszor persze ésszerűtlen. Mégis azt gondolom, ez késztethet minket értelmes cselekvésre. Konrad Lorenz említ egy – remélem, elméleti – kísérletet. Tegyünk egy békát egy fazék vízbe. Ha felforr a víz, a béka szépen megfő benne. Amikor viszont egy fazék lobogó vízbe dobunk békát, az rögtön kiugrik. Túléli. Tulajdonképp amióta ezt tudom, nyugodt vagyok.



Hernan Bas: Preferring the out to the indoor night / Éjjel jobb kint, mint bent,
2010, akril, festékszóró, háztartási máz, metszet, papír, 152,4 × 182,9 × 5,1 cm
A művész és a Victoria Miro Galéria tulajdona

 
 
Babarczy Eszter MOME, egyetemi adjunktus

 
Max Nordau 1892-ben, az itthon is igen népszerű Oswald Spengler 1922-ben írt egy-egy híres könyvet az európai civilizáció hanyatlásáról. Entartung, Untergang, ezeket a kifejezéseket használták: elfajzás, bukás (az utóbbit magyarra alkonyként fordították). Azon tűnődik az ember, igazuk volt-e. Az európai civilizáció most is él, de Nordau könyvét egy világháború, Spengler könyvét egy következő világháború követte.
 
A hideg és a sötét (az Újtestamentumban a pokol egyik leírása ez: a külső hideg sötétség) az űr hatalmát terjeszti ki a vékonyka civilizációval védett földre, és ez ellen, hősiesen vagy gyáván, az emberiség harcba fog. Amikor magát a vékonyka védőréteget nem külső sötétség fenyegeti, hanem emberek tömegének amúgy, a maguk szempontjából, értelmesnek tűnő egyéni tettei, az sokkal ijesztőbb. Vannak gyerekek, akik nem mernek elaludni, mert félnek a rémálomtól, amikor jön értük valaki, egy megfoghatatlan gonosz. A gyerek szereti megnevezni a gonoszt, és elválasztani a jótól (megint biblikus-asimovi hasonlattal élve: a sötétséget a fénytől).
 
Mostanság ha bűnöst keresünk, csak egy középszerű politikus, egy önző indusztrialista, egy extra bónuszra hajtó bankár jut eszünkbe, terroristák és diktátorok, rasszista gyilkosok és korrupt rendőrök, seggnyalók és besúgók, érzéketlen gazdagok és dühös szegények: szóval a szokásos, a civilizációtól elválaszthatatlan brancs. Az alkony, ha engem kérdezel, azt jelenti, hogy félünk, egy közelgő sötétségtől, keressük a gonoszt, mostanság valami Voldemort-félét, és hiába keressük, csak reménykedünk benne, hogy egyszer talán feljön a Nap. Egy másféle Nap. Ezért nyúlnék vissza az Entartung kifejezéshez (szörnyű szó, ugye, Hitler után? különösen, hogy egy Magyarországon született zsidó író használta először arra a kultúrára, amit aztán Hitler halálra ítélt).
 
A legnehezebb pszichés állapot, ami embernek juthat, a tehetetlen félelem, a második legnehezebb az ambivalencia. Mindkettő ahhoz vezet, hogy nem tudjuk, merre van az előre, hogy mit kéne cselekedni, ezért besötétítjük az elménket, nem teszünk semmit, csak zsugorodunk, hagyjuk kiszáradni az életünket, miközben várunk. Ez a legkevésbé civilizált állapot, ami elképzelhető egy nyugatias kultúrában. És ez a leginkább megalázó. Az én személyes életemben az ezzel való küzdelem jelenti az Alkonyt: makacs (és gyakran beomló) hit abban, hogy de, igenis, lehet cselekedni, és ezzel visszaszerezni az emberi méltóságunkat. Egy kiállítást szervezni, amely talán jó lesz, talán megbukik. Egy barátunknak segíteni, aki talán hálás lesz érte, talán fanyalogva fogadja. Civil mozgalmat indítani. Írni. Mindenben ott van a bukás (untergang) lehetősége, de legalább megvéd az elfajzás, az entartung ellen.
 
Ha túl sokat tudsz, túl sokszor érzed, hogy minden hiába: ugyan mit tudnék én tenni. Ugyan mi múlik rajtam? A gondolat racionális, logikus és felér egy meteor-becsapódással, ha a kultúránk morális állapotát nézzük. Rövidebben: az Alkony számomra az a fenyegetés, hogy mindenki rettegve megvonja a vállát, félve megy aludni, nincs kedve felkelni, és értelmetlennek látja, hogy a maga kis világában megharcoljon a banálisan gonosz és sötét dolgok ellen – hiszen hamarosan úgyis mindennek vége.
 
Nem akarom Max Nordaut rágalmazni: ő éppenséggel mindig cselekvés-párti volt. Feldühödött ember csúnya szavakkal, aki belecsapott a levesbe, felállt, és azt kiabálta, hogy most már álljatok fel, és csináljatok valami értelmeset a busongás helyett.



Tim Eitel: Untitled (A Glimpse Down) [o.T. (Blick nach unten)] / Cím nélkül (Pillantás lefelé),
2010, olaj, vászon, 25 × 25 cm EIGEN + ART Galéria, Lipcse/Berlin; The Pace Gallery
 

 
Fáy Miklós kritikus

 
Hosszú életem reggelén boldognak és erősnek láttam népemet, s mielőtt estém elérkezett volna, holtan kellett látnom az utolsó mohikánt.
 
Amióta élek, ezt hallom. Eleinte bosszantott, azt hittem, azért, mert soha nem láttam nagynak és erősnek népemet, aztán meg arra gondoltam, ha ez valakinek jó, ám legyen. Örömmel hallgatok végig mindenféle kultúrpesszimizmust, elismeréssel hallgatom azokat, akiknek eleven élményei vannak a nagy időkről, amikor még óriások jártak ezen a földön. Ha nem is éltem még olyan hosszú életet, mint a delavár Telramund, azt már látom, hogyan lesznek a mai pulyák holnapra felfoghatatlan művészek, akiknek a jelentőségét meg nem értheti, csak az, aki látta Lenint, Kassákot, Kodályt, Ferencsiket, Pavarottit. Ez a menedéke azoknak, akik a partvonal mellől nézték a művészetet. Vénségükre elmondhatják, hogy őrzők, a fáklyát tartó utolsó emberek, és hamarosan a sötétség.
 
Ahhoz, hogy folyamatosan alkonyt lássunk, a nagy stílus, az egységes világ, az édes élet pusztulását, föl kell ugyan vennünk egy pokolian sötét napszemüveget, de van ennek szép oldala is: a továbbadás gesztusa. Értelmetlen és következetlen elképzelés, hogy lesz még, akit érdeklünk, miközben folyamatosan azon kesergünk, hogy már senkit sem érdeklünk, de mit csinálhatnánk: így alakult. Gyerekkorunk óta olyanok tanítanak, akik azt hiszik, hogy ők azok, akik az utolsó mohikánt látták. Természetesen egy idő után magunkról is azt hisszük, hogy az elődök tévedtek, mert mi láttuk az utolsót. Akkor majd minden külön értesítés nélkül tudomásul vehetjük: megöregedtünk.



Nicole Eisenman: Mining I / Bányászat I., 2005, olaj, vászon, 153 × 198,5 × 4 cm. Ringier Gyűjtemény, Svájc
 

 
Kemény Lili költő


© fotó: Kemény Zsófi
 
A költő arra törekszik, hogy emberi érzéseket képekbe sűrítve fogalmazzon meg. Képekbe, amelyek befészkelődnek az olvasók agyába. Innentől ha egy érzés a hatalmába keríti őket, föl tudnak idézni hozzá egy odaillő emlékezetes verssort, egy ritmust vagy képet. Ezzel talán nyerhetnek valami bizonyosság- vagy biztonságérzetet. Akinek a memóriája őriz ilyen szükség esetén felvillanó képeket, nincsen annyira egyedül a világon. Az embert leginkább talán a néptelen, de ember alkotta tájak nyomasztják. Egy üres kert, egy kihalt városnegyed, egy elhagyott gyártelep. Ahol az ember nyomokat hagyott hátra, de ő maga eltűnt. Ahol a magány nem fenséges vagy szakrális élmény, mint a természetben, hanem megválaszolhatatlan, aggasztó kérdések forrása. Kik éltek itt. Hova lettek. Mióta vannak távol. Mi történhetett velük. Milyen veszedelem leselkedik most rám, aki itt állok az ő itt hagyott életükben. A költészet az ember belső félelmeit vetíti ki a tájra. Ezekkel a szorongató érzésekkel mindenki megküzd, és a költészet segít, hogy ilyenkor ne magunkon kívül keressük a megoldást. A környezet attól függően változik idillivé vagy nyomasztóvá, hogy mit választunk ki belőle. Mit akarunk észrevenni és mit nem. Egy borús hangulatú vers annyit tesz, hogy a rosszkedvű ember agyán átszűrt valóságot gyönyörű sorokba, megjegyezhető ritmusokba, örökre megmaradó képekbe csomagolja, és ezáltal elviselhetővé teszi. Mégiscsak széppé.



Adrian Ghenie: The Blow / A szél, 2010, olaj, vászon, 36 × 65 cm. Magángyűjtemény, Melsen / Tim Van Laere Gallery, Antwerpen


Marius Bercea: Midnight Log / Tömb éjjel, 2011, olaj, vászon, 60 × 90 cm. A művész és a Blain|Southern Galéria tulajdona

 
 
Beck Zoltán
egyetemi tanár, zenész, zeneszerző, 30Y

 
Hogy közösek-e félelmeink? Egyáltalán nem örülök, ha bármi is közös. Nem a magántulajdon miatt. Nincs sörétesem meg vad kutyám, hogy azzal őrizzem a telkem. Nem azért, mert birtokolni akarnám, kisajátítani, hanem mert nem akarom, hogy bármiben is hasonlítsunk. Illetve, tőlem te hasonlíthatsz rám éppenséggel, van, hogy ez bosszant, van, hogy hízeleg. De én valahogy nem akarok hasonlítani.
 
És persze örülök, hogy vannak közös félelmeink. Hogy értesz. Valamennyire legalább érted, amiről beszélek, érted, ha nem veszem fel a telefont vagy nem válaszolok e-mailekre. Dialógusba olyankor a dallal tudsz keveredni, amit írok. Nem velem, az teljességgel lényegtelen: számodra is, számomra is. Nem plakátfiú-avatóra érkeztem, hanem dalokat játszani. Azért csinálhatsz szerepet: nem utálom a rajongást, magam is rajongó vagyok. Nem a magamé.
 
Onnan nézem a világot, ahonnan kamaszkoromban. Abból nem tudtam kikeveredni. Hogy indulatból esnek meg velem a dolgok, ez rövid idő alatt történik, de hetekig abban maradok. A megtörténés élménye erős, és mélyebb nyomot hagy, mint ami végül a hozadéka lesz. Napokon át ismételgetem ugyanazt a dallamot, olyankor tényleg nehezemre esik másik dallamot énekelni. Van, hogy koncertezünk, és egyre hangosabbra húzom a fülmonitorban a hangomat, azt, amit ott, abban a pillanatban énekelek, belehajolok a basszusládába, a lábdobba, hogy töröljék ki valahogy a hangok belőlem azt a másik, bennem megszólalót. De nehogy patetikusnak vagy emelkedettnek gondold ezt a harcot: nem valami heroikus küzdés, agyamban ülő kisember, nem is valami skizo. Csak az elvágyódás levegője. Azt hiszem, inkább örülök ezeknek a pillanatoknak: innen tudom, hogy van hangom. Amit megcsináltam már, azt tudom, hogy kell csinálni. Engem az a biztonság nem érdekel. A tutira menés nem foglalkoztat.



Szűcs Attila: Sisters / Nővérek, 2012, olaj, vászon, 120 × 100 cm. A művész és a Deák Erika Galéria tulajdona
 

Alexander Tinei: A Kiss / Egy csók, 2010, olaj, vászon, 40 × 50 cm. Horváth Béla gyűjteménye
 

 
Jaksity György közgazdász

 
Az elmúlt évek sokak egzisztenciáját, életét megrendítő, kioltó tragikus eseményei felerősítették bizonytalanságérzésünket. Kevés dolgot kerülünk jobban, mint a bizonytalanságot, ahogy mondani szokták, a biztos rossz is jobb, mint a bizonytalan jó. Az ötvenes években koncepciós alapon elítél- tektől olvastam a legdrámaibb beszámolókat. Élet és halál közti bizonytalanságban, ártatlanul elítélve hogyan teltek napjaik és jutottak el oda, hogy a már biztos halálos ítélet is jobb lett volna, csak legyen vége, mint a várakozás a talán „csak” életfogytiglani büntetésre. A gyerek is, mikor szüleit „idegesíti”, egyebek mellett a határait keresi, nem az érdekli, hogy minél nagyobb mozgástere legyen, hanem hogy pontosan tudja, mekkora az, mit tehet és mit nem. Nincs rosszabb módja a gyereknevelésnek, mint e számára elementáris kérdésben bizonytalanságot hagyni, okozni, egyszer büntetni, máskor engedni, ne adj’ isten jutalmazni ugyanazért. És működik ez társadalom és hatalmat gyakorlók, különösen a paternalisztikus viszonyt erősítő diktatórikus rezsimek viszonyában. Talán ez is legnagyobb tragédiája a mai magyar társadalomnak – hordozza a támogatott, tűrt, tiltott szféráinak állandó bizonytalanságát. Mikor lesz a tűrt egyszer csak tiltott és találja magát az egyszeri honpolgár a törvénykezés szövevényeinek kiszolgáltatva minden jó szándéka ellenére.
 
Kínoz minket a bizonytalanság, depresszióba esünk tőle, rezignálódunk, feladjuk, ugyanakkor szakmám egyik alapszabálya, hogy egy opciónak* értéke van, és ez matematikailag is annál nagyobb, minél nagyobb a bizonytalanság, az árfolyamok, hozamok ingadozása, hiszen annál nagyobb eséllyel fordulhat nyereségbe egy opció. Ráadásul minél hosszabb lejáratú az opció, annál nagyobb az értéke, miközben mindennapjainkban a bizonytalanság minél hosszabb ideig tart, annál kínzóbb. Hogy élhet egymás mellett a bizonytalanságnak eme két, egymásnak ellentmondó interpretációja, a lelki és a gazdasági? Nos, a bizonytalanság a gazdaságban is kockázattal függ össze, megítélése hasonló lelki megéléséhez. Épp ez adja az opció értékét, hisz csökkenti kiszolgáltatottságunkat a bizonytalanságnak, kockázatnak.
 
De milyen stratégiáink lehetnek, mik az opcióink a mindennapi életben kínzó bizonytalanság kezelésére? A választ erre furcsa mód leginkább újabb kérdéssel kaphatjuk meg: vajon minek örülnénk, mitől félnénk jobban, ha tudnánk, sorsunk meg van írva és a dolgok, melyek esetleges bekövetkezésétől rettegünk, bizonyosak, vagy ha kiderülne, sorsunk saját kezünkben van, bevonzzuk a jót és a rosszat is, vagyis a negatív gondolatok fájdalmas eseményekhez vezetnek, a pozitívak pedig örömteliekhez. Egyszerűbben: a bizonytalanságot elszenvedjük, vagy mi okozzuk saját magunkban?
 
* Opció – jog egy pénzügyi termék (értékpapír, deviza, index stb.) vételére vagy eladására adott jövőbeli időpontban vagy az addig terjedő időszakban fix áron.



Karin Mamma Andersson: Coming Home / Hazaérkezés, 2006, olaj, lakk, fatábla, 121,9 × 159,7 cm. George Economou Gyűjtemény, Görögország
 

Ryan Mosley: North of Exotic / Az egzotikustól északra, 2012, olaj, lenvászon, 215 × 145 cm.
Dominic és Celina St George tulajdona, St George Gyűjtemény


Bodoni Zsolt: Edukáció II., 2012, olaj, akril, vászon, 155 × 195 cm. Mihai Nicodim Gallery, Los Angeles