Az ártatlanság kora

Amikor a műipar is múzeumot kapott

Aki már járt a Victoria & Albert Museumban, biztosan átélte azt az élményt, hogy mindegy, mennyi ideig bolyong a múzeum végtelennek tűnő folyosóit és teremsorait zsúfolásig megtöltő sok ezer kivételesen szép, különleges vagy szokatlan tárgy között, mindenképpen azzal az érzéssel távozik, hogy töredékét sem látta a múzeum kincseinek.

 

William Morris (1834–1896), Philip Webb (1831–1915), John Henry Dearle (1860–1932), szövés: William Knight, John Martin és William Sleath: Az erdő. Merton Abbey, Anglia, 1887. Gobelinszövés, láncfonal: pamut, vetülék: gyapjú és selyem, m.: 121,9 cm, sz.: 452 cm. Hímzett felirat: „The beaststhat be inwood and waste, nowsit and see, norridenorhaste” (Az állatok az erdőben és a pusztában csak ülnek és néznek, nem szaladnak, nem is sietnek) | Vásárlás az Art Fund támogatásával
© Victoria & Albert Museum


Egyik vitrintől a másikig rohan, megfogadja, hogy a kanyaron túl már nem megy, de aztán mégis érzi a kényszert, hogy egyszer még vissza kell jönnie, hisz alig látott valamit. A tárgyak végtelenje láttán felmerül a kérdés, van-e olyan szelete a tárgykultúrának, amely nem tartozik a V&A gyűjtőkörébe? Merthogy minden van: régiségek kortárs alkotásokkal vegyítve, műtárgyak, bútorok, különleges vagy szimplán funkcionális használati tárgyak – mindig hű lenyomatai az aktuális korszak ízlésvilágának.

Most eljött az idő, hogy választ kapjunk a fenti kérdésre, és még csak nem is kell hozzá Londonba utaznunk. Ugyanis a bon- ni Kunst- und Ausstellungshalle érintésével Budapestre, az Iparművészeti Múzeumba érkezett a világ legnagyobb iparművészeti és dizájnmúzeumának csaknem 350 válogatott tárgya, amely a Victoria & Albert Museum alapításának körülményeit, történetét, gyűjteményezési módszerét és az európai iparművészeti múzeumokra gyakorolt hatását illusztrálja, összesen 17 fejezetben.



Enteriőrfotó a kiállításról
© fotó: Áment Gellért

 
A múzeumok manapság a fennmaradásért, a közönség megnyeréséért folyó kíméletlen küzdelemben szükségszerűen sokoldalúvá váltak. Kísérőrendezvények garmadájával támogatják meg egyébként is szórakoztatóra és interaktívra hangolt kiállításaikat, kutatásra, ismeretterjesztésre és múzeumpedagógiára egyaránt nagy súlyt fektetnek, amellett hogy a látogatók komfortigényét magas fokon igyekeznek kiszolgálni. A Victoria & Albert Museum elődje, a South Kensington Museum volt az egyik első létesítmény, amely megvetette a ma megszokott múzeumok típusának alapját. A 19. század közepén az új intézmény már messze távolodott a Kunst- und Wunderkammerek, a főúri képtárak, kincsesházak nyilvánosságától: Londonban mindenki számára hozzáférhető és használható múzeum jött létre. Olyan komplex művelődési intézmény, amit mintalapokkal és szakkönyvekkel gazdagon felszerelt nyilvános művészeti könyvtár, a maga nemében a világon első tárgyfotó-tár, remekművek másolataiból álló gipsz- és galvanoplasztikai gyűjtemény és emellett a művek tanulmányozását, a kutatást, másolást, egyáltalán a hosszabb tartózkodást komfortosabbá tevő helyiségek, park, étterem, folyóvizes mosdók egészítettek ki. A széles körű nyilvánosságot pedig minimális belépti díjjal, a dolgozó rétegek számára esti nyitva tartással érték el. A didaktikus célzattal alapított múzeumegyüttes az ipar és a mesteremberek számára inspirációs forrásul szolgálva, a műipar és ebből következően a közízlés fejlesztését, az igényesség, a jobb életminőség megteremtését tűzte ki célul. A világ minden tájáról ezerszámra begyűjtött kiváló minőségű, ízléses kortárs darabok missziója a tárgykultúra megújítására irányult, melyhez a fénykorát élő, hatalmasra hízott brit gyarmatbirodalom biztosította az optimális feltételeket.



Ruha, 1862. Jacquard szövésű selyem, mellbőség: 80 cm, derékbőség: 60 cm, szoknya hossza elöl, középen: 115 cm, szoknya hossza hátul, középen: 141,7 cm, szegély körmérete: 370 cm | Miss I. Bowhill McClure ajándéka
© Victoria & Albert Museum
 
Az anilinkék ruha lett a budapesti kiállítás szimbóluma, a vörös alapon megsokszorozva fogadja a kiállítótérbe lépő látogatót, de szemtől szemben sem okoz csalódást. Az elegáns és divatos nappali ruhát állítólag az adományozó nagyanyja viselte az 1862-es londoni világkiállítás alkalmából. Így személyes történettel és technikatörténeti kuriózummal egyaránt szolgál. William Perkin ugyanis 1856-ban fedezte fel a lila színű anilinfestéket (a világkiállításon egy hatalmas, tömör festékből készült mályvaszínű oszlopot mutatott be), ami forradalmasította a kelmefestést. A vértelen pasztellárnyalatok után valósággal rávetette magát a türelmetlen hölgyközönség az új, élénk színekre.

 
Az előzmények közül kiemelkedett és egyben önálló jelentőségre tett szert az 1851-es londoni világkiállítás, amelyet Albert herceg elképzelésíiből kiindulva Henry Cole tervező-feltaláló tervei alapján valósítottak meg Viktória királynő férje széles látókörű, nagy műveltséggel rendelkező, igazi reformgondolkodó volt, aki számunkra az anglomán Széchenyitől ismerős „haza és haladás” gondolat mentén, a Minden nemzet iparának alkotásaiból rendezett kiállítással a nemzetek közti békét és a szabadkereskedelmet kívánta előmozdítani. A forrongó Európában a londoni világkiállítás, amely a meghívott országok műkincsei, kortárs formatervezési irányzatai mellett a legújabb technikai újításokat, a gyáripar legújabb termékeit és a távoli tájak kultúráját egy fedél alá hozta, ahogy Viktória megjegyezte: a „béke vására volt”. Maga a fedél is páratlan csoda volt, a kor high-tech építménye, Joseph Paxton Kristálypalotája. A kovácsoltvas szerkezetű, gigantikus üvegvitrin belsejében, 90 ezer négyzetméteren a világ technikai fejlettségének, művészeti ízlésének aktuális keresztmetszetét kapta a kiállított 100 ezer tárgy kedvéért odalátogató hatmillió vendég. A világkiállítás 186 000 fontos nyereségével a rendezők (boldog idők!) újfent a kultúrát, a művészeti oktatást, a műipart támogatták: 35 hektárnyi földet vásároltak a Hyde Park közelében, ahol létrehozták az utóbb „Albertopolis”-ként elhíresült kulturális negyedet.



Maw & Co.: Albertopolis, 1871–1888 k. Keménycserép máz alatti kék festéssel, m.: 44,4 cm, sz.: 102 cm, mé.: 8,5 cm
© Victoria & Albert Museum

Albert herceg nem érhette meg az általa megálmodott kulturális központ elkészültét. A nagyszabású építkezések helyszínét az iránta való tiszteletből nevezték el „Albertopolis”-nak, a dombormű a készülő épületeket egyetlen, kollázsszerű kompozícióba sűríti (balról a South Kensington Museum belső homlokzata, háttérben a Royal Albert Hall of Arts and Sciences). Az előteret Joseph Durham világkiállítás-emlékműve foglalja el, a tervezett Britannia allegória vagy Viktória helyett Albert herceg szobrával, melyet 1863-ban, két évvel Albert korai halála után avattak fel.

 
Az 1857-ben létrejött South Kensington Museum alapját azok a gyűjtemények jelentették, amelyeket 1837-től a Government School of Design állított össze a tanulóinak vásárolt tárgyakból (például éppen a londoni és párizsi világkiállításokon vettek állami támogatásból ékszereket, ezüsttárgyakat, kerámiákat a világ minden tájáról). A Victoria & Albert Museum Cromwell Roadon lévő nagyszabású épületének alapkövét több mint 30 évvel férje halála után, 1899-ben maga Viktória királynő tette le, de a múzeum, amely Albert herceg fáradhatatlan kultúrmecenatúrája nélkül meg sem valósult volna, valójában rá emlékezve kapta a nevét.



R. W. Herman: Díszítőelem gipszmásolatáról készített tanulmány részlete, 1840. Fekete és fehér kréta
© Victoria & Albert Museum

Az, hogy a gipszmásolat-gyűjteményt az oktatásba bevonják, a bonni egyetem alapítóinak ötlete volt, akik már a negyvenes években létrehozták reprodukció-tárukat. A South Kensington Museum első igazgatója, Henry Cole bábáskodott a „Konvenció a műalkotások nemzetközi reprodukálásának támogatásáról valamennyi ország múzeumainak javára” egyezmény megszületése mellett, mely megteremtette a gyakorlatot, amelynek nyomán Európa múzeumai kópiáikat egymás közt cserélik. Az egyezményt 15 trónörökös írta alá 1867-ban. A másolatok másolása nemcsak a festők és szobrászok képzésének alapját jelentette, de úgy vélték, hogy a kézművesek és a manufaktúráknak tervezők rajzkészségét, arányérzékét, precizitását is fejleszti a módszer. A South Kensington Museumban munkaidő után, az esti órákban mindenkinek lehetősége nyílt a gyűjtemény tanulmányozására, a művek másolására. A beadott rajzokat kérésre az intézmény munkatársai ingyen és bérmentve korrigálták.

 
A viktoriánus kor egy kevésbé ismert szelete bontakozik ki a múzeumalapítás körülményeiből, akár az előzményekkel, akár utóhatásaival ismerkedünk a kiállításon olvasható, több látogatásra elegendő kísérőszövegből. Már-már úgy hat, mintha maga a kiállítás a katalógusnak álcázott, mellesleg lebilincselően izgalmas muzeológiai könyv 3D-s illusztrációja lenne. Ott a rengeteg tárgy, de mind magányos képviselője az egyes gyűjteményi csoportok ezer és ezer hasonló objektumának. Néhol kifejezetten idegenül hatnak egymás mellett az egy vitrinbe vagy terembe sorolt alkotások, az összkép kaotikus. Mondhatnánk, hogy a tárgyak magukért beszélnek, de nem – az intézménytörténet vezérfonalára gyöngyszemekként felfűzve nyer értelmet a műalkotások hada. De az élmény ismerős: ha Victoria & Albert, akkor tárgyözön, fogadkozás és visszatérés.
 
Art & Design for All – Művészet mindenkinek
A Victoria & Albert Museum – A világ első iparművészeti múzeuma Budapesten Iparművészeti Múzeum
szeptember 16-ig
A kiállítás kurátora:
Marie-Louise von Plessen és Julius Bryant A magyar adaptáció koordinátora: Jékely Zsombor
Installáció: Somlai Tibor

(Szikra Renáta)



Josiah Wedgwood & Sons porcelánmanufaktúra:
A Portland-váza másolata, első változat. Etruria, Staffordshire, 1790 k. Ún. „jasperware” applikált domborművekkel, m.: 26 cm | John Jones hagyatéka
© Victoria & Albert Museum

A 18. sz. egyik legünnepeltebb antik műtárgyát, a Kr. e. 40–30 körüli időből származó római cameo-csiszolású üvegvázát kérte kölcsön a tulajdonos halála után Wedgwood, hogy másolatokat készítsen róla. Az 1770-es években kísérletek ezrei során kifejlesztett mázatlan keménycserépből („jasperware”) megalkotott kópiát 1789-ben Joshua Reynolds a Portland-váza „korrekt és hű másolatá”-nak ismerte el. A híres Wedgwood-kerámiák nagy része műalkotások másolata, mert a tulajdonos Reynoldshoz hasonlóan „a legjobb források idézését és az azokkal való versengést” tekintette művészi feladatnak. Vázáját londoni szalonjában belépőjegy ellenében tekinthették meg az előkelőségek. 45 „első másolat” készült még életében, de bármilyen luxuscikknek bizonyult is a Wedgwood-kópia, jól jelképezi azt a törekvését, hogy „az antikvitást összhangba hozza a gyári termeléssel, a modern anyagokkal és a technológiai újításokkal”. A V&A három vázamásolat tulajdonosa, köztük az egyik állítólag a természettudós (és Wedgwood-unoka) Charles Darwiné volt valamikor.



Domenico Brucciani cégének tulajdonítva: Fügefalevél a Dávid-szobor számára, 1857 k. Gipsz, m.: 40 cm,
sz.: 30 cm, mé.: 17 cm
© Victoria & Albert Museum

A toszkán nagyherceg ajándékát, Michelangelo Dávidjának gipszöntvényét Viktória királynő adományozta a múzeumnak 1856-ban. A tekintélyes méretű, felcsatolható gipsz fügefalevél a viktoriánus korszak szemérmes hölgylátogatói kedvéért készült, szükség esetén ezzel orvosolták a szobor botrányos meztelenségét. Domenico Brucciani műhelye nemcsak a South Kensington Museum, hanem a British Museum egyik legfontosabb gipszöntvény-beszállítója volt.


A Victoria & Albert Museum hatására sorra létesültek az új típusú iparművészeti múzeumok Európa-szerte és a tengerentúlon.
A Magyar Országos Iparművészeti Múzeum alapkövét 1872-ben rakták le és a millennieumi ünnepségek záróeseményeként, 1896-ban avatták fel. Az ország második múzeuma nemcsak a kiállító és kiszolgáló terek kialakításában, hanem a gyűjteményezés módszerét tekintve is hűen követte az angol mintát.



Jungfer Gyula (1841–1908): Levélszekrény az Iparművészeti Múzeum számára. Budapest, 1896. Öntött sárgaréz, m.: 53 cm, sz.: 58 cm | Iparművészeti Múzeum, Budapest
© fotó: Áment Gellért

Az Iparművészeti Múzeum védjegyévé vált színes-má- zas épületkerámiák nem kis részben Lechner 1889-es angliai tanulmányútjának ösztönzésére születtek. Míg ő a South Kensigton Museum perzsa és indiai kerámiagyűjteményét és a gyarmati építészetet tanulmányozta, addig Ráth György, a múzeum igazgatója a gyűjtemény mellett az épület belső berendezési tárgyait (a vitrinektől a linóleumon át a fűtőtestekig) vette alaposan szemügyre. Sok mindent közvetlenül az angol gyártóktól rendeltek, de a részletek kialakítását többnyire magyar vállalatok végezték. Az egyik korabeli vitrint és pihenőpadot a kiállítási enteriőrbe is beépítették. A fémmunkák többségét, így ezt a kecses levélszekrényt is Jungfer Gyula tervezte és műhelye gyártotta a múzeum számára.




   
Forrás: Művészet mindenkinek. A Victoria & Albert Museum. Szerk. Marie-Louise von Plessen és Julius Bryant, Budapest, 2012 | http://victoriainbudapest.wordpress.com/
© fotó: Áment Gellért

Ahogy az alapítás idején a londoni múzeum volt a példa, az Iparművészeti Múzeum tervezett felújításnál is a V&A megújulása az egyik legfontosabb igazodási pont a budapesti intézmény számára. A múzeum átépítése és bővítése során olyan látványraktár létrehozását tervezik, amely a gyűjtemény kiállításon nem szereplő darabjait tematikus csoportokba rendezve a kutatók és a nagyközönség számára egyaránt elérhetővé teszi. Az Iparművészeti Múzeum ezüstgyűjteményéből készült „látványvitrin” egyúttal finom utalás a Victoria & Albert Museum Ezüstgalériájára.