A múzeumok manapság a fennmaradásért, a közönség megnyeréséért folyó kíméletlen küzdelemben szükségszerűen sokoldalúvá váltak. Kísérőrendezvények garmadájával támogatják meg egyébként is szórakoztatóra és interaktívra hangolt kiállításaikat, kutatásra, ismeretterjesztésre és múzeumpedagógiára egyaránt nagy súlyt fektetnek, amellett hogy a látogatók komfortigényét magas fokon igyekeznek kiszolgálni. A Victoria & Albert Museum elődje, a South Kensington Museum volt az egyik első létesítmény, amely megvetette a ma megszokott múzeumok típusának alapját. A 19. század közepén az új intézmény már messze távolodott a Kunst- und Wunderkammerek, a főúri képtárak, kincsesházak nyilvánosságától: Londonban mindenki számára hozzáférhető és használható múzeum jött létre. Olyan komplex művelődési intézmény, amit mintalapokkal és szakkönyvekkel gazdagon felszerelt nyilvános művészeti könyvtár, a maga nemében a világon első tárgyfotó-tár, remekművek másolataiból álló gipsz- és galvanoplasztikai gyűjtemény és emellett a művek tanulmányozását, a kutatást, másolást, egyáltalán a hosszabb tartózkodást komfortosabbá tevő helyiségek, park, étterem, folyóvizes mosdók egészítettek ki. A széles körű nyilvánosságot pedig minimális belépti díjjal, a dolgozó rétegek számára esti nyitva tartással érték el. A didaktikus célzattal alapított múzeumegyüttes az ipar és a mesteremberek számára inspirációs forrásul szolgálva, a műipar és ebből következően a közízlés fejlesztését, az igényesség, a jobb életminőség megteremtését tűzte ki célul. A világ minden tájáról ezerszámra begyűjtött kiváló minőségű, ízléses kortárs darabok missziója a tárgykultúra megújítására irányult, melyhez a fénykorát élő, hatalmasra hízott brit gyarmatbirodalom biztosította az optimális feltételeket.

Az előzmények közül kiemelkedett és egyben önálló jelentőségre tett szert az 1851-es londoni világkiállítás, amelyet Albert herceg elképzelésíiből kiindulva Henry Cole tervező-feltaláló tervei alapján valósítottak meg Viktória királynő férje széles látókörű, nagy műveltséggel rendelkező, igazi reformgondolkodó volt, aki számunkra az anglomán Széchenyitől ismerős „haza és haladás” gondolat mentén, a Minden nemzet iparának alkotásaiból rendezett kiállítással a nemzetek közti békét és a szabadkereskedelmet kívánta előmozdítani. A forrongó Európában a londoni világkiállítás, amely a meghívott országok műkincsei, kortárs formatervezési irányzatai mellett a legújabb technikai újításokat, a gyáripar legújabb termékeit és a távoli tájak kultúráját egy fedél alá hozta, ahogy Viktória megjegyezte: a „béke vására volt”. Maga a fedél is páratlan csoda volt, a kor high-tech építménye, Joseph Paxton Kristálypalotája. A kovácsoltvas szerkezetű, gigantikus üvegvitrin belsejében, 90 ezer négyzetméteren a világ technikai fejlettségének, művészeti ízlésének aktuális keresztmetszetét kapta a kiállított 100 ezer tárgy kedvéért odalátogató hatmillió vendég. A világkiállítás 186 000 fontos nyereségével a rendezők (boldog idők!) újfent a kultúrát, a művészeti oktatást, a műipart támogatták: 35 hektárnyi földet vásároltak a Hyde Park közelében, ahol létrehozták az utóbb „Albertopolis”-ként elhíresült kulturális negyedet.

 

Az 1857-ben létrejött South Kensington Museum alapját azok a gyűjtemények jelentették, amelyeket 1837-től a Government School of Design állított össze a tanulóinak vásárolt tárgyakból (például éppen a londoni és párizsi világkiállításokon vettek állami támogatásból ékszereket, ezüsttárgyakat, kerámiákat a világ minden tájáról). A Victoria & Albert Museum Cromwell Roadon lévő nagyszabású épületének alapkövét több mint 30 évvel férje halála után, 1899-ben maga Viktória királynő tette le, de a múzeum, amely Albert herceg fáradhatatlan kultúrmecenatúrája nélkül meg sem valósult volna, valójában rá emlékezve kapta a nevét.

A viktoriánus kor egy kevésbé ismert szelete bontakozik ki a múzeumalapítás körülményeiből, akár az előzményekkel, akár utóhatásaival ismerkedünk a kiállításon olvasható, több látogatásra elegendő kísérőszövegből. Már-már úgy hat, mintha maga a kiállítás a katalógusnak álcázott, mellesleg lebilincselően izgalmas muzeológiai könyv 3D-s illusztrációja lenne. Ott a rengeteg tárgy, de mind magányos képviselője az egyes gyűjteményi csoportok ezer és ezer hasonló objektumának. Néhol kifejezetten idegenül hatnak egymás mellett az egy vitrinbe vagy terembe sorolt alkotások, az összkép kaotikus. Mondhatnánk, hogy a tárgyak magukért beszélnek, de nem – az intézménytörténet vezérfonalára gyöngyszemekként felfűzve nyer értelmet a műalkotások hada. De az élmény ismerős: ha Victoria & Albert, akkor tárgyözön, fogadkozás és visszatérés.