1891-ben megszületett Jean Cocteau, meghalt Rimbaud, megjelent Párizsban a Revue Blanche, Matisse jogi karrierjét hátrahagyva beiratkozott a Julian Akadémiára és hosszas előkészületek után Gauguin először partra szállt Tahiti szigetén. Egy évvel korábban ezt írta feleségének, Mette-nek: „Talán eljön a nap, nem is oly sokára, amikor elér a végzetem egy óceániai szigeten és megszabadulok minden kötöttségtől egy olyan nyugodt, örömteli élet érdekében, amelyet a művészetnek szentelhetek. Új családdal, távol a pénzért folytatott harctól. Ott, a gyönyörű tahiti éjszakák csöndjében meghallhatom majd a szívem dobbanásának édes hangját, harmóniában az engem körülvevő titokzatos világgal. Szabadon, legalábbis nem törődve a pénzzel, szerethetek, énekelhetek és halhatok meg.” A távolság, amely elválasztotta Európát Tahititől Gauguin számára tehát nem elsősorban földrajzi, sokkal inkább szellemi-spirituális volt. Elképzeléseit a természet közeli életről fényképek és olvasmányélmények (Jean-Jacques Rousseau) hatására alakította ki, így miután kikötött Tahitin, olyan világot keresett, amely csak az ő képzeletében létezett.

 

A kiállításon is bemutatott, a Szépművészeti Múzeum gyűjteményét gyarapító Fekete sertések a megérkezés évében készült, pálmatetős házának oromzatán különös figurával találkozunk. Gauguin egy helyi segítője, Jénot hadnagy visszaemlékezéseiben beszámol arról, hogy mennyire meglepődött a festő, hogy nincsenek a szigeten nagyméretű, faragott bálványok, ezért hozzáfogott, hogy maga alkossa meg ezeket a totemeket. A képen látható figura tehát nem polinéz bálvány, valószínűbb, hogy Gauguin egyik saját faragása, egyike azon szobroknak, amelyeket festményein is ábrázolt, nemegyszer megváltoztatott méretarányban. Azonban Gauguin első faragásai mind elpusztulnak, így az is lehetséges, hogy elképzelt bálvánnyal van dolgunk. Az első csalódások után, miután elhagyta a „gyarmati sznobizmus” által áthatott fővárost, bepillantást nyerhetett abba az ősi bennszülött kultúrába, amelyre vágyott, amelynek „képi dokumentumai” most egybegyűjtve kerültek a nagyközönség elé.

 

A Fekete sertéseket 1913-ban vásárolta a Szépművészeti az Ernst Múzeum A XIX. század nagy francia mesterei című kiállításáról. Gauguinnel már ezen kiállítás előtt is találkozhatott a magyar közönség; az 1907-es Nemzeti Szalon-beli tárlatról ezt írja Rippl-Rónai: „Itt ma nyílik meg a Gauguin-, Cézanne-kiállítás. Tegnap már láttam. Fölséges! Isteni! Éppúgy megállít, éppúgy megihlet, mint a reneszánsz. Azt hiszem, ha Gauguin akkor élt volna, ma Fra Angelico mellett emlegetnénk. Tökéletes egyszerű, nagy mester.” Tíz évvel korábban azonban még távolról sem volt ilyen pozitív visszhangja Gauguin képeinek. 1895-ben árverést rendezett a műveiből, hogy finanszírozhassa második útját a csendes-óceáni szigetre. Az aukciós katalógus közölte az ekkoriban Párizsban élő, nőgyűlöletéről elhíresült, de legalábbis üldözési mániában szenvedő svéd drámaíró, August Strindberg levelét, aki ez idő tájt maga is foglalkozott festészettel, főleg impresszionisztikus tájképeket festett. „Nem tudom megérteni az Ön művészetét, ezért nem is tudom szeretni. [...] Az Ön műtermének falain megláttam a napfényben úszó képek zűrzavarát, és ma még éjszaka, álmomban sem tudtam megszabadulni tőlük. Olyan fákat láttam, amelyeket egyetlen botanikus sem ismerne fel, olyan állatokat, [...] amelyeknek a létezését nem is gyanítottam, olyan embereket, akiket csak Ön alkothatott meg. [...] Nem érzem jól magam az Ön teremtésében. Túlságosan napfényes az én számomra. [...] És az Ön paradicsomában olyan Éva lakik, aki nem az én eszményem.”

 

Ám ami akkor Strindberget taszította, valószínűleg pont az vonzza a ma emberét Gauguin tahiti képeiben.