Stúdió kiállítások a korabeli dokumentumok tükrében

1. rész: A hatvanas évek

Zombori Mónika

Háromrészes sorozatban a Fiatal Képzőművészek Stúdiója hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évekbeli reprezentatív éves kiállításainak története kerül áttekintésre elsősorban a korabeli kiadványokra és sajtómegjelenésekre támaszkodva. Minden részben egy-egy évtized olyan aspektusaira felhíva a figyelmet, melyek mai perspektívából nézve érdekesek lehetnek. A Stúdió a hivatalos intézményrendszer részeként művészetpolitikai szervezetként jött létre – az első, 1958-as éves kiállítás katalógusának előszavában világosan deklarálták a konzervatív pártállami hozzáállást: „Ne várjanak tőlünk valamiféle »avantgardista« programot”2. Azonban az alapítók szándékával összeütközésbe került idővel „a fiataloknál szokásos felfokozott életérzés” (D. Fehér Zsuzsa), és a feszegetés hatására olykor tágult a kultúrpolitikai tűréshatár, máskor viszont adminisztratív eszközökhöz nyúlva cenzurális megkötéseket alkalmazott a hivatali apparátus – következnek a hatvanas évek.

A Fiatal Képzőművészek Stúdiója 1958-ban alakult a művészek gazdasági szervezeteként működő Képzőművészeti Alap ifjúsági tagozataként. Az ’56-os forradalom leverése utáni újjászervezések és központosítások közepette Szilárd György, az Alap igazgatója és Csanády András, az 1954-ben létrehozott Fiatal Képzőművészek Alkotóközössége egyik irányítója tárgyalásának eredményeképp született meg a Stúdió. Az Alap kezdetben igyekezett minél inkább függő helyzetben tartani a Stúdiót, amely anyagilag egyáltalán nem volt autonóm, és az operatív munka is folyamatos ellenőrzés és kontroll alatt működött. A gyakorlati ügyintézés a kinevezett titkár, Bolgár Kálmán művészettörténész feladata volt, a szakmai működést pedig hétfős vezetőség koordinálta. Az első néhány évben a vezetőségben olyan művészek vállaltak szerepet, mint Vecsési Sándor, Szurcsik János, Patay László, Gerzson Pál, illetve az elnökként is tevékenykedő Ridovics László vagy Konyorcsik János. Bár az ő művészeti felfogásuk rányomta bélyegét a Stúdió első korszakára, a tényekhez tartozik, hogy Kondor Béla vagy később Lakner László is tagja volt a szervezetnek.

A Stúdió célja a főiskoláról kikerülő fiatalok pályára állítása volt. Azonban amellett, hogy ösztöndíjakat, műteremhasználatot, pályázati és kiállítási lehetőségeket nyújtott, az ifjú művészeket ideológiailag is összefogó szervezetként definiálta magát. A reprezentatív helyszíneken – legtöbbször az Ernst Múzeumban – megvalósuló éves kiállításokon való szereplés volt a tagok számára a Stúdió nyújtotta lehetőségek közül az egyik legvonzóbb. Bár erre minden tag beadhatott munkákat, a kiállítási anyagot hivatalos zsűri válogatta.

Az első éves kiállításra már az alapítást követő fél éven belül sor került, 1958 szeptemberében nyílt meg a Makrisz Agamemnon által rendezett tárlat. Az Esti Hírlapban megjelent cikkből tudjuk, hogy bár induláskor több mint 200 művészt érdemesítettek a Stúdió tagságra, „de a kiállítás példásan szigorú zsűrizése révén csak mintegy száz fiatal művét láthatjuk a tárlaton”3. A zsűriben a képzőművészeti élet olyan nagy hatalmú figurái foglaltak helyet, mint Aradi Nóra, Barcsay Jenő, Domanovszky Endre, Mikus Sándor vagy a kiállítást megnyitó Pogány Ö. Gábor, a Magyar Nemzeti Galéria igazgatója. A kiállításhoz 44 oldalas fekete-fehér katalógus készült, melyben a művek jegyzékén és néhány reprodukción túl programadó előszó is található – ez utóbbi leszögezi, elejét véve az esetleges támadásoknak, hogy a fiatal kiállítók: „rutint, tapasztalatot koruknál fogva nem szerezhettek, sőt a bizonytalankodó művelődéspolitika és oktatás hiányosságai folytán itt-ott hézagos az elméleti és művészeti felkészültsége is néhányuknak.”4 A Stúdió e felkészületlenség ellen a kezdetektől tenni akart. A kiállítást társprogramok kísérték: fiatal íróknak irodalmi estet szerveztek, színészek verseket mondtak, az esteken fiatal zenészek is közreműködtek, illetve a zárás előtt két nappal közönségankétot rendeztek. Ez utóbbi célja az volt, hogy még a kiállítás bezárása előtt vita alakuljon ki a fiatal művészek munkáiról. Az ankéton dr. Ujvári Béla művészettörténész tartott bevezető előadást, aki tagja volt a kiállítás zsűrijének is. A legérdekesebb felszólalás az akkor 27 éves Bencsik Istvántól (a későbbi Stúdió-elnöktől) jött, aki az epigonizmus vádjára reagálva azt mondta, hogy: „amikor azonban arra gondolok, ami néhány évvel ezelőtt volt, amikor az a nyomasztó uniformizálási törekvés volt – amiről azt hiszem, mindnyájan tudunk, akkor örülnünk kell annak, amit itt látunk.”5 Majd a szocialista realizmusra hivatkozva kifejtette az egyébként nem kiállító Bencsik, hogy formalistának tartja a kiállítók jó részét, mivel az, aki eddig a dogma szerint festett, most képtelen ilyen gyorsan váltani, így egyéni hang helyett inkább Picasso vagy Domanovszky stílusában fest. A többiek féltek ilyen határozottan kimondani, mit is gondolnak, túl közel volt ekkor még a megtorlások időszaka, így nem tudtak felszabadultan vitázni.


Stúdió ‘64 katalóguscímlap, tervezte: Lakner László

Eleinte néhány éves kiállítás (neve ellenére) kimaradt, a második például csak 1960 legelején tudott megvalósulni, a Műcsarnok alkalmazottja, Bán Róbertné Ritly Valéria rendezésében. A rendezőbizottságban rajta kívül még Makrisz Agamemnon és Bolgár Kálmán volt benne. Bolgár jegyzi a katalógus előszavát is, melyben az akkor két éve működő Stúdión belüli munkafolyamatokat ismerteti, illetve hogy milyen pályázatokkal segítette a Stúdió a művek létrejöttét, illetve hogyan folyt a vita arról, hogy mit és hogyan ábrázoljon egy-egy mű. Ennek a kiállításnak a vége előtt is rendeztek közönségankétot, ezúttal D. Fehér Zsuzsa művészettörténész vezetésével; a vitáról, melyre kb. 150 ember volt kíváncsi, az Esti Hírlap tudósított6. A kiállításhoz készült katalógus képanyagából jól látszik, hogy az egyik leggyakoribb téma ekkor a hétköznapi munkafolyamatok megörökítése volt. A katalógusból az is kiderül, hogy bár a Stúdió-tagok többsége munkás és paraszt származású volt, szervezett formában kerestek fel gyárakat, hogy így nyerjenek közvetlen inspirációt. Bolgár Kálmán az Élet és Irodalomban megjelent cikkében fejti ki, hogy a Stúdió: „nem általában támogatja a fiatal alkotók művészetét, hanem mint azt közgyűlése radikálisan meghatározta: a szocialista jellegű művészetet állítja tagjai elé követelményül.”7

Hogy mennyire számított politikai eseménynek ekkoriban egy-egy Stúdió éves kiállítás, azt jól jelzi, hogy ezt Aradi Nóra, a Művelődési Minisztérium képzőművészeti osztályának vezetője nyitotta meg, és a napisajtóból kiderül, hogy a megnyitón olyan politikai tisztségviselők is részt vettek, mint az MSZMP Politikai Bizottságának és Központi Bizottságának tagjai, titkára, a Művelődésügyi Minisztérium, a Külügyminisztérium képviselői, illetve diplomáciai testületek tagjai is. A harmadik kollektív seregszemlén, az 1961-es éves kiállításon furcsamód megjelenhetett néhány modernebb szemléletű mű is. A Népszabadság publicistája a következő fanyalgással ír Lakner László és Korga György műveiről: „Egyesek azonban a korszerűség, a modernség igényét félreértve egyes nyugati irányzatok üres és tartalmatlan technicizmusában keresik az újat.”8 Egy másik sajtócikkből tudható, hogy 600 munkát küldtek be a tárlatra, melyből a bírálóbizottság több mint 250-et választott a kiállításra. Arra a jogos kérdésünkre, hogy vajon miért maradtak bent ezek a problematikus művek, Bencze Gyula, a Magyar Képzőművészek Szövetségének főtitkára (az Élet és Irodalomban leközölt) megnyitóbeszédében találjuk a választ, melyet érdemes hosszabban idézni: „A forma túlzott előtérbe állítása (…), abszolutizálása szükségszerűen az absztrakcionizmus ingoványába vezet. És a kiállításon erre is van példa, nem is egy. A zsűri alapos vita után döntött úgy, hogy helyet ad azoknak a törekvéseknek, amelyek egészen manifeszten Lakner, Korga, Kóka munkáiban, szalonképesebben Paizs, Bolgár, Garabuczi, Konstantin képeiben, rajzaiban jelentkeznek. Szeretném nyilvánosságra hozni, hogy csaknem egyöntetűen mélyen elutasító volt a vélemény munkásságukat illetően. Több képpel nem szerepelhetett Lakner, Korga és mások azért, mert anyaguk a legtágabb értékelés alapján is nagyon rossznak bizonyult. De helyet kaptak azért, mert törekvéseikről, szándékaikról nyíltan szeretnénk vélekedni és erre itt is mód van.”9


Stúdió ‘66 megnyitó, Ernst Múzeum. Középen Bencsik István szobrász, a Stúdió elnöke beszél, jobb oldalon Somogyi József Kossuth-díjas szobrász, Érdemes Művész, a Képzőművész Szövetség elnöke, aki a Stúdió ‘66 kiállítást megnyitotta, bal oldalon Orosz László KISZ KB Kulturális Osztályának vezetője, aki átadta a KISZ díjakat. A háttérben Kovács Gyula művészettörténész és Ligeti Erika szobrászművész

Az, hogy ez a vélemény ilyen egyenesen elhangozhatott, illetve publikálásra kerülhetett, azt jelzi, hogy komoly fenyegetésként élték meg az absztrakció előretörését. Ezt támasztja alá az a szintén a megnyitóbeszédből kiderülő tény is, hogy az el nem fogadott munkákról a Szövetség zsűrije nyilvános vitát rendezett. A következő évi, 1962-es éves kiállítás elmaradt, a 1963-as pedig Fiatal Képzőművészek Szemléjeként valósult meg a KISZ szervezésében, amelyre nemcsak Stúdió-tagok, hanem minden 35 év alatti hivatásos művész beadhatott műveket. A Magyar Nemzetben megjelent cikk írója elégedetten konstatálta, hogy: „a kiállításra beküldött ezer alkotás közül mindössze egyetlenegy volt absztraktnak tekinthető.”10 A kiállítást Baranyi Judit, a Műcsarnok alkalmazottja rendezte és Nádasdi József, a KISZ KB titkára nyitotta meg. Ebben az évben először a KISZ díjakat is osztott a kiállításon. Az első díjat Szurcsik János kapta, de díjazott volt még Kokas Ignác, Vecsési Sándor és Kondor Béla, néhányan pedig külföldi ösztöndíj lehetőséget kaptak.

1964 és 1967 között az előzőnél jóval progresszívabb időszak bontakozott ki a Stúdióban Bencsik István elnöksége alatt. 1964-re jelentősen lecserélődött az első stúdiós gárda, a katalógus szerint több mint száz művész „öregedett ki” (érte el a 35 éves korhatárt), ugyanakkor helyükre újabb százan jöttek frissen a főiskoláról. Az alapításban részt vevő előző vezetés is szép lassan kiöregedetta Stúdióból, így 1964 decemberében új vezetői gárda vette át az irányítást, olyan művészekkel, mint Fajó János, Lakner László, Gy. Molnár István, Bartl József, illetve Melocco Miklós, Sváby Lajos és Veszprémi Imre. A változások előszelén túl valószínűleg az 1963-as amnesztia is hatással volt arra, hogy a soron következő Stúdió éves kiállítás lett az első igazán izgalmas Stúdió-tárlat. Frank János a kilencvenes években a következőképpen emlékezett vissza erre: „Forradalom tört ki a Stúdió vezetésében, zsűrijében is. Szemkápráztató látvány fogadott a Stúdió ‘64-en, az Ernstben. Mintha áttörték volna a frontot a fiatalok, nemcsak a Stúdió keretei között, hanem az egész magyar művészetben. Lehet, hogy csak az akkori igényeinkhez képest volt ez a tárlat mirákulum, mindegy: hivatalos helyen szabad művészetet találtunk, a szocreál második évtizedében.”11 Ezen a kiállításon már olyan művészek szerepeltek, mint Altorjai Sándor, Baranyay András, Deim Pál, Fajó János, Gyémánt László, Karátson Gábor, Maurer Dóra vagy Pásztor Gábor. A kiállítás plakátját pedig ettől az évtől kezdve Lakner László tervezte. Azonban a sajtó bizonyos képviselői részéről még mindig nagy volt az ellenállás az újabb szemléletű művek iránt, például Oelmacher Anna így ír a szürnaturalista alkotókról: „Ezerszer rokonszenvesebb egy, az anyagával küzdő, de a kifejezésért megszenvedett művész, mint a kaparás, vakarás, tapasztás összes trükkjeivel ékes szemfényvesztő.”12 Fontos változás ettől az évtől kezdve, hogy az ekkor alakult Lektorátus intézte innentől a kiállítások zsűriztetését. Az újonnan megválasztott vezetőségnek új koncepciója volt a Stúdió működésére nézve, melynek egyik legfőbb célja volt, hogy a különböző irányzatokat integrálják a Stúdió működésébe. Megszervezték az Elméleti Munkaközösséget, melynek programja a következő volt: „Létrehozni olyan fórumot, ahol képzőművész, iparművész, építész, művészettörténész, kritikus és egyéb művészeti ágak fiataljai a legaktuálisabb elvi-eszmei, szakmai-esztétikai kérdéseket tisztázni tudják.”13 Ennek szellemében vitákat és előadásokat szerveztek, kiemelten foglalkoztak az absztrakt művészettel.

Az 1965-ös tárlat elmaradt, viszont a fentebb vázolt folyamatok eredménye lett az, hogy 1966-ban olyan éves kiállítást tudtak rendezni, mely egyedülálló módon zsűrimentes volt, így valóban megjelenhettek rajta a legfrissebb tendenciák, stílusok. A kiállítás előtt három hónappal, 1966 januárjában a Fészek Klub dísztermében volt egy közgyűléssel egybekötött kétnapos Elméleti Konferencia, melyről a Művészet című folyóirat is beszámolt. Bencsik István elnöki referátumában: „személyesebb hangú, őszinte művek alkotására és bátrabb kezdeményezésekre biztatta a fiatal képzőművészeket, és ígérte, hogy a vezetőség megvédi a bensőséges tartalmú, új hangú műveket.”14 A kiállítás katalógusában azt írta Bolgár Kálmán, hogy úgy valósult meg ez a kiállítás, ahogy azt a januári közgyűlésen megszavazta a tagság, és melyet  „helyesléssel fogadtak kulturális életünk különböző fórumai”15. A Művészetben megjelent tudósításból ismert, hogy e közgyűlésen jelen volt Ormos Tibor, a Lektorátus igazgatója, Somogyi József, a Képzőművész Szövetség alelnöke, illetve a KISZ képviselője is. Mindeközben Bencsik István Aczél Györggyel egyeztetve tudatosan dolgozott az akkori művészetpolitikai elvárás kereteinek tágításán. Így érte el, hogy a Stúdió kiszakadjon a hivatalos zsűrirendszerből – a 66-os kiállításra érkező műveket a vezetőség szelektálhatta, és csak a végén, a már megrendezett kiállítást nézte meg a Lektorátus, amely néhány, a lényeget nem érintő változtatást javasolt. A vezetőség számára a tárlat rendező elve az volt, hogy az Ernst Múzeum középső nagy termébe kerüljenek a hagyományosabb képek, annak érdekében, hogy az oldalsó kis termekben a különböző csoportok szeparáltan szerepelhessenek. Amikor a megnyitó előtt néhány nappal a Lektorátus megtekintette a tárlatot, és a műveket a szokásokhoz híven beárazta, akkor elejét véve az esetleges intézményi vásárlásoknak, a következő művészek munkái mellett nem tüntetett fel árakat16: Bak Imre, Fajó János, Keserü Ilona, Molnár Sándor, Karátson Gábor, Korga György és Misch Ádám (neki csak az egyik művét nem árazták be, a másikat igen). Rajtuk kívül olyan művészek munkái keltettek a közönség körében nagy érdeklődést, mint Altorjai Sándor, Baranyay András, Gyémánt László, Kóka Ferenc, Lakner László, Major János, Paizs László, Pásztor Gábor vagy Siskov Ludmil. A kiállításhoz készült 32 oldalas katalógusban ezek a művek azonban nem kerültek reprodukálásra, ez alól egyedüli kivétel Lakner László, akinek már a korábbi katalógusokban is szerepelt műve, helyzetéből adódóan. Míg az első néhány éves kiállítást a látogatószámok17 alapján 5-6000 ember tekintette meg, addig erre a kiállításra közel 13 ezren voltak kíváncsiak. Ennek megfelelően nagy sajtóvisszhangja lett a kiállításnak, sok dicsérő cikk született a tárlatról. Perneczky Géza reményét fejezi ki a Magyar Nemzetbe írt cikkében: „Talán vízválasztó lesz a fiatal művészek idei kiállítása, amely lezárja az ünnepélyes reprezentációk sorát, s utat nyit a szerényebb, de tárgyilagosabb kiállítások felé.”18

A Tiszatájban Passuth Krisztina a következőképpen érzékelteti a változást: „Első ízben történt, hogy a Stúdió kiállítása lényegében, alapjaiban mást mutatott be, mint a műcsarnoki nagy kiállítások.”19 Németh Lajos cikkét a Kritikában így zárja: „nagyobb a Stúdió 66 jelentősége annál, hogy nyilvánosságot adott néhány tehetséges művésznek, bemutatott néhány jó művet. Mint a kibontakozás egyik állomását üdvözölhetjük.” 20 Kovács Gyula a Kortársban pedig ezt írja: „A kiállítás rendezése egy kicsit talán a kvalitásukban mérhető értéküknél nagyobb teret szentelt az absztrakt, nonfiguratív jellegű műveknek, de felfoghatjuk ezt az absztraktokkal szembeni jogos adósságunk törlesztésének is.”21 Azonban nem mindenki osztotta a művészettörténészek lelkesedését a kiállítás újító jellegét illetően. A KISZ KB hetilapja, a Magyar Ifjúság hasábjain hosszas vita bontakozott ki a művészi szabadságról. Miután a szerkesztőség felelősségre vonta a zsűrizés hiányáért felelős illetékes intézményt, Ormos Tibor a Lektorátus igazgatója is hozzászólt a Stúdió ’66 körül kialakult vitához: „Az volt a véleményünk, hogy erre a jelenségre fel kell figyelni, sőt, szükséges beszélni róla. (…) A Képző- és Iparművészeti Lektorátus most nem élt az adminisztratív betiltás eszközével. De elhatároltuk magunkat a teljesen nonfiguratív, társadalmunktól idegen kísérletektől, mert ezeknek csak a bemutatás lehetőségét adtuk meg, és nem engedélyeztük, hogy azokat közületek, intézmények megvásárolják.”22

A Stúdió ’66 kétségkívül mérföldkő a magyar művészet történetében. Egyrészt azért jelentős, mert az 1957-es Tavaszi Tárlatot követően ekkor jelenhettek meg újra absztrakt alkotások a hivatalos kiállítóterek falain. Másrészt pedig az Iparterv kiállítói közül sokan itt jelentkeztek először, ezelőtt csaknéhány tárlaton elvétve bukkant fel egyegy munkájuk, ez volt az első alkalom, hogy egész termeket betöltve lehetett látni ilyen jellegű alkotásokat – erre vezethető vissza, hogy Beke László a neoavantgárd művészet kezdő dátumaként nevezi meg kronológiájában a Stúdió ’66 tárlatot. Mivel a kiállítás retorziókat nem vont maga után, így a rákövetkező évben ugyanezt a zsűrimentességet próbálta véghez vinni a vezetőség, azonban erre már nem kerülhetett sor. Bár ígéretet kaptak arra, hogy az anyagot a Stúdió vezetősége válogathatja, egy feljelentőlevél következtében a megnyitó előtt öt nappal szokatlanul soktagú zsűri vonult ki az Ernst Múzeumba, amely tagjai (minden jel szerint felsőbb utasításra) több mint 70 művet kiállításra alkalmatlannak ítéltek, így kihúzták azokat a lektorátusi zsűrijegyzőkönyv23 műtárgylistájából.

A zsűri összeállításából előre borítékolható volt, hogy semmiféle modern művet nem fognak elfogadni, így többek között Bak Imre, Fajó János, Keserü Ilona, Frey Krisztián, Tót Endre, Kováts Albert, Paizs László és Baranyay András művei is kizsűrizésre kerültek. A mindenki számára váratlan döntés következtében a kiállításhoz végül nem készült rendes katalógus, cask egy műtárgyjegyzéket nyomtattak hozzá. A kiállítás megnyílt – a veszélyesnek ítélt művek nélkül természetesen – és az előző éves szenzáció miatt sokan kíváncsiak voltak a kiállításra, többen tudósítottak is róla. Rózsa Gyula a Népszabadságban tárgyilagosan leírja, hogy: „Ez a nemzedék az idén nem mutatkozik túlságosan frissnek”24, más inkább értetlenkedik: „hiába kerestünk a kiállításon néhány olyan művészt – Keserü Ilonát például – akinek munkájára a tavalyi tárlatra emlékezve kíváncsiak lettünk volna. És hiába kerestünk katalógust is.”25 Egyedül a Vigilia tudósítója fogalmaz világosan: „A nonfiguratívok (Fajó János, Keserü Ilona stb.) nem vehettek részt az idei kiállításon.”26 A kiállítás zárása után súlyos következményei lettek az ügynek. Személyesen leginkább Bolgár Kálmánt és Bencsik Istvánt sújtották a retorziók, mindketten feketelistára kerültek. Bolgárt eltávolították állásából, Bencsiket pedig elnöki posztjáról. Mindezek miatt viszonylag érdektelen korszak következett a Stúdió életében. A feljelentés hatására jó időre alábbhagyott a Stúdión belül a kísérletező kedv, többen tüntetőleg ki is léptek a szervezetből, a KISZ célzottabban irányítása alá vonta a Stúdiót és annak minden programját. Mindemögött, mint később kiderült, belső puccs állt, ugyanis furcsamód pont a Stúdión belül a művészek egy csoportja állta útját a progressziónak, megakadályozva ezzel a szabad művészeti élet kibontakozását. A feljelentőlevelet a Stúdió vezetőségének egy része írta a vezetőség másik része ellen27, azzal a váddal, hogy burzsoá (azaz a szocialista ideológiától idegen) művészetet propagálnak. A Művészeti Alap ideiglenes vezetőséget nevezett ki (Veszprémi Imre elnökletével: Bartl József, Benedek György, Kádár János Miklós, Klimó Károly, Magos Gyula, Sváby Lajos) és az első taggyűlésen új alapszabályt fogadtak el, melyben pontosan lefektették, hogy a Stúdió autonómiával nem rendelkező szervezet, mindenben függ az Alaptól.

Az évtized utolsó éves kiállítása az 1968-as jubileumi tárlat volt, amely ekkorelső alkalommal került a Műcsarnokban megrendezésre. A Stúdió fennállásának tízéves évfordulóján túl, a Kommunisták Magyarországi Pártjának és a Kommunista Ifjúmunkás Szövetség megalakulásának 50. évfordulójára is dedikálták a kiállítást, amelyet minden eddiginél reprezentatívabb, 126 oldalas katalógus kísért, címlapján (ugyanúgy ahogy a plakáton is) Kemény György színes pop grafikájával. A katalógusban Bereczky Loránd visszatekintő tanulmányában olvashatunk az alapítás körülményeiről, illetve szintén ebben szerepel, hogy a tíz év alatt 600 tagja volt a Stúdiónak. A jubileum miatt nemcsak az aktív Stúdió-tagok adhattak be műveket, hanem bárki, aki az elmúlt tíz évben tag volt, így kb. 300 művész közel 600 műalkotással szerepelt a Makrisz Agamemnon által rendezett kiállításon. A katalógus képanyaga és művészlistája elég hagyományosnak mondható, azonban Frank János visszaemlékezése szerint: „a katalógusba utólag nyomott, külön lapot helyeztek függelék gyanánt. Rajta a kincstári tárlatokon alig-alig látott nevekkel: Bak Imre, Fajó János, Keserü Ilona, Molnár Sándor, Nádler István, Tót Endre (…) feltűnően sok az átfedés a hivatalos kiállításpolitikát és így a Műcsarnokot opponáló, ugyanabban az évben megnyílt Iparterv kiállítás protagonistáival.”28 Valóban egészen különös, hogy az első Iparterv kiállítás megnyitása után alig több mint egy héttel később nyílt Stúdió 58–68 tárlaton a 11 ipartervesből több mint a fele, hét művész29 kiállított a Műcsarnokban is.

Válogatás a Stúdió ‘67-ről kizsűrizett művekből

Mint az első évtized nagy vonalakkal felvázolt összefoglalójából látható, neve ellenére nem a fiatalos lendület hívta életre a Stúdiót, viszont jellegéből fakadóan a szervezet folyamatos megfiatalodáson ment keresztül, tíz év alatt nagyrészt lecserélődött a tagság, és az alapító gárda elképzeléseivel ellentétes folyamatok is be tudtak indulni. Mivel ezeket a kiállításokat több ezer ember látta, rögtön olyan nagy nyilvánossághoz jutottak el a fiatal alkotók, melyre egyébként esélyük sem lett volna. Emellett a sajtó is folyamatosan cikkezett róluk. Az első időszakban a Stúdió-kiállítások sajtómegjelenéseiben állandóan visszatérő téma, hogy epigonizmus milyen mértékben áll fenn az egyes művek kapcsán. A főiskolán tanító mesterek közvetlen hatását keresték a kritikus szemek a művekben, hisz az alkotók a főiskoláról éppen akkor vagy pár éve kerültek ki, de az európai nagy mesterek stílusa is visszaköszönt néha munkáikban utánérzések formájában. Ahogy az éves kiállításokon a Stúdió profiljából adódóan időnként megjelentek vagy legalábbis szerettek volna megjelenni a friss szemléletű, a maga idejében provokatívnak, tabusértőnek számító művek, a kritika figyelme is egyre inkább ezekre terelődött.

A hatvanas években a Stúdió-kiállítások kapcsán a hatóságok számára az absztrakció problémája, a modern nyugati stílusok megjelenése vált a legirritálóbbá, s ez szintén lecsapódott a hivatalos sajtóban. Németh Lajos a jubileumi kiállításrt értékelő cikkében azt írja, hogy a Stúdió: „a hatvanas évek elején az egész magyar képzőművészeti életben is élesztőként hatott, hiszen nem kis mértékben itt szerveződött az a generáció, amely az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején megindította azt az egészséges szellemű átrétegződési folyamatot, amely igazán szélessé az elmúlt évben terebélyesedett.”30 A Stúdió ’66 zsűrimentessége után bár még két évtizedig megmaradt a zsűrizés gyakorlata, azonban nagyon sokaknak fontos volt a művészi szabadságnak ez a rövid megtapasztalása is.

A cikkben említett Stúdió éves kiállítások aloldala a megjelenéssel egy időben elérhetővé válik a studioarchivum.tumblr.com oldalon!

A szerző a tanulmány megírásának idején Kállai Ernő művészettörténészi-műkritikusi ösztöndíjban részesült.

1 Fiatal Képzőművészek Stúdiója, 1958, Budapest, Ernst Múzeum (kiállítási katalógus) 4. o.
2 i. m. 4. o.
3 Cs. M.: Fiatal művészek az Ernst Múzeumban, Esti Hírlap, 1958. szept. 16. 2. o.
4 Fiatal Képzőművészek Stúdiója, 1958, Budapest, Ernst Múzeum (kiállítási katalógus), 5–6. o.
5 Bencsik István felszólalása az 1958-as kiállítás közönségankétján, forrás: Műcsarnok Könyvtár és Archívum, X1958 Fiatal (19. dob.) MKCs-c-II-942/2 (1-28)
6 Pesold Ferenc: Egy ankét – és ami mögötte van, Esti Hírlap, 1960. febr. 6. 2. o.
7 Bolgár Kálmán: A Fiatal Képzőművészek Stúdiójának II. kollektív kiállításáról, Élet és Irodalom, 1960. febr. 19. 8. o. (kiemelés: B. K.)
8 Péter Imre: A Fiatal Képzőművészek Stúdiójának III. kiállításáról, Népszabadság, 1961. jún. 7. 9. o.
9 Bence Gyula: A fiatal képzőművészek stúdiójának II. seregszemléje, Élet és Irodalom, 1961. máj. 19. 5. o. (megjegyzés: a meghívón Bencze alakban szerepel a neve, az újságban viszont Benceként tüntették fel, a cikk címében szereplő II. elírás, hiszen ez már a III. seregszemle volt – Z. M.)
10 Kocsis Tamás: Fiatalok kiállítása, Magyar Nemzet, 1963. jún. 13. 1. o. (kiemelés K. T.)
11 Frank János: A Műcsarnok negyven éve (1950–1990), In: Műcsarnok (szerk. Keserü Katalin) 1996, Budapest, 91. o.
12 Oelmacher Anna: Stúdió 64. Fiatal Képzőművészek kiállítása, Magyar Nemzet, 1964. dec. 11. 8. o.
13 Részlet az Elméleti Munkaközösség programjából, idézi: Merhán Orsolya: Alkotóközösségtől a felügyeleti szerv intézményéig. In: Tiltás és Tűrés, 2006, Budapest, Ernst Múzeum (kiállítási katalógus), 19. o.
14 Kovács Gyula: Fiatal Képzőművészek Stúdiójának közgyűlése és konferenciája, Művészet, 1966/4. 32. o.
15 Bolgár Kálmán: Stúdió 66, A Fiatal Művészek Stúdiójának VI. kiállítása, 1966, Budapest,Ernst Múzeum (kiállítási katalógus) 3. o.
16 Stúdió ’66 kiállítás árazási jegyzőkönyve, forrás: SZM-MNG Adattár 25022/2014/KI-4, F mappa, K-114
17 Az adatok a Műcsarnok Könyvtár és Archívum speciális dokumentumaiból származnak.
18 Perneczky Géza: Fiatalok Stúdiója 1966, Magyar Nemzet, 1966. ápr. 22. 4. o.
19 Passuth Krisztina: A „Stúdió 66” festményeinek kiállítása az Ernst Múzeumban, Tiszatáj, 1966/6. 459. o.
20 Németh Lajos: „Stúdió, 1966”. A fiatal művészek stúdiójának VI. kiállítása, Kritika, 1966/6. 51. o.
21 Kovács Gyula: Stúdió 66, Kortárs, 1966/8. 1337. o.
22 Ormos Tibor: Hozzászólás a Stúdió 66-hoz, Magyar Ifjúság, 1966. máj. 21. 6. o.
23 Stúdió ’67 kiállítás zsűrijegyzőkönyve, forrás: SZM-MNG Adattár 25022/2014/KI-19, S mappa, K-163
24 Rózsa Gyula: Stúdió 67. Fiatal képzőművészek tárlata az „Ernstben”, Népszabadság, 1967. máj. 16. 7. o.
25 Kulka Eszter: Stúdió 67, Délmagyarország, 1967. máj. 4. 5. o.
26 D. I.: Kiállítások, Vigilia, 1967. júl. 492. o.
27 2001-ben az Ernst Múzeumban Paizs László kiállítása kapcsán rendezett beszélgetésen Bencsik István felszólalásában azt mondta, hogy Benedek György, Melocco Miklós és Veszprémi Imre írta azt a feljelentőlevelet, melyre a mai napig nincs írásos bizonyíték.
28 Frank János: A Műcsarnok negyven éve (1950–1990), In: Műcsarnok (szerk. Keserü Katalin) 1996, Budapest, 91. o.
29 Bak, Keserü, Molnár, Nádler, Tót mellett Lakner és sajtócikkek szerint Konkoly is.
30 Németh Lajos: Új törekvések a magyar képzőművészetben (A 68-as őszi évad tárlatairól), Kritika, 1969/4. 35. o.)

 

Kapcsolódó tartalmak:

Zombori Mónika: Stúdió kiállítások a korabeli dokumentumok tükrében 2. rész: A hetvenes évek, Artmagazin, 2015/9. 60-65 o. 

Zombori Mónika: Stúdió kiállítások a korabeli dokumentumok tükrében 3. rész: A nyolcvanas évek, Artmagazin, 2015/10. 58-65 o.